5 Az apátúr megjelen
5
Az apátúr megjelen
Az apátúr megjelen
A titkos szoba társasága lassanként szétoszlott. Egyenkint lépkedtek ki a kapun, és a falhoz lapulva elhagyták a fogadót. Odakünn vihar kerekedett, a szakadó eső segítségére volt a lakosságnak a külvárosi tűzvész eloltásában. A zuhogó eső még sötétebbé tette az éjszakát, és a tüzet néző polgárok sietve iparkodtak hazafelé a sáncokról. Csak itt-ott hallatszott egy hangosabb kiáltás:
– A három medvetáncoltató odabenn égett a házban!
Amire valaki felelt:
– Igen, de a medvék kiszabadultak, és borzasztó bőgéssel iramodtak az erdők felé.
– Most majd itt marad a három vadállat Bécs környékén – aggodalmaskodott a harmadik. – Vasárnap nem mehetünk Mödlingbe sörözni.
Egy öregember, aki az unokáit vezette kezén, és még most is izgatott volt a tűztől és a rémülettől, hangosan kiáltotta:
– Az mind semmi. Három medve, az csak három medve. De az én nagyapám még látta azt a farkascsordát, amelyet a kurucok hajtottak be Bécsbe. A bestiák ott sétálgattak a Grábenen, és fölfalták az embereket.
Majd a katonaság közeledett. A vértesek nehéz lovaikon, csuromvíz köpönyegükben káromkodva tisztították meg a polgároktól a szűk utcát. A vértesek kapitánya átkozottul szitkozódott:
– A pokolba veletek, harisnyás pocsolyakerülők! – kiáltotta, és a lovaglóostorával jókorát húzott egy köpönyeges polgár hátára.
– Nesze, te kutya jakobinus! Ti csináljátok a tüzet minden éjszaka Bécsben, hogy a zavarban könnyebben dolgozhassatok.
A polgár jajgatva vitte tovább irháját.43
Hebenstreit főhadnagy és az öreg Riedl báró egy kapumélyedés alatt húzták meg magukat.
– Elvakult zsoldos! – dörmögte Hebenstreit. – Mintha nem tudná, hogy a szabad polgár Párizsban még a király fejét is leüttette.
Az öreg Riedl fanatikusan mormogta:
– Addig nem lesz semmi Bécsben, amíg össze nem szedjük az elvtársakat, és századokba nem osztjuk…
Mély, sötét kapuboltozat tátongott mögöttük. Észre sem vették, hogy a hátuk mögött a sötétségben egy fekete alak álldogál, aki már előbb menekült a kapu alá a zivatar és a robogó lovasok elől.
Hebenstreit az öreg Riedl karjába kapaszkodott, és szenvedélyesen folytatta:
– Tegnap tudósítás érkezett nyugatról keletre. XVI. Lajos kivégeztetésének pontos adatait kaptuk a kiküldött jámbor utazótól. Sok olyan részlet tudódott ki, amelyről idáig nem tudtunk. Louis-t, a bűnöst, január 23-án reggel fél kilenc órakor vitték ki a Temple-ból. Blavičre miniszter nagy, zöld kocsijára ültették, és másfél óráig kocsikáztatták végig Párizs utcáin. A nép üvöltve követte a kocsit. Azt mondják, hogy a nép között volt az orléans-i herceg is, aki titokban követte nagybátyját a Forradalom térre. (Kár, hogy a vakmerő herceget nyomban el nem fogták!) Louis a vérpadról beszélni akart a néphez, de Henry Samson gyorsan levágta hosszú haját, és zsebre dugta. Louis, nemhiába jó színész volt egész életében, annyit el tudott mondani, hogy ezennel megbocsát mindenkinek, nem kívánja, hogy vére átokként hulljon Franciaország földjére. Talán még tovább is beszélt volna, de a polgárok már nagyon türelmetlenek voltak. Egy éles hang süvített föl a tömegből.
