Levél a legöregebb pesti emberhez
Levél a legöregebb pesti emberhez
Kedves urambátyám, szarkalábos levelét megkaptam – sok mással –, s hűségesen nyugtázom, hogy a pesti utcák keresztapjának nevezett, holott a pogány város még javában hitetlenkedik, és eszébe sem jut vallást cserélni.*
* A Fővárosi Közmunka Tanács 1918 október elsején felkérte Krúdy Gyulát, hogy az új utcák elnevezésére javaslatot tegyen (A szerk. )
Azt szeretné tudni, kedves urambátyám, hogyan is lesz ez a nagy keresztelő. S kifejezi aggodalmát, hogy nem szeretne a Régiposta utcában egy este lefeküdni, hogy reggelre új neve legyen az utcának. Csak mindent intézzünk csínján, csendesen és meggondolva – írja kedves bátyám –, ne hamarkodjunk el semmit; lám, Döbrentei Gábor táblabíró úr óta, aki utoljára az utcák keresztapja volt e városban, csaknem száz esztendő múlott el, amíg ezt a fontos hivatalt újra betöltötték. – Ha nem sietünk, kedves urambátyám, lassan és meggondolva haladunk, ne szégyellje későbben magát – a gyerek, hogy alkalmatlan, kellemetlen nevet kapott az új keresztségben. Hiszen az utcák is úgy vannak a nevükkel, mint az emberek. Urambátyám is tapasztalhatta, hogy milyen fontos a név az életben, amelyet az ember visel. Egy könnyelmű, tréfás vagy fogpiszkáló módjára szúró név halála napjáig szerencsétlenné teheti viselőjét. Míg egy sikerült, kellemetes, mindenkinek tetsző név élete végéig megsegíti hordozóját, mint valami amulett.
Most már majd csak béke lesz a világon és Pesten is.
Néha-néha felmerült az elgondolkozásaimban, hogy vajon ne állítsak-e szerény indítványommal kis emléket az elmúlt háborúnak, városokról, tornyokról, hegységekről, ahol magyar katonák, pesti fiúk véreztek, mint a halálraítéltek? Név volna elegendő e szörnyeteg hombárban, amelybe öt esztendeig begyömöszölték az emberiséget.576 Minden név az elmúlt nagy esztendők óta a vért, életet, hősiességet és csodát jelent. Magyar csodát, amelyből Budapest is kivette részét. Az eltávozottak szörnyű halálukkal és még szörnyűbb küzdelmekkel, az itthonmaradottak imádsággal s elképzelhetetlen szenvedésekkel.
Ezer név volna arra, amellyel a haldokló háborút megörökíthetjük Budapest utcáin. A nyomor, kín és gyötrelem sok névre hallgat a szótárban. A világrészen végighullámzó küzdelem új száz nevet mutat a tervező előtt. Tengerektől tengerekig tartott a pokoli dulakodás, magyar vér folyt újra a szentföldön keresztény királyaink óta, és a belga határon is magyar káromkodás és halálhörgés hangzott vissza. Kárpát és Alsó-Duna, Erdély és Piave visszhangozta egy generáció jajkiáltását és dühét. Az Adriába magyar vér vegyült, s északon, muszka ingoványban a mi fiaink szeme meredt a búcsúzó napba és a bús képű holdvilágba. A főhadiszállás hivatalos jelentéseiből lehetne találni annyi nevet, hogy nemcsak Budapest, de Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye valamennyi utcájának jutna emlék a hadjáratból.
