Naplójegyzetek zord időből
Naplójegyzetek zord időből
Ha ebből a bajból ép bőrrel kimenekültök, minden magyar átölelheti a szentek sovány lábszárait.
Majd eljön az emlékiratok ideje, majd feldolgozzák serény kezek a mostani naplójegyzeteket: akkor visszanézünk a meredélyre, amelyen csupán az Úristenben bizakodva járunk. Sehol egy rokonszenves hang felőlünk… pedig valamikor mennyit dicsérték Magyarországot és Pestet vendégeink! Hol vannak az albioni urak, francia grófok, akiknek barátságára egykor oly büszkék voltak főuraink? Hol vannak régi külföldi vendégeink, akik annyi bankettet végigettek a pesti fogadókban? Valóban olyan nagyot vétkezett volna Magyarország, hogy többé nem érdemli a külföldi nemzetek kézszorítását?
A nemzet egyedül van legkritikusabb óráiban, amint igen nagy bajban, betegségben, életveszedelemben mindig önmagán kell segíteni mindenkinek.
Áll a nemzet társtalanul, barát nélkül, maroknyian a népek milliói között! Kicsorbult fegyverét eldobta, és egy nagy fohásszal lelkét megerősítette, midőn elindult kálváriájára. Már lángba borult köröskörül a határ, a halál hideg szele süvöltött végig Magyarországon, nem jött álom a virrasztók szemére, rekedten kongott a vészharang, és tompán ugatott a lármadob: amikor a nemzet elhatározta magát a cselekvésre. Visszavonta jobbját nem szabad akaratából választott barátjától, akinek erejében és elszántságában négy esztendeig úgy bizakodott, mint valami csodában. Hindenburg sem isten. A történelmi végzet, a históriailag kiérdemelt sors utolérte a német lovast, és zordonan a háta mögé ült. A magyar nemzet, akit bekötött szemmel vittek a vesztőhelyre, megtorpant a bitófa árnyékában. A varjak, hollók már ott kóvályogtak szegény elbolondított feje körül. Egy590 fületlen pitykét sem ért Magyarország jövője. Megásva a sírverem, ahová mindenestől belefordítják a nemzetet a rossz vezérek, eszeveszett politikusok, gyönge királyok.
Ha kegyelmet kap a történelmi végzettől a magyar nemzet, azt köszönheti annak, hogy látása hirtelen visszatért, mint a bibliában a vaké. Hirtelen föleszmélt lidércnyomásos, kába álmából, és a temető árkában, kísértet-járta, boszorkány-zilálta, véres holdú nagy éjszakában találta magát. Hiába nyújtogatta ki kezét jobbra és balra. Merev, élettelen hullákkal volt födve a csatamező. Dermesztő egyedüllétben hallatszott a végzet tompa lépése Magyarország felett. Még utód sem látszott semerre, akire végrendelkezhetne az erőteljes halálraítélt. Egy égbe nyúló bitófa állott a horizonton, amelyen majd halálát leli ez a vitézségében megbolondult nemzet.
Talán mégiscsak legjobb egyedül lenni!
A magunk lelkiismeretével számolunk, magunknak sírunk, ha elhibázzuk valahol a dolgot, de a megváltást is magunknak köszönhetjük. A hatalmas barát, aki mellett majdnem megfulladtunk a vérözönben, már elterülve fekszik, az ő koponyája sem volt elég erős hozzá, hogy a történelem ércfalát áttörje. A magára maradt Magyarország fegyverviselésben megkérgesedett markát bizalommal nyújtja az ellenség felé. Nem szégyen legyőzöttnek lenni, ha száz feje volt a sárkánynak s ércből volt teste, amellyel viadalra keltünk. Nem kell pirulnunk a megcsúfoltak szégyenérzetével – Magyarország minden erejét megfeszítve, minden izma s idege halálos túlterhelésével, négy esztendeig állott derékig vérben, megadás nélkül, végül lerongyosodva és éhínségben a becsület mezején. Ámde azt mégsem várhatja a történelmi igazság, hogy a nemzet, amely ezer esztendeig jóravalónak és életképesnek bizonyult: most véglegesen meghaljon öreg politikusok és másvilágról visszatért hadvezérek tévedéseiért. Az aggastyán, aki a világháború első hadüzenetét aláírta, már megszökött ez árnyékvilágból, amelyet egy reszkető, bizonytalan névaláírással vérbe borított. Talán megitatták az öreget, mielőtt a hamisjátékba belevitték. Talán asszonykarmot eresztettek a vén ember húsába, megverték vagy éheztették? Bolonddá tették a zsarnokot, hurkot vetettek a nyakába, reáparancsoltak?… Esztendőknek kell elmúlni, hogy világosan lássuk591 a bűnöket, akik ebbe az ingoványba fullasztották négy esztendőre az emberiséget.
Én csak arra emlékszem, hogy legnagyobb diadalmaink napjaiban is azt mondtam csendesen:
– A háború után sok esztendő múlik el, amíg Hindenburg nevét újra hangosan szabad kimondani.
A nemzet emelt fővel áll végzete előtt.
Hibáztunk, vetkeztünk, nagyot botlottunk: emberek voltunk. De nem olyan nagy a mi bűnünk, amelyet megbánással és jóravaló szándékkal helyre ne lehetne hozni. Több halottat veszítettünk, mint az ellenség, mert kis nemzet vagyunk, és szükségünk lett volna minden elprédált magyar életre. Kirabolták az országunkat, elvették hitünket és bizakodásunkat az élethez, keserűségre, nyomorra, végtelen szegénységre s megaláztatásra kényszerítettek, mindenünket elragadta a háború, amink volt, minden elveszett, csak az életünk maradt meg. Hát most ehhez az élethez ragaszkodunk, hogy egykor ismét talpra állhassunk vezeklésünkből; hogy megszabadulhassunk a lelkiismeret macbethi szörnyeitől; hogy jóvátehessünk valamit abból a nagy bűnből, amit az emberiség ellen vétettünk.
A nemzet egyedül, önmagára hagyatva utat vág magának a rengetegben.
(1918)592