– Polgártárs, teljesítsd kötelességedet és az isteni nép parancsolatát!
Ez az éles hang olyan hatással volt a hóhérlegényekre, hogy nyomban megragadták a királyt, és a kés alá vonszolták. A dobok peregni kezdtek, de a dobpergésen is keresztülhangzott a király rettenetes, őrjöngő sikoltása, amelyhez hasonló még nem hangzott föl a Place de la Révolutionon. A kiküldött jámbor utazó tanúja volt a kivégzésnek, és felejthetetlen pillanatnak mondja a kés lezuhanását, amely kettémetszette a Louis XVI. őrjöngő kiáltását. A Louis kiáltása után egy másodpercig halálos csend volt észlelhető a tömegen, még a dobok is elhallgattak egy láthatatlan kéz intésére. Mintha a szívek egyszerre megérezték volna a szabadság és egyenlőség hajnalhasadásának végét: a nap fölbukkant az égboltozat peremén, a zsarnok fejét elmetszette a törzsétől a kés…44 Gyönyörű pillanat lehetett, kedves tanár úr. Mindnyájan sajnálhatjuk, kortársak, hogy ott nem lehettünk e napkelténél.
Riedl báró fázósan húzta össze köpenyegét.
– Csöndesebben, testvér!
Hebenstreit azonban már nem tudta magát tartóztatni. Heves gesztusokkal kísérte szavait.
– És Samson Henry megragadta hajánál fogva a zsarnok fejét, és megmutatta a népnek. A nép tombolása, ujjongó lelkesedése határtalan volt. A nagy térség visszhangozta az isteni nép zúgó moraját, és a házak falai megreszketni látszottak. Egynegyed tizenegy óra volt ekkor. Szokatlanul hideg nap volt Párizsban, és a gőzölgő vér hamarosan megfagyni látszott a vérpad deszkáin. A nép ezt nem várhatta be. Fölrohantak a vérpadra, és ujjaikkal, kezeikkel, arcukkal nyúltak a még meleg vérhez. Petit polgártárs, a cipész, tenyerével merített a vérből, megkóstolta, és a körülállókra fecskendezte szájából:
– Pfuj, be sós! – kiáltotta.
A polgártársnők kendőiket mártották a lecsurgó vérbe, a gyermekeknek homlokát kenték meg vérrel, és a Louis lila színű selyemkabátját, amelyet előzőleg levetett, darabokra tépték. Ilyen ünnep többé sohasem lesz a világon, mint Párizsban volt az esztendő első heteiben.
– Talán még lesz hozzá hasonló ünnep – mondta ekkor egy mély, zengő hang a háttérből.
A főhadnagy és a tanár gyorsan megfordultak.
Egy bő köpönyeges, széles kalapú férfiú állott mögöttük, akinek arca simára volt borotválva, és a köpenyeg alatt papi ruha látszott.
Hebenstreit egy hosszú tőrt hordott a ruhájában. Azt nyomban elővette, míg Riedl tiltólag kapaszkodott a karjába.
– Te kihallgattad beszélgetésünket! – kiáltotta a főhadnagy.
Az ismeretlen kinyújtotta a kezét, és bizonyos jelet mutatott. A főhadnagy visszadugta a tőrt.
– Ki vagy?
– Szabad polgár! – felelt az idegen.
– Honnan jössz?
– A nagy Oriemből.
– Testvérek vagyunk?
– Testvérek!
A bő köpönyeges ekkor közelebb lépett, és szétvetette kabátját. Aranykereszt villant meg a mellén, és Hebenstreit felismerte:45
– A szászvári apát! – mormogta.