De vajon, kérdem urambátyámat, arra rendezzük be borongós őszi ködben láthatatlan jövendőnket, hogy mindig csak a legszomorúbb múltra emlékezzünk? Ne lássuk a következő reggelek arany-piros napsugarait és emberi orcáit? Ne varázsoljuk lelki szemeink elé azt a boldog budapesti embert, aki fanyar kedvvel érezné magát a Ravaruszka vagy a Limanova utcában? Nem lesz mindig gyötrelem s kenyérjegy Pesten. Lehetséges, hogy mi már rég elértük akkorára a temetőt, midőn olyan világ keletkezik, amelyben boldog, kedves, nyugodt élet lesz! Elmentünk, szemünk örökre lezárult a szenvedések elől, amelyeket láttunk, szájunk nem nyílik újra panaszra, kétségbeesett és bús gondolatink elszállnak, mint a soha többé vissza nem térő vándormadarak. Csendben leszünk, s itt új emberek járnak, akik szegényebbek ugyan tapasztalatokban, de annál gazdagabbak érzésekben. Vajon lehet-e célja a mai nemzedéknek, hogy utódját szomorítsa, lépten-nyomon, utcán?
Erre a háborúra úgy sem gondol vissza senki. Felemelt fővel még azok sem, akik többet tettek annál is, amit a kötelesség parancsolt! Gyász, bánat, vértanúhalál és a szentté válott hősök emléke lengedezik körül az emlékezőt, ha gondolatait a múltra irányítja. Ezernyi rém lappang az ajtó mögött, amelyet most végleg lezárunk. A tüzet és pestist tojó sárkány végelgyengülésben befejezvén életét, a múzeumba vándorol késői korok okulására. A nagy sírdomb alatt elcsendesednek577 a halottak, az élők keresik helyüket és napsugarukat az eleven életben. A történelemíró görcsös keze immár fáradtan lehanyatlik a harcok és szenvedések feljegyzésétől. Felejteni akar a világ, mint akit megcsaltak s megcsúfoltak. Helyén való dolog volna-e a menekülő életet minden utcasarkon megállítani s egykori szégyenére emlékeztetni? A bűnösök elveszik méltó jutalmukat, az embervérrel öntözött föld is felejt, a rét megbocsátja, hogy ágyúkerekek gázolták le virágait, a faderék beforrja puskagolyó ütötte sebét, s újra lombosodik, a boldog élet visszatér, és nevetve hancúrozik. Vajon elszomorítsuk szépséges, tündöklő, ifjú orcáját, hogy jeleket tegyünk a homlokára, amelyeket sohasem felejthet el? Szabad-e a megtért bűnösnek szégyenét utánakiabálni az utcán? Mit mondana a lelkiismeret, ha a bosszúszomjas emlékekre, lihegő s meg nem nyugvó gyűlöletre tanítanánk az utánunk következő, boldognak ígérkező nemzedéket? Mi már megfizettünk azért, hogy e korban születtünk. Hagyjuk békében a magzatot, aki még nem tud a Piavéról.
Ezért is, meg sok más egyébért, amit egy rövidke levélben részletezni fáradságos volna: azt gondolom, tisztelt legöregebb pesti polgár, hogy ne féljen attól, a Régiposta utcából holnapra nem lesz Szabács utca. Csendesen és rendesen bölcs tanácsadók nyugodt útmutatásaival, történelmi emlékek fellapozgatásával, historikusok és hozzáértők alázatos megkérdezésével, szinte az egész pesti lakosság megszavaztatásával tartjuk meg az utcák új keresztelőjét. Vén már a pogány, de majd csak megtér, ha szépen, kellemetesen hangzó nevet adunk fejére. Szégyenkező, múlt időkben vétkezett utcák, amelyeknek nevét sem lehetett kimondani finom nők előtt, esetleg visszatérnek a becsületes társadalomba. Hazánk és Budapest történetéből leakasztjuk az ékszer módjára csillogó neveket. Bús írókat és nyoma veszett művészeket élesztgetünk síri álmaikban, s nem felejtkezünk meg a polgárról, aki valóban szolgálatot tett városának. Kis utcák őrzik egykori szép és jó nők emlékét, a lombos, kertes részekben megtalálják nevüket a költők és zenészek. A nagy körutakon a magyarság büszke nemzetisége és nem szégyellni való történelme harsonázik. Csendes tiszteletre int, áldott emlékezetű polgárok neve.
Az új pesti utcák nevei valóban ennek a városnak szép múltját, derék történetét s nemes fejlődését jelképezik. Kenyérjegy utca nem lesz Budapesten.
(1918)578
