Tavasz
Tavasz
Tavaszéj van, s magamban azt gondolom, hogy igazság szerint úgy kellene visszatérni régi, elvesztett életünknek, mint a barátságos évszaknak. A kalendáriom hűségesen ragaszkodik a régi életszokásokhoz. Ince pápának nem csinálták ezt a háborút, midőn három esztendőn át alig vettük észre a nap és a hold forgását a mindennap szörnyeteg kísérteteitől. Iramlott a tavasz, a nyár, mint futár a halott király hírével: töntörgött a hosszú tél a házunk előtt, mint vérszomjas, boros, öreg szerető. Egypár boldog ember tudta, hogy milyen névnapot mutat a naptár. Folytonos egzekúció volt az élet, baljóslatúan pörgött a dob az emberiség piacán, mindennap ellicitáltak valamit régi javainkból. Ugyan kinek jutna eszébe az időjárásra figyelni, midőn az utolsó párnáját, szalmazsákba dugdosott ideálját rángatják ki a feje alól?
Ez az első tavasz (csaknem egy emberöltő óta), midőn a fiatalok reménykedhetnek, hogy életben maradnak: az öregek felemelik a fejüket, mert némi kilátásuk van, hogy nem verik őket agyon az esztendő folyamán mint felesleges kenyérpusztítókat.
Ez az első tavasz hosszú idő múltán, midőn az embereknek az jut az eszükbe, hogy érdemes volna tovább élni, egyet-kettőt bokázni a halotti toron, kinyitogatni a koporsófedéllel beszegezett padlásablakokat, szívbe szívni színes színeket, és nem félni babonásan, hogy a kiömlő kacajért holnap ökölcsapáshalállal fizet a végzet.
Az első tavasz emberemlékezet óta, midőn senki sem akar már meghalni, mert végre megint díszvirág lehet a hősi tölgylevél, sárgul a ciprus a felejtéstől, és a fekete posztós gyászdobok kimentek a divatból a hadseregnél. A kis cigánylegények, akik üldözött cinkék módjára tűntek el, ismét megvonják a vonót a gyászruhák alatt, márciusban. Mintha láthatatlan malacbanda muzsikálna a pesti utcákon délben és estve. A háború félőrültjei bozontos piromániások,520 jégfejű varjúfiak, az éjjel-nappal sírásók: megdöbbennek ezen a tavaszon: talán mégse tart örökké a háború? Az emberiség élni akar, nyomorultan, kifosztottan, menekülten – de mégis megtartja a lakodalmat, az országút mentén, tűzvészből megmentett batyui között a tavaszi menyasszonnyal. Leégett az egész falu, korom az ország, az égboltozat még csak annyira biztat, hogy megállt a tűzeső, a fellegfejedelmek setéten állnak még az elpusztult mezők felett… de a menekülő ember már letette vándorbotját, koldustarisznyáját, madárijesztő-kabátját. Megáll, ha nyomban felakasztják is érte: nagyot lélegzik e lágy léptű március szoknyasodraiból, galamb módjára iszik a tavasz szájából, nagyot nyújtózkodik, és tavaszt hisz és akar.
A tél eloson, mint egy rajtacsípett öreg szélhámos a városból, aki a halál vallását akarta megalapítani a lakosság között.
(1918)521
