Kézimunka
Kézimunka
Az októberi forradalomnak semmi köze sem volt a színpadhoz és a színészethez. (Végre egy siker, amelyet nem írnak a maguk számlájára a színházi kommünikék.) Ennek a forradalomnak nem volt Laborfalvi Rózája, sem öreganyja: félbolond Jókai Mórica sem, csörgő, feltűnési viszketegben szenvedő ifjúsága sem: igaz, hogy Petőfije sincs az elmúlt napoknak.
Az október forradalom görögtűz nélkül, bömbölő kóristák, rossz szagú színházi rendezők közreműködése mellőzésével született. Sőt szavalat is alig volt. Ellenben sortűz, az volt, amiről hiába keresünk feljegyzést a márciusi régi komédiában. És ezért lehet inkább bízni ebben a forradalomban, mert nem komédiásnők és szerepelni vágyó csepűrágók segítették világra az újszülöttet. Hanem az világra jött kócosan, mosdatlanul, a munkások zubbonyában, mint a szegényember gyereke.
Ezeknek a napoknak nincs Jókai Mórica, aki ötven esztendő múlva költői hazugságokkal és nőszemélyek szoknyafodraival díszítse a korszak krónikáját. Félbolondok, megkótyagosodott forradalmárok, eszeveszett komédiások alig szaladgáltak az utcákon. Pontosan ment minden, mint egy gyári munka. Még az éretlen ifjúság se visongott. Szemen köpték volna azt az orcátlant, aki itt Petőfi pózában, hóbortosságában akart volna szerephez jutni. A komoly, megtört, bánatos emberek forradalma volt ez. Az erőtlenek nyelvöltögető szatírája, a gyávák gúnyolódása, a félkegyelműek röheje – nem tud megkapaszkodni egyetlen tüskében sem az októberi forradalom történetében. Senki sem üvöltött céltalanul, a bolond kakastollat egyetlen kalapnál sem láttuk: a múlt század negyvenes éveiből való színészkedő magyar helyett egy új típust láttunk kibontakozni az elmúlt napokban: – a mindennapi munkáját nem szüneteltető józanul tervelő és nyugodalmasan lefekvő forradalmár stigmáját. Az eskük elhangzottak, s mindenki586 ment a dolgára. Senki sem ugrott a kávéházi asztalra, a zsidók fejébe nem nyomták be a kalapot, kisasszony nem kiáltott a népszónok felé, hogy: „polgártárs, tölts velem egy éjszakát!” – sőt, még a lámpavas is elhagyta tennivalóját. Poros kabátos tanárok s szervezett munkások, csak az íróasztaluk mellől lázító hírlapírók és eszményi anarkisták, a hosszadalmas reménytelenségben megtisztult politikusok és átszellemült katonák: vitték az októberi forradalmat.
Ámde most már lecsillapodtak a negyvenfokos lázak. Ráérnek egy kissé rajongani, kissé megbolondulni.
Egy olvasóm írja, hogy Csehországban a nők már hónapok óta csak nemzeti viseletben mutatkoznak utcán, színházban s egyéb nyilvános helyen. Prágában minden este a cseh himnuszt éneklik a festői öltözetű úrinők a színházak páholyában, s a nézőtéren könnybe borul a magyarnak a szeme, amikor ezt látja.
Míg Pesten a forradalom napjaiban is francia modell után szaladgáltak az úrhölgyek, párizsi kalapot kerestek, külföldi divatlapot szomjúhozva forgattak.
Úgy látszik, nemcsak a félbolond „honleány” maradt ki az októberi forradalomból, de nyoma veszett annak a magyar nőnek is, aki szívvel és lélekkel azonosítja magát a férfiak és a nemzet ügyeivel.
A háború alatt néha-néha felrepült szikrája valamely nemzeti érzületnek a ligetekből, hol a hölgyvilág lakik, az októberi forradalom oly nőtlenül zajlott le, mint egy özvegy hörcsögnek küzdelme fészkéért. A nők gyönyörűen távol tartották magukat a nemzeti lelkesedéstől. Csupán Várnai Zseni írt verset, amelynek sok olvasója volt.
(1918)587