– Nem. Most Democrite Lamontague a nevem, testvérek! – felelt Martinovics. – Tudtam mai szakmánytokról a „Jámbor utazó”-nál, és magam is oda igyekeztem, hogy a Párizsból érkezett idegennel szót váltsak. Útközben azonban azt kellett észrevennem, hogy kémek járnak nyomomban. Hosszú időt vett igénybe, amíg a titkos rendőröket le tudtam rázni nyakamról. E kapu alá menekültem, ahol ismerem a régi fülke nyitját, amelyben egykor a minoriták kapusa őrködött. Azért nem vettetek észre, testvérek. Mindjárt megismertelek benneteket, és ezért nem adtam jelt jelenlétemről, mert magam is kíváncsi voltam a legújabb párizsi hírekre!
– Amit tudtam, már elmondtam! – felelt Hebenstreit.
– Most pedig én mondom el nektek azt, amit még esetleg nem tudtok – szólt az apát. – Titkos jelentés érkezett a kabinethez, hogy az éjszakáról éjszakára megismétlődő tüzek a jakobinusok munkája. A külvárosi gyújtogatás azonban csak az előjátéka annak a nagy tűzvésznek, amelyet a legközelebbi időkben rendeznek a jakobinusok. A jelentés szerint a lipótvárosi nagy faraktárakat gyújtják fel a jakobinusok, és remélik, hogy az óriási tűzvésznél megjelenik Ferenc császár is. Mert már csak a jakobinusok elhatározásán múlik, hogy a tumultusban, a hirtelen kitörő zavargásban, milyen úton-módon tegyék el láb alól a császárt…
– Erről a tervről nem tudunk semmit! – kiáltott fel nagy megrökönyödéssel Hebenstreit. – A gyilkosság hiányzik a mi káténkból.
– Alávaló hamisítás! – mormogta ijedten Riedl báró: – A titkosrendőrség műve az egész. Ilyen módon akarják a császárt félrevezetni, hogy elrendelje üldöztetésünket!
– Magam is azt vélem, hogy Saurau gróf nem válogatós az eszközeiben – felelt a szászvári apát. – Sokat tudnék beszélni, testvéreim, arról a változásról, amely odafent a császári termekben észlelhető. A fekete cimbora sötét csuháját ráborította a császár szemére. Leopoldus még el sem helyezkedett a kapucinusok sírboltjában, midőn a jezsuiták mint fekete patkányok másztak elő a Burg minden hasadékán. Hiába találták zárva az ajtókat eleinte, becsúsztak a kanálison át. A jó Leopoldus király hűséges embereit tették el először is az útból. Hiszen tudjátok, hogy én, az elhunyt király bizalmasa, a trónkövetelőnél még azt a kabinettitkári állást sem tudtam elnyerni, amely csupán a megélhetésemhez lett volna elegendő. Colloredo, Thugut a fekete cimbora hatalmában vannak. Pergen a szemembe nevetett, amidőn felhívtam figyelmét a jezsuiták aknamunkájára.46 A fekete cimbora jól elhelyezte titkos vezetékeit a császár körül. Schloissnigg a kabinetirodában, az én helyemen tölt be bizalmi állást. Szolgálataimra többé nincs szükség. Elmehetek, ahová akarok. A kapunál parancs adatott ki feltartóztatásomra. Ármánykodók a nevemet sem engedik kiejteni a császár közelében. Minden lépésem alá aknát helyezett el a fekete cimbora, és megfenyegetett, hogy a levegőbe robbant. Nem volt más utam a visszavonulásnál. Elmentem, hogy újra visszajöjjek. Mert vissza fogok még jönni, még hallani fognak rólam azokban a jól elzárt szobákban, de többé nem a szászvári apát lesz a nevem, hanem Democrite Lamontague!
– Testvérek vagyunk! – felelt a két elbűvölten hallgató férfiú. – Mire készülsz?
