Orosz hangok
Orosz hangok
A tavaszéji szél messzire kergette a holdat, deréknyi gallyakat tördel, észak hidegét fújja. Hűvös a tavasz, mint Oroszországban.
A holddal együtt száműzi a szél azokat a többé már sohasem látható alakokat, amelyek kis árnyak, hosszú szakállú Manók, megráncosodott vénemberkék, kuporgó szellemkék ruházatában gunnyasztottak a könyvtárban, ahová álomtalan, szeles, nyugtalankodó éjszakán megnyugvást megy keresni a virrasztó. Minden könyv (nyomtatták bár a váci süketnémák betűivel a múlt század derekán vagy akár tegnap) olyan messzi világról beszél, amilyen messze a Hold van a Földtől, a hajótörésből megmenekült ember mesélgetése az unokáknak – messze, mint a falomb, amely ősszel lehullott, messzebb, mint a füst, amely a kéményből elszállott.
A dermedt, jégvilággá válott, mammutcsontvázú tegnapi világról holtan szólnak a könyvek.
Ifjúkorom után (amikor még a nőket sem szerettem úgy, mint az orosz írókat) ismét a muszka költők vonzanak. Milyen kár, hogy a modern, a mai orosz irodalom alig ismerős nálunk. Még név szerint is alig tudjuk Sevcsenkót, Francettit, akik a Lunacsarszkij-vonattal elmennek az Urálig, a Kaukázusig, „hol tevék pihennek szirt tövében, – repül a cserkesz könnyű ménen, – utána vándor-kalmuk néz, – körüle juhnyáj legelész…” A legújabbak közül: Gorkijról tudunk legtöbbet, de milyen messzire van tőlünk ő is, holott úgy kellene ismernünk, mint a testvérünket. Milyen szomorúság nem tudni oroszul most, amely nyelvről Gogol monda: hogy könnyű és test nélküli, mint egy lélekjelenés. Bérczy Károly (régi magyar író) megtanult oroszul, midőn Puskinnak egyetlen strófáját olvasta. Az ő aligha elfogadható fordításában ismerjük a költőt, aki bár a cár barátja volt:659 máris verset írt a szabadsághoz már 1817-ben, amiért öt esztendeig távol kellett lennie Moszkvától. Ambrozovics Dezső, aki az isteni Csehov ködszomorú világába vezette a magyar olvasót: néhány hét előtt ejtette ki a fordítópennát kezéből. Szabó Endre, akit a Szanin miatt bezárni akartak a régi Pesten (mikor még az ifjakat kolostorban nevelték, és a lányok a gyertyabélben keresték ideáljaik arcát), hetvenesztendős. Szovjet-Magyarországon valóban nem lehet kívánni a hetvenesztendősöktől, hogy dolgozzanak. Almásy László, minden orosz próza apjának (Gogolnak) fordítója, már régen letűnt a horizontról. Elmentek a fordítók együtt az írókkal és a regények alakjaival. Fekete gyászkelmével van bevonva a könyvtár a régi Oroszország felett. Írók, akik egy századig lúdtollal és „szláv szomorúsággal” írták meg az orosz ember és a föld regényeit: egykor úgy menekültek gyönyörű és rajongott hazájukból, mint manapság azok bujkálnak a setétségben rengő országutakon, vámsorompók környékén, akiket egykor tábornoknak, nagyhercegnek neveztek. Száz esztendeig tartott Oroszországban a mai forradalom előkészítése. Minden könyv, amit a múlt században orosz kéz írt: titkos propagandája egy közelgő új világnak. Minden szomorúság és mélabú, ami az írók szaván átreszket: szerencsétlen hazájuk megváltásáért volt. Száz évig nem nevettettek, kacajra nem fakasztottak az orosz nők. (Vizin D. volt a humorista, de az még a 18. században élt.)
Amint elmúlt a sánta lovag bűbájossága, Kalózát (nagyanyánk szerelmetes Konrádját) és Childe Haroldját felejteni kezdik Oroszországban, az E. O. párbajban elesett írója felett elmondják a forradalmi gyászbeszédet: egyidőben kezdetét veszi az írói munka, amely száz év múlva a mai Szovjet Köztársaságot hozza létre. Hazáját korholva védi és féli minden orosz sor, amely napvilágot lát. Baden-Badenben (száműzöttségben vagy mulatva az „oroszok fájánál”) Oroszország gyászáért, igazságtalanságaiért, léhaságáért, tudatlanságáért, rabszolgaságáért szomorúak az orosz írók. A boldogtalan Turgenyev, akit a burzsoá művészet szívesen soroz a könnyen olvasható romantikusok közé, holott már akkor útilaput kötöttek a talpára hazájában, amikor még nem írta meg A füst-öt, az Apák és fiúk-at: szinte hontalanul hal meg, miután csendes, naiv öregségében esténkint tricket játszik az énekesnő férjével. Minden regénye, még a legértelmesebb is, szomorú vádirat a régi Oroszország ellen. Gogol, a legoroszabb: Bulyba Tárász-ában magasztalja ugyan a kozák világot, dicséri faját, ámde660 a történelmi regényből is búsan konganak a harangok a halálra ítélt régi világ felett. „Úgy szeretni, mint az orosz képes: aki nem számít, hanem egész szenvedéllyel szeret… nem, úgy szeretni senki sem képes. Várjatok csak, eljő az idő, midőn megtudjátok, mi az az orosz hit. Már most is érzik a közel s távol népek…” – így hal meg Bulyba Tárász, a kozák vezér. A dnyeperi hableány és a Zadéka Márton (az álmoskönyv) dívik még az orosz síkságokon: az írók azonban fáradhatatlanul költik gyönyörű regényeiket, amelyeknek végcélja az emberi szabadság. Mint a bomba, robbant: Dosztojevszkij, Tolsztoj Leó, az emberiség megváltója: mindig csak arról ír, milyen szerencsétlenek az oroszok.
Vajon mit írnak most az orosz írók?
Milyen kár, hogy a testvérnemzet irodalmát nem ismerjük napjainkban!
(1919)661
