Kunfi a népminiszter
Kunfi a népminiszter
Csaknem egy századév előtt – még alig hagytuk el a 10-es számot, a 19 mellől időszámításunkban – élt itt egy társaság Pesten, amely többnyire éjjel ülésezett. A város különböző részeiből – Budáról és a külső Józsefvárosból is – elindultak a fiatalemberek, hogy egymást megkeressék, az Erzsébet körúton, egy márványoszlopos kávéházban, amely a régi újságíró-kávéházak utolsó szigetje volt az idő tájt, midőn még szokásban volt éjszakázni. A fiatalemberek a szerkesztőségekből, a cenzúra mentes, életre-halálra becsületes s meggyőződéses hírlapírás mellől, amikor olyan szent az elv s a hit, hogy érte szívesen meghalunk – míg körül a városban már rothadt szaga volt mindennek, politikának, becsületnek s erkölcsnek, az egész Budapestnek –, az éjjeli fiatalemberek az asztal mellett összeültek, és olyan keserves dolgokat beszéltek a világról, hogy valamennyien ökölbe szorított kézzel mentek haza.
Nem volt ennek az asztaltársaságnak neve, sem elnöke, az első köztársaság volt Pesten, bárki letelepedhetett az asztalhoz, ámde a panamistákat, nem tiszta jelleműeket hamarosan kinézték egymás közül ezek a szentek és bolondok, amíg elérhetetlennek látszó ábrándjaik léggömbjeit feleregették a Magyar-Mannheimer freskók felé.
Emlékszem a társaságból: Zubolyra, ama sörtés és gyermekszemű forradalmárra, aki Bányai Elemér főhadnagy néven hősi halált halt egy muszka golyótól. Itt tördelte kezét a vörös Greiner, aki bizonyosan golyót kapott volna a lánchídi sortűznél; talán legjobban tudta Magyarországon a kiegyezés történetét s ezért volt forradalmár. A fagyos Mikes doktor itt hintette el a tűztojásokat, a ravaszdi ellentmondásokat, amelyekből reggelig tartó disputa támadt. A szenvedélyes Reinitz Béla még álmában is folytatta a veszekedést. Itt szívta papírszipkáját Weltner, olyan ártatlan arccal, mintha nem is töltött volna esztendőket a különböző börtönökben izgatásért és királysértésért.596 De voltak más tagjai is a társaságnak, akiknek nevét mind fel nem sorolhatom. (Egyik se lett áruló.) Aki valahol fogott egy szentet vagy nemes bolondot, Pesten vagy Budán egy tisztakezű ügyvédet vagy szabadgondolkozó fogorvost, tisztességes és tehetséges írót, akinek nem voltak barátai, vagy hírlapírót, akinek elvei voltak: az elhozta megmutatni az éjféli társaságnak, mintha csak azt akarták volna bizonyítani: hogy még akad tisztességes ember Pesten.
Ennek a társaságnak volt nagyon tisztelt tagja Kunfi, aki most miniszter lett.
Írunk róla, mert egy kicsit igazolni akarjuk, hogy nemhiába éjszakáztunk s verekedtünk reggelig. Megírjuk, hogy szent ember volt, amikor még majdnem mindenki gazember volt a városban. Egy feloszlóban lévő világ orrfacsaró és álmatlanságot előidéző párázata szálldosott a pesti utcákon. Biztonságban mozgott helyén a panamista, lelkiismeretlen ügyvéd törte a fejét görbe dolgokban, aranyát hivalkodva mutogatta a leánykereskedő, emelt fővel, ringyó-gőggel járt az erkölcstelenség. Már alig volt elviselhető az élet, mikor ezek a felzaklatott szívű, tehetetlenségükben szenvedő fiatalemberek emésztő parázzsal a keblükben szaladtak a téli éjszakán vagy a záporban Budáról Pestre, hogy egymást és Kunfit megtalálják. Ennek a kis társaságnak Kunfi volt a jövő prófétája. (Ha valaki egyszer megírja a forradalom történetét, ott kezdje, hogy Freistädtlernek milyen hintója volt Pesten 1914-ben, és Tisza belelövetett a munkásokba: ott kezdje, hogy a munkapárti képviselő büszkén hirdette, hogy ő panamista, és a kávéházban ára volt az uzsonnázó hölgyeknek.)