– Most megyek Magyarországba, és teljesítem a párizsi nagypáholytól kapott parancsokat. Hallani fogtok rólam, bécsi testvéreim. Magyarországot én ismerem. Tüzes üszők van ott szalmakazal alatt elhelyezve. Zalában, Szabolcsban már három esztendő előtt talpra állott a köznép, és a franciák mintájára megrohanta az urakat. A lázadást elfojtották, de a tüzet, amely a föld alatti gyökerén végiglappangott az egész ország alatt, többé eloltani nem lehet. A sötétség már oszladozóban van. És a lámpást én viszem magammal, hogy megvilágítsam hazám minden táját. Én leszek a mécses, én leszek a parázs. Egy lángba borult ország hirdeti lépteim nyomát.
Hebenstreit főhadnagy hatalmasan megrázta a szászvári apát kezét: – Testvéri üdvözletünk a magyaroknak! Mi ezalatt Bécsben maradunk, és szervezzük a szabad polgárok szövetségét. A láng Bécsben is láng marad, és itt is talál élesztő anyagra. Hackel boltjába várjuk híradásaid, Democrite Lamontague!
Az öreg Riedl megölelte Martinovicsot.
– Gondolatban mindenütt veled és melletted vagyunk! Kívánom, hogy nyúljanak ki a magyar kezek olyan messzire, hogy elérhessék a mi kezeinket!
– Óvakodjatok Saurau kopóitól! – mondta az apát, és gyorsan elbúcsúzott társaitól.
A sötét kapualjból egyenkint eltünedeztek. Riedl jobbra ment, a főhadnagy balra.
A szászvári apát jó darabig meghúzódott a kapus rejtekfülkéjében, és éles szemmel figyelt ki a zivataros éjszakába, amelyben már a hajnal sárgás köde látszott lefelé érkezni az esőcseppekben.47
Körülbelül negyedóráig várakozott így feszült mozdulatlansággal, amikor halk, csoszogó lépések közeledtek a kapuboltozat felé. Egy árny suhant keresztül az utcán, aztán még egy másik.
A két árnyék találkozott a kapuboltozat előtt, és halkan összesúgott.
Az apát azt gondolta magában:
Nini, a francia tanító! Mit keres az itt, a titkos ügynök társaságában?
A két árnyék kígyó módjára kúszott be a kapuboltozat alá, és csakhamar lámpást vontak elő köpönyegük alól. A lámpafénynél négykézlábra ereszkedve vizsgálták meg a kapuboltozat kövezetét. Mintha kerestek volna valamit? Lábnyomokat vagy elveszített tárgyakat?
Eredménytelen kutatás után sietve oltották el a lámpát, és gyorsan eltűntek a világosodó éjszakában.
Az apát megvárta, amíg a lépések elhangzottak a szűk utcácskában, aztán előlépett rejtekhelyéből.
– Adta franciája! – dörmögte, amíg a köpönyege csuklyáját a fejébe igazította.
A zápor újult erővel indult meg. A szászvári apát a tekervényes bécsi utcákon siető léptekkel haladt szállása felé.
Az Eisenhutgasse, ahol ebben az időben az apátúr lakott, egy földszinti szobácskában, arról volt nevezetes, hogy itt végződtek valamikor a belváros falai, bástyái. A „márványfej” kapumaradványai még látszottak az utca végén, és az út közepén, egy vasrácson át, rohanó föld alatti folyót lehetett látni. Mondják, hogy amíg a vasrács mozgatható állapotban volt, a belváros éjjeli kalandosai gyakran folyamodtak a föld alatti folyóhoz, ha valamit vagy valakit nyomtalanul el akartak tüntetni. A föld alatti folyó valahová a Dunába torkolódott, és zúgva, morogva vitte magával a város szennyesét.
Ezen az éjszakán, a heves zivatar folytán szokatlanul megdagadt a föld alatti folyó, és szennyes vize elöntötte az Eisenhut utcát teljes hosszúságában.
Az apátúr tanácstalanul állott egy darabig az elöntött utca felső végén. Valamely távoli udvarban kakasok kukorékoltak.
Aztán azt gondolta magában, hogy az áradás legalább eltart délig. Addig nyugodtan alhatik lakásán, nem fogja zavarni senki.
