A balga útitárs
A balga útitárs
Régente, amikor a szalonokban ráértek az emberek mindenféle szamárságokkal foglalkozni, divat volt az emberszólás mellett: az udvarlás. (Lehetséges, hogy még napjainkban is mondanak a nőknek „szépeket”, de az újságok hírrovatából valamiképpen kivesztek azok a reménytelen szerelmesek, a dacos kicsikék, megunt szeretők, mérges asszonyfélék, önfejű uracsok, akik képzelgésből, hiúságból, szerelemből az öngyilkosságot választották. Mintha a konok hölgy lábai elől nem rohanna többé a Városligetbe az elkeseredett lovag, hogy a legelső fára felhurkolja magát; mintha az elhagyott nők többé nem jutnának marólúghoz; mintha megokosodott volna az egész világ – vagy én vénültem meg benne?
Régente… amikor regények és színdarabok épültek föl azon az állapoton, hogy egy férfi és egy nő beszélget, amikor csupa szó, csevegés, gondtalan eszmefuttatás, szitakötő könnyű társalgás, röppentyűeregetés, mesterkélt unalom, unalmas okoskodás, tűzijátékosok zsúrja, szavakkal sakkozók kaszinója, elbizakodott fölényesek, tiszta inges megvetők és fekete körmű gúnyosok összejövetele, üres fejű nők páváskodása, alsószoknyájuk páratlanságát hivő hölgyek elbizakodottsága, csirkeagyvelejű szépségek divatterme volt a világ, a könyv, a színház… minden, ami Pestet aljától fölfelé érdekelte (amíg elkezdődött a nagy patkányirtás), régente: az volt a legkiválóbb férfi, aki a legnagyobbat hazudta a nőknek.
Csak tegyük a szívünkre a kezünket, többi bűneinkkel, amit vétettünk, ezt is meggyónhatjuk: a nőket nemigen vettük emberszámba, úgy bántunk velük, mint a papagájokkal vagy ölebekkel, virágokkal vagy ereklyékkel. A legokosabb férfi mellett is ott ballagott a láthatatlan útitárs, aki nyomban átvette a beszélgetés fonalát, amint nő mutatkozott a látóhatáron. És mindig elhallgatott, amint a szép hajó elvitorlázott. Mennyit tudott beszélni ez a balga útitárs! Ma már néha670 úgy tűnik föl, hogy egy teljesen idegen ember volt az, aki hirtelen belebújt a kabátunkba, fejére tette a kalapunkat, megpörgette a sétapálcánkat, megindította a nyelvét, kimeresztette a szemét, kivonta a derekát, és megsarkantyúzta a lomha gondolatokat, aki helyettünk a nőkkel beszélgetett. Árnyék volt ő, és mellettünk hallgatagon lépkedett, ha egyedül voltunk. De nyomban elfoglalta előttünk a gyalogösvényt, amint az idegen nyelven, a nők nyelvén kellett megszólalni. Hirtelen megszólalt mellettünk messzi országokban, tarkabarka piacokon, piros fejű kakasok sátorában, álmodozó fehér vitorlás kikötőkben, csiga módjára pergő utcákon, idegen városokon fellegként függő tornyok alatt, lankadtan a messziségbe úszó országutakon, csilingelve koccintgató útszéli csárdákban, csipkeárnyékú lombokban, hosszú életet jósló, halk lugasokban, fáradt szalonokban, aprópénz hangú boltokban, csigalépcsőkön, hol áttetsző fehér ruháikban álmodozva ereszkednek le húspiros, szőke nők színes üveggömbökkel megrakott kertjeikbe, templomokban, ahol illedelmesen emelinti meg fekete szoknyáját a habfehér térd egy elvénült, ráncos szentkép előtt, hinták alatt, ahol sirályként repül az alsószoknya fodra, és úgy futkároz a szem, mint a falombok között bujkáló sárgarigó füttye… A balga útitárs mindég megszólalt, olyankor is, midőn hallgatni kellett volna. Haldoklók és halottak mellett feldagadt szemű nőknél, a séta üres terein imbolygó lábaknál, a színházi páholy paradicsommadár-tollainál és egykedvű, unott