Milyen ember Kunfi?
Ha messziről nézed, olyan, mint egy rajongó költő. Kicsit kócos, kicsit tanáros. Vélnéd, egy éjszakázó söngeiszt, aki cinikus hírlapírókkal fecseg a kávéházban.
Közelről nézed: pedáns és rendes, mint egy nyárspolgár. Szelíd, mert senkire sem haragszik. Nyugodt, mert nem fojtogatják a bánatok és dühök. Olyan illedelmesen köszön, mint egy papnövendék. Tisztelet és megbecsülés a magaviselete. Abban az úgynevezett előkelő társaságban, amelyet valamikor a régi világban emlegetni szoktak, Kunfi szimpatikus és megnyerő fiatalember lett volna borotvált arcával, nyugodt tempójával, szerény tartózkodásával.597
De ha valóban ismerni akarod a néptribunt, a sajgó, szenvedő, igazságtalanság miatt bánkódó és eddig elérhetetlennek vélt ideálokban bizakodó embert: akkor várd meg, amíg megszólal.
Akkor aztán az ajkára ül, a szemébe könyököl, az arcára telepszik minden, ami ebben az országban nem hagyja aludni a jóérzésű embereket. Az éghez beszél, és emberszíveket markol. De valahogyan pedáns még a kitöréseiben is. Oly biztonsággal dolgozik, mint egy vegyész, aki a különböző hatású mérgeket összekeveri, hogy végül életregerjesztő bűvszert vonjon ki a kísérletből. Nem volt soha nagy sikerű népszónok, mert az intelligenciája nem hat a hétköznapi lelkekre. Ámde, ha a lelkek felmagasztosultak, ha az idő és az alkalom beragyogja napfényével az elméket és a gondolatokat: Kunfi az égbe viszi hallgatóit. Amilyen idők mostanában járnak.
Azért mégsem hittem volna, hogy valaha miniszter úr lesz belőle; mert régies iskolákhoz láncolt s megkínzott eszemmel nem bírtam elképzelni, hogy Magyarországon a tehetséges ember valamire vigye. Az élet arra tanított negyven esztendeig, hogy a tehetséges szegény emberek mindig csak kívülről hallgatják a szemtelenek és tolakodók kurjongatását. Ez az ország telve volt – és még van – a földkerekség legszemtelenebb embereivel. Már bosszankodni sem lehet azon, hogy itt nincs bőr az emberek arcán. Hogyan gondolhattam volna arra, hogy Kunfi Zsigmond doktor valaha több lesz egyszerű hírlapírónál, amikor olyan csendesen beszélt a kávéházban, hogy a szomszéd asztalnál sem hallották meg a hangját? Bohémes, éjszakázó, töprengő alakja olyan illedelmesen suhant el, mint aki valóban nem óhajt feltűnőséget kelteni. Nem viselt a mellén felírást, hogy ő forradalmár. Figyelmesen, csendesen üldögélt. De ha néha megszólalt, olyant mondott, hogy nem tudtál aludni.
Ezekben a napokban néha feltünedezett előttem árnyéka Zubolynak, aki leghívebb barátja volt Kunfinak. Meglátogatott ébrenalvásaimban a vörös Greiner, aki senkit sem tisztelt Pesten, csak Kunfit.
Milyen kár, hogy ezek az emberek, akik mindig olyan nehezen lélegzettek a romlott társadalom és a feloszlóban levő világrend súlya alatt, mint a búvár a tenger mélyében: nem érhették meg – hogy nekik igazuk volt!
(1918)
