A fekete lovas
A fekete lovas
Egy piros képű, fehér hajú, zömök polgár, kurta kabátban és nadrágban a piacon bandukolt, miközben egy régi esernyőnyéllel az útjába kerülő köveket ütögette.
– A Radics Jancsi! – mondta Móni félig hátrafordulva.
De megint csak lovaihoz fordult, hogy megálljon egy amolyan félig urasági, félig paraszti ház előtt, amelyben egykor az urak is, cselédek is laktak, de homokkőből való gömbök voltak a kapubálványon, és a mohos zsindelytetőn sárga virágok látszottak. Az ablakok keskenyek és magasak voltak, mintha sovány zárdaszüzeknek építették volna, akik innen néznek tova poroszkáló lovagjaik után, a kertben megvakult üveggömb egy vén karón, a sarkon egy nagy és vén fa, amelyen cinkefészek volt. De még egy fakult, fára föstött kép is látszott a fa derekán, a bús vándor búsítására, aki semmit sem látott a képből. A háztetőből mohos tornyocska emelkedett ki, amelynek közepén valamikor óra foglalt helyet. A tornyocskán szürke galamb üldögélt.
Az ámbitus regényesen hajlott és lágy ívei alatt már a tél cserepes virágai elhelyezkedtek. Amott egy aranyozott virágkosarat ringatott a szél,243 amelyből zöld füvek kandikáltak ki. Otthon szőtt szőnyeg borította a pirosló téglákat, egy nagyon fehérre súrolt asztalon ugorkás üvegek állottak útközben. Nő lakik itt, nő parancsnokol. Az utcai ablaknál okuláré nélkül olvasta újságját Radics Mária.
– Isten hozott – mondta szinte egykedvűen az öreg asszonyság, mintha a szomszéd szobából jött volna meg Péter Pál. – Foglalj helyet.
Majd vidoran fűzte tovább, újságját mozgatván.
– Éppen Fehérváry báróról olvastam. Nos, a báró kapitány korában táncosom volt. Vajon emlékezik-e még rám? Mit gondolsz?
Borongós, de szelíd hangulatú volt a vár belseje. A bútorok meglehetősen régiek, de az aranypirossal behúzott székekről nem hiányzott a fehér csipkevédő. Hosszú évek munkája volt a temérdek, fehér hímzés, amíg a székeknek karjára, hátára, közepére jutott belőle. Az arcképalbum kék bársonyba volt kötve, és a falról az olajfestmények közül egy szigorú képű, öreg úriember figyelmeztetett a szobában történő dolgokra. A kép alá aranyszalaggal babérág volt akasztva, és jobbról és balról temérdek apró női fotográfia, melyek mintha körülszálldosnák az öregurat csöndes nyugalmában. Minden fotográfia egyetlen nőt ábrázol. Itt krinolinban, amott magyaros viseletben, itt francia ruhában, másfelé meg lovagló öltözetben állott emléke Radics Máriának. Az öregúr tekintete ellenben a messziségben látszott kalandozni. Ha gondol is magában valamit, semmi esetre sem a hölgyre gondol, aki körülszálldossa tisztelettel és szeretettel. Az ablaknál a hegyes lábú varróasztalkánál Radics Mária elevenen, szürke haja koronába fonva, még alakja olyan egyenes, hogy bátran helyet foglalhatna egy divatkereskedés kirakatában. Az ősz virágaiból kis csokor állott előtte színes pohárban.
– Vártunk – mondotta. – A szobádban mindent rendben találsz. Az éjjeliszekrényre gróf Monte Cristót készítettem, amit fiatal korodban olvasni szerettél, mikor nálam gyerekeskedtél. Habár azóta bizonyosan vannak új regények, amelyek tetszésedet megnyerték.
Péter Pál búsan bólintott, és magában folyton azt kérdezte, hogy miért jött ide, mit fog csinálni, aludni tud-e majd, és hogy leszünk a reggeli felkeléssel.
– Azt is tudjuk, hogy szerelmes vagy – folytatta az öregasszony. – Nem kell szégyellned a dolgot, mi már mindent tudunk.
Péter Pál a fejét csóválgatta. Ugyan kibe lenne ő szerelmes.
– Tévedés, nagymama.
Radics Mária gondosan összehajtogatta az újságot.244
– Szerelmes vagy – mondta igen nyomatékosan –, mégpedig kis rokonunkba, Szekszti Judit kisasszonyba vagy szerelmes.
Péter Pál úgy érezte, hogy csiklandozzák.
– Nem ismerem – mondta csendesen, és alattomban nevetett.