Nekivágott tehát az áradásnak. Néhol térdig érő vízben gázolt az utcán. A pincékből baljóslatú mormogás hallatszott, ahogyan a víz behatolt a pinceablakokon.48
Martinovics csuromvizesen ért lakására. A kakasok harmadszor kukorékoltak.
Alig hunyta le a szemét, amikor megzörgette egy ideges, heves kéz az udvarra nyíló ablakot. Az ablaküveg szinte táncolt az ökölütések alatt. Az apát megriadva ugrott talpra.
Félrehúzta az ablakon a függönyt.
Megismerte azt, aki álmából felköltötte.
Gyorsan ajtót nyitott. A belépő nem volt más, mint Livinska asszony, aki teljesen elszegényedvén, az apát tanácsára, az utóbbi időben a titkosrendőrség szolgálatába állott.
A lengyel asszonynak megfehéredett azóta a haja, csak a szeme maradt ragyogó és lebilincselően szép.
Bő, sarkig érő köpönyegét ledobta magáról; az apátúr könyvekkel megrakott szobácskája vízben úszott.
– Martinovics, tudom, hogy el szándékozik hagyni Bécset – kezdte az asszony izgatottan, elfulladva a sietéstől. – Szeretném, ha most, rögtön elutazna!
– Az lehetetlen! – felelt az apát, és köpönyeget vett magára.
– Semmi sem lehetetlen. Önnek el kell utazni. Az éjjel szolgálatban voltam. Hohenwart gróf estélyén kellett megjelennem, mert a rendőrség több gyanús francia megérkezéséről kapott tudósítást. Szolgálatom bevégeztével visszatértem a titkos kabinetbe, hogy szolgálati jelvényemet átadjam, önkéntelenül tanúja voltam bizonyos Spillberg nevű politikai ügynök jelentésének, amely a „Jámbor utazó”-beli éjszakai összejövetelről és a szászvári apát hirtelen megjelenéséről és gyors eltűnéséről számolt be a tűzvész éjszakáján. Lehet, hogy gróf Saurau ennek a jelentésnek sem tulajdonít nagyobb fontosságot, mint a többinek, amely eddig a szászvári apátról közölt tudósítást. Ám sohasem lehet tudni a fejleményeket. A császárt (bizonyos forrás szerint) az éjszakai tűz ismét felzavarta álmából, a harangkongásra idegesen csengette be a szolgálattevő tisztet, és katonaságot vezényeltetett ki a tűzvész színhelyére az esetleges rablások, zavargások megakadályozására. Hallom, hogy idegen ezredbeli vértesek voltak a tűznél, akik nem kímélték sem a bokszot, sem a kardlapot. A császár hetek óta nem alszik nyugodtan. Saurau könnyen visszaélhet a császár izgatott állapotával.
– És ezért utazzak én el? – kérdezte Martinovics nyugodtan mosolyogva. – Ellenkezőleg. Nekem nem szabad mozdulni helyemről, hisz nyomban gyanúba fognának. Sőt ma délelőtt, szokás szerint, bemegyek49 a kabinetirodába, mintha mit sem tudnék az éjszakai jelentésről, és azt fogom kérdezni, hogy nincs-e valami lefordítani való francia könyv vagy röpirat a részemre, amely munkával az utóbbi időben kegyesen kitüntetni szoktak. És ha akad valamely párizsi kiáltvány, valamely mont-martre-i pékmester ostoba folyamodványa, amelyben talán ismét arra hívják fel a forradalom asszonyait, hogy szakítsanak végre a szoknyaviselettel, és amely iratért az osztrák kormány csengő aranytallérokat fizetett egy élelmes ügynöknek, akkor nyugodtan ülök le munkámhoz. És egy arcizmom sem fogja elárulni, hogy ugyanaz a kéz, amely a pékmester írásművével bajlódik, nemrégiben még olyan munkákat írt, amely népeknek és császároknak volt álmatlan éjszakákat szerző