Ködben
Ködben
Este tíz óra. Háromlépésnyire sem látni teljes biztonsággal a józsefvárosi utcákon a ködben, amely állítólag a tengerekről jött Budapestre. Háztetők, gyér járókelők, lefüggönyözött ablakok messzire tűnnek el. Olyan az este, mint egy történelmi regény bevezetése. Mint eltávolodó szellemárnyak mendegélnek a pestiek a házak fala mellett. A hatóság valóban nem tartja érdemesnek, hogy az éjszakai lumpoknak világítson. Néha kirohan a ködből egy villamoskocsi, mint egy kivilágított Szent Mihály-fogat, amelyen zsákba gyömöszölt emberek igyekeznek el a város sötét negyedeiből, bizonyosan oda, ahol a ragyogó lámpások égnek.
Egy hirdetési oszlopnak támaszkodom, és várom, hogy magam is útra kelhessek e búskomoly estétől. A londoni ködből még mindig tömött kocsikban nyargalnak elő az utazók, mint egy ringlispíl viaszfigurái, akik egész életükben, megállás nélkül utaznak, mint a Pickwick-klub regényében az éjjeli postakocsik pasasérai.
Már elolvastam az összes mozireklámot, a Zöld gyémántot, a Békét, a Kilencujjú embert; azt gondoltam magamban, hogy mégiscsak boldog ez a város, mintha a Balkánon volna. Az emberek itt igénytelenek, örülnek a majomnak is, amely a dobon ül. Az élet elzeng egykedvűen, mint egy moziinduló, amelyből egyformán hiányzik a nyugtalanító szenvedés, valamint a zavargó öröm. Kis játékok között múlnak a napok. A sorsváltozás messzibb van, mint az álom. Ezentúl mindig így lesz. Köd, este, csend.
A ködben egy nyúlánk kisasszony lépeget felém. Divatos szoknyája alól kilátszik a lába. A prémecske a nyakán és a kabátján talán már öregasszonyokkal járt a hajnali misére. Víg, szabad és nagyokat ugró vadmacskáé volt valaha a prém.
– Bocsásson meg, hogy elkéstem – kezdte a kisasszony –, tudom, hogy ön már kilenc óra óta vár itt reám, amint megbeszéltük: az utcai509 óra alatt, ahova tavaly télen az üzeneteinket írtuk egymásnak, a színlapok margójára. Ön W. betűt jegyzett az üzenetei alá – még élt a szegény Psilander –, míg én a Rózsahegyi úrhoz készültem iskolába, s már előre Hennynek neveztem magam. De most már itt vagyok, és megmondhatom önnek, hogy én még régebben várok erre a találkozóra. Várok azóta, mióta élek, és mindig randevúra készülődtem, amelyre sohase mentem el. Már a tükröm előtt ültem akkor is, midőn ön még Budára járt andalogni hölgyeivel, mint egy fanyalgó regényhős. A Császár fürdő volt divatban, mert ott csak öreg, parádi-víz szagú gavallérok üldögéltek, s azon gondolkoztak, hogy a lóvasút idejében sokkal elviselhetőbb volt az élet. A pomádé jól összefogta a hajszálakat, nem viselt monoklit minden kereskedősegéd, húsz krajcárért vasalták a pepita nadrágot, és esztendőkig lehetett viselni egy Pórfi-kalapot. A borbély, aki Ravaruskánál maradt, megbízható doktor volt, szakértelemmel kezelte a szemölcsöket, hajtüszőket, szőrös füleket és bozontos orrlyukakat, a mindennapi borotválkozást csak komoly, számottevő gavallérok engedték meg maguknak. Az utcasarkokon még hordárok álltak piros sapkáikban, mintha fizetést húznának a magisztrátustól, amiért díszítik a várost. A frakkal vagy a szerelmes levéllel vágtató lépésben indultak el útjukra, és csak akkor lassítottak, midőn eltűntek a szemhatárról. Mily megbízható, ügybuzgó, lelkiismeretes barátok voltak ezek a régi pesti hordárok. Talán a kínpadon sem árulták volna el a szerelmi titkokat, amelyek az idő tájt a szíveket érdekelték. Fáradhatatlanul vitték a csokrokat, leveleket, személyesen ismerték a jogász zsebóráját, alkudtak a zálogossal, és harminc-negyven esztendeig szolgáltak