– Baj is az – legyintett Radics Mária. – Mit tudtok ti, szamár férfiak! Azt hiszitek, hogy kell egy nőt ismerni előre, hogy beleszeressetek? Szeretitek, anélkül hogy tudnátok. A szerelem is virágzik, növekedik bennetek, anélkül hogy egy percig fogalmatok volna az ügy állásáról. Némelyik férfi sohasem ismeri meg azt a nőt, akibe igazándiba szerelmes. Kalandozik, más útra téved, kelepcébe esik, megcsalják, kigúnyolják, megöregszik, sírjába készülődik, és még mindig nem tudja, hogy azért volt elégedetlen, boldogtalan, szerencsétlen egész életében, mert a véletlen nem hozta össze azzal a nővel, akibe állandóan szerelmes volt, akinek a szívével állandóan összeköttetésben volt, a láthatatlan sürgönydrót hozta-vitte az üzeneteket, a szívbúbánatokat, de sajnos, sohasem találkoztak egymással.
– Nem értem én ezt, nagymama.
– Igen egyszerű a dolog – felelt kissé szenvedélyesen Radics Mária. – Az ember abban különbözik az állattól, hogy halhatatlan lelke van. A te lelked már azelőtt is élt valahol, amikor még testben nem érkeztél a földre. Bizonyos, hogy a lelkek országában már ismerkedett a lelked más lelkekkel. A szerelmet a földöntúlról hozza magával az ember, azért nevezik szentnek ezt az érzelmet. A kis lelkek egyenkint elhagyják a messzi országot, pókfonálon vagy napsugáron leereszkednek a földre. A földi szelek elhajtják őket jobbra-balra, mint a virágmagokat. Egyik az útszélre kerül, a másik a kert kellős közepébe. Mármost hogyan találkoznak ezek egymással? Találkoznak majd a másvilágon ismét. De bizony a földön csodaszámba megy az, ha valaki biztosan rátalál párjára. Az igazira, akivel lelkében és testében ugyanegy, akiket, a példaszó szerint, egymásnak teremtett a nagy természet. Ezért olyan kevés a boldog házasság. Ezért jár az emberek legnagyobb része szerelem nélkül végig a világon.
Szerelem! Az igazi szerelmet csak a nagyon kiválasztottak ismerik.
Péter Pál tunyán hümmögött magában. A nagyanyját mindig babonás nőnek ismerte, aki életének nagy részét a temetőben töltötte. A temetőbe menni különös élvezete volt. Hosszú-hosszú délutánokon üldögélt a sírokon, s elhalt kedveseivel, ismerőseivel, barátnőivel beszélgetett. A temetői csendben megnyugodott, felvidult, fiatalodott. Vajon miféle245 bolondságot eszelt ki megint az idevalósi temetőben, ahol hatvan esztendeje nem járt, és nem ismerkedett?
– A többit majd elmondja Judit, én nem mondhatok neked többet, mint csak annyit, hogy rájöttünk arra, hogy mi van a csillagok mögött.
– Semmi, a nagy semmi – felelt ásítva Péter Pál, és legjobban lefeküdni szeretett volna, mert a vasúti utazás, a sok új szemlélődés, az elvonuló táj, szürke tó, pirosfedelű torony és a soha nem látott kémények kifárasztották.
– Ebben a házban bizonyosan kísértet is jár? – kérdezte gyanakodva.
– Járt. A kályhában lakott egy öklöndöző öregember, de már tavasszal távozásra bírtuk. Mostanában csak a kert alatt megy néha, búsan megáll, és elnézegeti régi tanyáját. Valami kereskedő volt, akit megöltek a zsiványok.
– Öklöndözött?
– Azt hiszem. De hát én eddig sem törődtem vele. Szegény, ő nem tehetett arról, hogy befalazták a haramiák. Mindenkivel megeshetett az ilyesmi itt, a Bakony közepén. Az erdő zúg-búg, különös dolgokat mondogatnak a vén fák, a szegény ember bánatában, elkeseredésében beáll zsiványnak. A fák tanítják rá, amelyek elrejtik, a pásztortüzek, amelyek melengetik és a haraszt, amely rejtélyesen zörög a szélben. Itt majdnem minden embernek van zsiványrokona.
– Huh! – mondta Péter Pál, és ebben a pillanatban a legostobább embernek látta magát, amiért elhagyta a nyugalmas „Arany Golyó”-t. Kell neki utaznia, fárasztani magát, zsiványokról hallgatni, amikor nyugodalmasan feküdhetne az ágyán, és regényét olvasná a régi képes újságból.
Esteledett.
A régi ház megtelt mindenféle árnyakkal, az udvari ablakot megérintette az eperfa hervadt ága, amint a szél megmozdította, mintha valaki kopogott volna odakintről. Hűvös szürkeség lopakodott be az udvarba, mint valamely gyanús koldus, aki idáig az erdőszélen a sötétedést várta. A falióra hangja erősebben hangzott, nyikorogva nyílott valahol egy ajtó, a padláson Radics János döngő léptei hangzottak, amint a télire eltett gyümölcsből válogatott a vendég tiszteletére.
