Magyar köztársaság
Magyar köztársaság
Reggel kitekintek az ablakon. Borongós nap, az égen messzi hófelhők, a fák nyugati oldala fehér, a park deres, mint vénemberke macskaszőrbundája, a Duna szürke partok között hempereg. A naptár a november 16-i napot mutatja. Ma hirdetik ki a magyar köztársaságot.
Egy új világ küszöbén állunk. A jövőnek egyelőre csak a viharfellegei látszanak a horizonton. Tompán dörög, és mélyen hasadozik az ország határain, délen, északon, keleten. Ma jön a világra az a megváltó újszülött, aki olajággal a kezében megvédelmez a rőt dúvadtól, keserű ellenségtől. A farkasokból emberek lesznek. Az új világ Igéje megszelídíti a setét indulatokat. Elvonulnak a vészes felhőtömegek. Nemsokára kisüt a nap.
Óbudáról csengő katonamuzsika hallatszik. A mesebelien fehér budai háztetők álom világában riadozva szól a nagydob. Ébredni, felkelni, álmok és álmodozók, akik itt regényes századok ködében merengtek a hegyek lábánál. Serkenjetek fel kővé, hitté válott ábrándozásokból. A történelem ködlovagjaira, kacsalábon forgó várkastélyaira, girbegurba utcáira, kísérteties pincéire, a lovagias, vérző és nyomorultan pusztuló Magyarországra ma fordítják rá a kaput. Már fogja is a népkarok ezre a sárkányos, pengő érckaput, már megfeszített erővel tolják, mire megszólal a Mátyás-templom harangja, a régi Magyarországra nagy csattanással zárul rá a kapu, amelyet többé fel nem nyithat emberi hatalom. Hock János ráüti a zárra a pecsétet, és a múzeum birtokába veszi a régi Magyarországot.
Nem tudjuk: mi vár reánk. De érezzük, hogy szívet, elmét, mezt kell cserélni minden régi embernek, aki életben akar maradni. Vajon sikerül-e mindenkinek kimenni magából, akinek szeme ősi tornyokon593 és pókhálós arcokon csüngött? Belenyugszik-e a képzelet, hogy Szent István koronájával többé nem avatnak királlyá senkit ebben az országban? Gizella oltárterítős aranyos köpenyegét nem veszi hátára egy remegő, izgatott férfi, hogy benne esküt tegyen, amelyet századok óta nem szokás megtartani? Hát a szent király sarui hová lettek, amelyeket V. Ferdinánd vont utoljára lábára? Ferenc József meg Károly király a saját csizmájában esküdött. Azért nem volt tán különösebb szerencséjük Magyarországgal.
Én azt hiszem, hogy most lesz valóban tündéri és kívánatos a magyar történelmi múlt, amikor végképpen eltávolodott tőlünk. Mert az életünknek a rendje, hogy minden megszépüljön, ami meghalt. A holtak arcáról elsimulnak a ráncok, elpihennek az indulatok kútjai, megnyugosznak a szenvedések karmos madarai, és a fájdalom mély árkait behinti a hó. Rossz királyainknak megbocsátunk, miután már nem jöhetnek többé vissza. A gyermekmesék mosolyával hallgatjuk, mily körülményesen és szertartásosan uralkodtak az Isten földi helytartói Magyarország felett. Felvidulunk a középkori ceremóniák olvastán. És pikáns íze lesz sok tudatlan és lúdeszű hercegasszonynak, mint a vadnak, amely kellő ideig rothad.
Bizonyos, hogy az utánunk következő írók nagyon sokat mesélnek a régi királyi Magyarországról, Ferenc Jóskáról, a zsarnokról és a hirtelen Károlyról, akinek nevét sem igen írja le többet a mai generáció. De majd jó messzire eltávolodik emlékük, Magyarország kiheverte a Habsburg grófok századait, új bajok s új szenvedések foglalják el a nemzet gondolatvilágát, megbocsátottunk, felejtettünk: a magyarok szívesen hallgatnak majd mesemondást szakállas apáikról s zordon királyaikról. Amint Franciaországban száz esztendeig mindig csak Napóleonról meg a szerencsétlen Lajosról olvastak és írtak.
Az utánunk következő nemzedék már nem ismeri a gyűlölködő indulatoknak tüzet, amely úgy égett Magyarországon, mint az erdő. A négyesztendős hadjárat szelíd lesz, mint egy amulett. Az ártatlan Károlyt megsiratják az érzelmes regény olvasók, amint ama fűrészporos fejű Lajosnak is voltak késői gyászolói.
Az éjszaka – a köztársaság napját megelőzően –, hogy szerény tehetségem szerint elbúcsúzzam a történelmi múlttól, Széchenyi István döblingi leveleit vettem elő.
Nem valami kívánatos olvasmány az őrült gróf levelezése, aki már rejtegeti a pisztolyt a szalmazsákjában. Azonban nagyon alkalmas594 időtöltés, hogy az ember borzalommal forduljon el darab időre a magyar múlt időktől.
Mennyit szenvedtek az érző hazafiak! Milyen kálvárián ment át Széchenyi István, aki kétségtelenül szerette nemzetét! Mi, diadalmaskodó utódok, nem tudjuk, hogy mit érezhetett egy-egy szegény magyar a múlt században, amint a gályarabok szenvedéseiről sem lehetett fogalmunk.
Amint a döblingi árnyék leveleit forgatom, egy helyen a következő sorokat találom:
„A nyomorultak szívrepedt fohászait meghallja ugyan Isten mindenünnen, és a lakosok erénye erdő közepette és a nyílt mezőn is oltárt képez, melynek áldozata felhat az egekbe…”
Milyen szüksége van most a magyar nemzetnek Istenre és az erényekre!
(1918)595