egy gavallért. Steccz vagy Kóric mindig a posztján volt, sohasem volt beteg, el nem késett, s a pumpoló leveleket élőszóval is elősegítette céljukban. De nem messzire állott a hordárállomástól a fiákeresek standja, ahol sárga, kék és piros takarókkal voltak leterítve a paripák, a kocsik küllőit fényesre mosták, a belső részekben elegancia és kényelem, tükör, gyufa, lábtakaró. A gumiabroncsokon szédelegve, a polgári élettől elkülönbözve, szinte grófi rangban lehetett közlekedni a városban. A nők megadással hajtották hátra a derekukat, boldogan leheltek az ablak tükörébe, hogy az utcai járókelők elől rejtve maradjon hercegnői arcuk, kis lábuk a puha szőnyegen pihent, és bundájukat megnyitották a hintó enyhe, parfümös, havannafüstös levegőjében. Fáradhatatlanul vágtattak a lovak, a kocsis hű szolga módjára segített a szerelmi rejtegetésben,510 mintha a hivatásához tartozott volna, hogy szerelmespárokat szállítson Pestről Budára, s vigyázzon rájuk, hogy bajuk ne essék. Tekintélyes potrohú, velszi herceg kabátos, lakkcipős fiákeresek leereszkedőleg vitték az újdonsült gavallért, míg az öregebb uraknak komolyan és ünnepélyesen emelték meg a kalapjukat. Mondják, hogy Bécsből jött hozzánk a fiáker divatja, de én nem bánom ezt, mert sohasem szerettem anélkül, hogy nyomban állandó és megbízható kocsisról ne gondoskodtam volna. – Emlékszik ön tán a pincérekre is, akik a régi Pesten az élet kiegészítői voltak. Az éttermek frakkos és ünnepélyeskedő diplomatái, akik hideg tekintettel mérték végig az idegent, hogy mosolyuk s szolgálatkészségük annál nyájasabb legyen, ha ismerős vendég közelgett, egy háziorvos gondosságával válogatták ki az étlapból a nekünk való ételeket. Egy vizsgálódó pillantás után tisztában voltak étvágyunkkal. Derült szertartás volt az ebéd, az ember szeretett volna kezet fogni a nyájasan köszöntgető fogadóssal, aki aggodalmas szolgálatkészséggel sétált el az asztalok között, s minden vendégét szinte felejthetetlen meghajlással üdvözölte. Finnyás kedvünk, ideges szomorúságunk, mogorva világgyűlöletünk kikötött az éttermek hófehér asztalánál, hogy itt megnyugodjon a hányt-vetett hajó, lecsillapodjon a fájó szív, pihenjen a szorongás. Mintha kipróbált, hű barátai közé került volna a régi vendég, amint benyitott a szokásos kocsmába. A szakács történetesen megemelte fehér sapkáját, a vájnburs tudta a magáét, még a pecsenyék is örvendezni kezdtek a tűzhelyen… S az est hófehér fényében a kiöltözködött nőkről valóban el lehetett hinni, hogy az élet gyönyörűségei. Bocsásson meg, hogy nem jöttem akkor, midőn kényelmes, kedves és mulatságos volt az élet; az embereknek olyan jó dolguk volt, hogy már nem is esett volna jól a lét egy kis kínzó, apasztó és nyugtalanító szerelem nélkül. Nem volt semmi baj a világon, minden ment rendben, pontosan. Szívesen látott vendég volt tehát egy adag szerelmi boldog-boldogtalanság. Vajon mire is gondolhatott volna a régi ember, midőn a párnára lehajtotta a fejét, hogy álomba szenderüljön, ha nem lett volna egy nő, akihez sóhajtani lehet? – De manapság, uram, tudom jól, hogy annyi baj és gond van az élettel, hogy nem is várhatjuk mi, nők, hogy a férfiak csupán nekünk, értünk éljenek. Ezért elbúcsúzom öntől, s még egyszer bocsánatot kérek, hogy elkéstem.511
A tündéri nő tovalibegett, mint egy jelenés. A ködből kifurakodott a villamos ló, mint egy ádáz, rosszindulatú, agyonhajszolt állat. Felkapaszkodtam a másvilági utasok közé, akik oly ziláltak, rossz szagúak, petyhüdtek voltak, mint a háború menekültjei.
(1918)512