ékköveinél, könyvek lisztpúderos, zöldségszagú tündéreinél, az utazófátyol harkálybarnaságánál és változatosságánál bálban, a szép formájú lábak lírájánál, iskolás lányok, tanulókönyveinél, akik kacér parfümként magukkal hozzák tanítójuk dohosságát, bolti lányok kajdácstarkaságánál, vasalónők fehér blúzánál, őszülő nők szenteltvizes fülénél, táncosnők pörge sarkánál, orvosnők komolykodó homlokráncainál, színésznő tarlatán szoknyájánál… beszélt az útitárs fáradhatatlanul, s olykor maga is meglepődött azon, hogy mily vakmerően hazudott. A mezők sarjúillatú leányának a csillagokat hozta közelebb, a kertészleány földnedves ujjának a virágok álmát fejtegette, a pisze szobaleánynak megszólaltatta a régen hallgató zenélőórát az öregúr mogorva otthonában, a mosónőnek elbeszélte, hogy mit mondanak egymásnak az ingek, harisnyák, pendelyek, amikor két ágas között száradnak a májusi szélben, a gépírónőnek a betűk báljáról beszélt, midőn álarcban lejtik a táncot a munka után, a kalaposkisasszonynak előadta,671 hogy milyen idegen, messzi tartományokba vándorolnak a kalapok, amidőn az úrnők végre fejükre illesztik őket, s velük ellebegnek, a varrónőknek az öltések abrakadabrájáról szónokolt, menyasszonyingek titokzatos igazmondója lett, és megbeszélte a dolgot a monogramokkal, amelyek rejtélyes helyen, közel a szívhez vannak elhelyezve, sírt együtt a bánatosokkal, hegyet mászott a turistákkal, beállott az újhold bámulói közé, és olyan öreg arcot vágott, mint egy fülemile, midőn bölcsességeit hangoztatta. Szedett almát az almaszedőkkel, szívesen leguggolt a szőlőfürt mellé, vitte a puttonyt érett őszi napon lágy, homokos utakon, diót vert vidám öregasszonyokkal, a folyóba ugrott csónakázó nők után, szoknyáját meggyújtó őrült asszonyt mentegetve elégette a kezét, és öngyilkosjelölteknek hosszú értekezést tartott a magános Duna-parton. Ő volt az – az örökös vőlegény –, aki András-napkor az ólomöntő leányok szeme előtt megjelenni óhajtott, ő szeretett volna elsétálni az egész ország Luca-székei előtt, ahol falusi nők karácsonyi éjszaka a választottjukat meglátják, ő állott lesbe a víz tükrében tavasszal, huncut nótákra tanította a rigót májusban, titkot bízott a szomorúfűzre, és jelt adott a hajnali szélnek. Volt kísértet, amely éjszaka az udvar sarkában fehér lepedőben ácsorog, volt rekedt hangú kakukkos óra, messze lehulló csillag és titokzatos zörej, amely a falon kopog bizonyos órában. Volt fakult arckép a nők fűzője alatt, lakkcsizmás színész a Margit Színházban, mogorva pilóta az égben úszó repülőgépen, lovasrendőr és gróf… Ő sétált automobilszemüveggel és iránytűvel a nyakában a Váci utcában, ő tudta, hogy melyik a legdivatosabb tánc és nóta, ő tudott minden pletykát, ővele történt meg minden, ő állott az utcasarkon az Astoriánál, a kalaposbolt előtt, a ruhásnál, a fodrásznál, a margitszigeti hídnál, a mise után a templomnál, a színházban hátul, koncert után az étteremben, a hűvösvölgyi végállomásnál, a Császár fürdői katonazenénél, a Svábhegyen a villánál, a Fasorban a hóban, a kőbányai vasúti állomás mellett és Rudolf szobránál a Városligetben.
Ez a balgatag útitárs, amely úgy kísérte a férfiakat egykor, hogy tőle soha meg nem szabadulhattak, frakkját, kravátliját soha le nem vethették, borbélyszagát nem nélkülözhették, hazugságait szajkó módjára ismételgették: vajon elválik-e végre tőlünk, ha belépünk az élet új és fénylő csillagrendszerébe?
(1919)672