olvasmánya. A József császár végrendelete vagy a Litterae ad imperatorem nagyobb hatással volt a gondolkozó elmékre a fűrészporba hulló királyi fejnél. És nyugodtan, indulatot és szenvedélyt el nem áruló arccal nézek szembe arcokkal, amelyek a nem titkolt káröröm, a vigyorgó diadalok és gonosz gyanakvás kifejezésével nézik a szászvári apátot. Hiszen én tudom, hogy nem messze van a nap, amikor ezek az arcok a rémülettől elhalványodnak! A fennhéjázó derekak, térdek remegve megtörnek, gőgös fejek lekonyulnak. Csak hadd higgye az utolsó kancellista is, hogy a fekete cimbora végképpen megkötözte a szászvári apát kezét, és kénye-kedve szerint taposhat a megkötözöttön minden sehonnai. A nagy szél, amely nyugat felől jött, már besüvít a békés polgárházak kéményein, és érzem a földet megmozdulni lábaim alatt. Nagy, országokat, vallásokat és társadalmakat megrázkódtató eseményeket tolnak előtérbe, a Duna völgyében a hajdani Ferenc szerzetes nevét emlegeti mindenki. Csudaszép álmaim vannak, Livinska. Miért ébresztettél fel?
A lengyel asszony arca fokozatosan tüzesedett ki az apátúr szavaira. Előbb könnybe borult a szeme, aztán ragyogni kezdett.
– Mesterem, mondd, hogy mit cselekedjem, hogy méltóvá legyek a nagy Oriensből jövő testvéreimhez?
– Hallgass és figyelj! Szorítsd a füledet a falakhoz, és állapítsd meg a falak mögött felhangzó szavakból, hogy kit nevezhetünk testvérünknek, és kit ellenségünknek! Hajtsd a fejedet a földre, és jelentsd, amikor távolról jövő ágyússzekerek dübörgését hallod! Nyitott szemmel járj, senkinek ne higgy, és nézd meg az arcokat olyankor is, amikor azt hiszik, hogy senki sem látja őket. És most menj, megáldalak a szabadság és egyenlőség nevében!50
Livinska elkapta az apátúr kezét, és megcsókolta. Aztán szenvedélyesen kipirult arccal hagyta el a házat.
A virradatban, a rohanó szennyvizek között lábujjhegyen haladt egy utcában. Egy sikátor sarkán sárga bajuszú, kancsal szemű férfiú titkos jelt közölt a lengyel nővel.
– Az apát otthon töltötte az éjszakát? – kérdezte.
Livinska felismerte a titkosrendőrség egyik vezetőjét.
– Az apát hajnalban került haza! – mondta szolgálatkészen.
– Rendben van – felelt a sárgabajuszú. – Az adatok megegyeznek.
Déltájban Martinovics Ignác, a szászvári apát, a kabinetirodában jelentkezett fordítani való munkára.
Ott azt felelték neki, hogy köszönik eddigi szolgálatait, de továbbra nem veszik igénybe. Martinovics meghajtotta magát, és eltávozott. A kabinetirodából lejövet, a sötét csigalépcsőn egy tubákszínű ruhás, ősz öreguracska fogta el hátulról a kabátját. Gotthardi volt.
– Hová oly nagy felindulással, apát uram?
– Nem vagyok felindulva! – felelte Martinovics.
Az öreguracska félig szemrehányóan, félig tréfásan intett, mintha csak azt akarta volna mondani: „Az én szememet akarod te megcsalni?”
– Tudok mindent, apát uram. A fekete cimbora rád zárta a kriptaajtót elevenen.
– Még nem – felelt suttogva Martinovics. – Holnap indulok Magyarországba.
Az öreguracska némán megszorította a kezét. És hangosan azt mondta az esetleg hallgatózó falaknak:
– Valóban, igaza van! Nagyon szép az új női kalapdivat a Grábenen! Azok a virágkosarak a szép női fejeken! Mi, azok a virágkosarak!51
