Köszöntő az új évben
Köszöntő az új évben
A Kerpely-vonósnégyes Csajkovszkij zenedarabjainak előadására invitálja a közönséget; a Vígszínházban premier van; új színházi újság indul (Rivalda címen), mert a meglévők nem bírják kielégíteni a közönség mohó érdeklődését; a hirdetőoszlopokon megjelenik ama tenisznadrágos táncmester, aki „van szerencsém” megszólítással emeli meg szalmakalapját, és táncórára hívogatja a publikumot; a kabarék és mozik és egyéb színházak megrakják jelentéseikkel az újságokat, mintha azon fordulna meg Magyarország sorsa, hogy mit játszanak az Intimben; a szűcsmester szőrme-„kreációja” integet a divatlapból; az új államférfiak automobilja vágtat, tekintélyesen és parancsolón, mintha minden rendben volna az országban; a hírlap házassági rovatában belefárad az olvasó; tán még a régi bálrendezőkhöz is lesz szerencsénk Vízkereszt után… A Rákóczi úton lövöldöznek egymásra katonák és nemzetőrök; a detektíveket leütik a legforgalmasabb téren; revolverlövésektől hangos a pesti éjszaka; gondolkodás nélkül lelövik egymást a járókelők; a főkapitány kijelenti, hogy nem szívesen látja este és éjjel a közönséget az utcákon, a rendőrség fegyverbe áll Szilveszterre, mintha ellenség fenyegetné Budapestet. 1918-at írunk, az esztendő végét. Nehezebb eligazodni az emberen, az életen, a mindennapon; mint valaha. A krónikás tenyerébe hajtja a fejét. Vajon mit jegyezzen fel e káoszból, ami őt is csak úgy érdekli, mint a többi pesti embertársait? Merre vigye e kis szekéren az olvasó érdeklődését? A pennának nevezett kis szerszámmal az életnek mely tájképeire hívja fel a türelmes olvasó figyelmét? A régi életből ittmaradott, emlékbe hagyott vonóskvartettet magasztalja, vagy az éjszakai csatákról elmélkedjen? Hol van az élet, amelybe néha oly mélyre belé lehetett látni, mint egy hegyi patakba? Hol van a szív, amelyet „nyitott könyvnek” neveztek? Hol van a jövő, a remény, az ábránd, a lepke, amely után minden ember futott sírig való lerogytáig? Hol629 van a bizalom, amellyel az emberek estve lehunyták a szemüket, hogy álom után újult, frissült, vidám kedvvel folytassák az életüket? Hol van megnyugtató, kielégítő és csendesen elzsongító emléke a mindennapnak, amely alvásra ringatta a tennivalóját híven elvégzett munkást? Hol van a varázsa a nap felköltének, amely élnivágyásra és derűre, hosszú életre és ismeretlen örömökre serkent? Melyik órája az most Budapest életének, amelyről elfogódás, keserv és félelem nélkül lehetne írogatni? Melyik az a perc, amikor az élet kívánatosnak s legfőbb jónak tűnik fel? Lehet magasztalni a frakkos, púderozott, szenvelgő és andalgó esti szórakozást, amelynek végeztével revolverlövések fogadják az utcán az estélyiruhás, elkényeztetett dámákat? Lehet igazat adni a csőcseléknek, amely korgó, keserves éhségét, háború-marta dühét, felágaskodó indulatát puskadurrogtatással csillapítja a setét utcán? Szabad hivatkozni emberiségre, kötelességtudásra, nemes szavakra, tisztességre és lelkiismeretre, amikor négy évig mindig az ellenkezője történt velünk, akik e korszakot átéltük? Rábeszélheted a vadállatot, hogy szokjon le az emberölésről? Kicserélheted az embert, akit bűnei teljében a pokolba (háborúba) taszítottál, hogy öltözzék angyalbőrbe? Megmondhatod a dühödteknek vagy a szemérmetleneknek, a szegénynek vagy a gazdagoknak, hogy az életet megállítani nem lehet, hogy egykor minden megfordul jóra s kellemesre? Elhiheted, hogy a mai nap csak egy rossz álom? Beszélhetsz a holnapról, melyben magad is csak félve hiszel? Gondolod, hogy valaki végighallgat: az emberek ismét dolgoznak Magyarországon, a gyárak udvarán emeletnyi magasságban áll a felesleges szén, Weiss Manfréd többé nem gyárt revolvertöltényt, mosolygó, tiszta utcák, villámfényes, barátságos éjszakák, szerelmeseknek való, messzi külvárosi séták és jóindulatú emberek várnak Budapesten? Hisz valaki abban, hogy kellemetes, langyos, gyermekeinktől zengő, megelégedettségtől melegítő otthona lesz, aki most az utcákon kóborol a téli éjszakában? Hogy a sétatereken derűs öreg urak üldögélnek, s elefántcsont fejű sétapálcájukkal játszanak, nyugdíjukat élvezvén? Hogy mindenkinek lesz célja, napja, reménye, amely felé törekszik? Hogy nő és farsang bájol? Hogy boldogító tavaszt szimatolsz az enyhe légáramlásban? Hogy örvendezel a télnek, a drágalátos kályha örömeinek, a szilveszteri malacnak, az újesztendei füstfaragónak, a munkád, vagyongyűjtésed után ígérkező nyugalomnak, a családi háznak, a holdvilágos tájnak, a tavasz zengő énekének, a végelgyengülésben630 elkövetkező ájtatos halálnak és az elsőosztályú temetésnek, szép sírkőnek, tiszteletre méltó kriptának, barátok lágy megemlékezésének? Miről írhatsz, hogy örömet okozz? Miről beszélgethetsz, hogy kezet szorítson veled a derű, az elgondolkodás nélküli perc, a halálsejtelem nélkül való óra, a holnapi nap színes függönyei mögött rejtező szép remény, a vetőkártyabeli szerető, s ugyanonnan a levél, amely jön, s nagy örömet szerez? Merre van az a jóslat, amelynek mindnyájan hitelt adhatnánk, hogy házainkon ismét a gólya fészkel, vetésünk ring, mint legjobb álmunk, gyermekünk kacag, mint a mennyország, kedvesünk hív, mint a fogadalom, életünk biztos, mindennapunk csendes, munkás, vasárnapunk a megnyugvás, országunk ép és egészséges, magyarságba való hitünk megingathatatlan, mint a szikla, barátunk szilárd tölgyfa, reményünk nem panoráma-vászon, és esténk, ha eljő, boldog, halk, megelégedést szitáló, s álmunk zavartalan, mert mindent jól elintéztünk?
Csak hallgass, krónikás, a mai napokról.
Csak tedd a szívedre a kezed, és állj oda a vezeklők közé. Te is, mint mindenki, okozója voltál annak, hogy álmod elszökött szempilládról; hogy hosszan bámulsz a fehérlő téli éjszakába; hogy rab vagy hazádban; hogy elhagyott madárkedvű ifjúságod… hogy revolverdörrenések hangzanak az éjszakádba.
A sivár, céltalan, „csőcselék”-halál, amely eddig a csatatereken hajigálta meg az embereket, itt gajdol Pesten az ablakok alatt. A hasán horkoló polgárral ismerteti meg személyét. Ő az, a Rettentő, „körülutazza a világot”.
(1918)631