Radics János süket volt. De nem születésétől fogva, hanem a kalmárkodásba süketült bele. Mindenféle dolgokkal kereskedett életében, a piacon kibérelte az árubódékat, fuvarosszekeret tartott, amíg vasút nem volt, és pénzt adott kamatra. Eleinte kalmárpolitikából színlelt süketséget,246 később megszokta, nekiöregedett, és már csak a legnagyobb kiabálással lehetett vele értekezni. Piros képével, fehér bajszával jóízűen hörpintgetett borából, az evéshez saját bicskáját használta, de két pecsétgyűrű is volt az ujján, mert a nemességet Leopoldustól kapták a Radicsok.
– Itt van a Jancsi öcsém esete – folytatta Radics Mária. – Ez az ember is szerelem nélkül járt a világon, holott mindig szerelmes volt egy nőbe, a Szekszti Judit édesanyjába, Annusba. Annus már régebben özvegyasszony, és hozzámenne Jancsihoz, de hogyan tehetné azt, mikor hajadon leánya van a háznál!
Radics János felfigyelt. A süket emberek sajátságos érzékével megtudta, hogy róla van szó.
– Ne beszélj mindig rólam, Mari – mondta olyan hangon, mintha nem is ő szólott volna, hanem a szomszéd szobában szólalt volna meg valaki.
– Az öcsémnek más gondja van, mint én. Nem is tudom, hogy hol van az a leány?
Radics Mária sokatmondólag hunyorított szürke szemével:
– Várat magára. Várt leány várat nyer. Eredj át este, Jancsi, a szomszédba, de ott ne maradj Annusnál.
Az öregember kiitta maradék borát, megtörölte a bajuszát, és nagyon ideges lett, hogy a sapkáját nem találta meg nyomban. Halkan káromkodva nézegetett az asztal alá, végül a fogason találta a sapkát.
– Sohasem szoktam pedig ide tenni – mormogott, és kikocogott a szobából.
– Mielőtt a faluba költöztem volna (most három éve), hogy közelebb legyek elhalt apámhoz, anyámhoz, Radics a penészes pénzt olvasta reggeltől estig. Már féllábbal kilépett a valódi, igazi életből, elbújt a házban, mint egy vén kutya. Bizonyosan sohasem jött volna elő többet a saját lábán. Én aztán, az álmok meg mindenféle titkos jelek segélyével rájöttem a Radics titkára. Ez az ember gyerekkora óta szerelmes a szomszédunkban lakó atyánkfiába, Lehőcz Annusba. Hatvan esztendeig hordta magában a szerelmet, talán önmaga sem tudott róla, és mióta kipattantottam a dolgot, visszanyerte emberi formáját, van célja életének, reményli, hogy Annust valamikor elveheti. Hejh! nagyot néznek majd a palotaiak!
Az ajtó félig felnyílott, és az ambitus sötétjéből egy fiatal leány lépett be.
Piros hárászkendő volt a vállára vetve, és a szeme olyan fényes volt, mint az esti csillag. A haja inkább szőke volt, mint barna. Az arca erősen247 rózsaszínű, mintha odakünn megdörzsölte volna az arcát kendőjével, amint ez néha falusi kisasszonykák szokása. A félcipőjében rövidke szalag volt, a nyakán bársonypántlika, az ujján fekete gyűrű, benne a kígyó. Az orra kedvesen remegett, amikor vidoran, de mégis komolyan így szólott:
– Jancsi bácsi is mindjárt itt lesz, csak az eperfáról hessegeti el a baglyokat.
Fehér fogsora kivillant ekkor, és ajkának friss rózsaszíne szinte illatozott. A füle mellett egy kis hajfürt kiszabadult, amelyet ugyan mindig a helyére tett, de a hajfürtnek több esze volt, kibomlott, és kedvesen lebegett a fiatal hölgy arca körül.
– Itt van a mi kis rokonunk, az álmodozó Szekszti Judit – mondá az öregasszony.
Péter Pál kezét nyújtotta.
A leánynak olyan meleg és puha tenyere volt, mint egy fészek. Péter Pál egy másodpercig ottfelejtette a kezét. Friss vérhullámot érzett a karján felfelé haladni, és mikor a leány szemét alaposan megfigyelte, úgy látta, hogy a szeme sem mindennapi. Szürke volna az alapszíne, de olykor barna is lehetne, máskor meg fényeskék. Ha elborong, hamvaskék lesz a színe, mint azoké a felhőké, amelyek az ezeregyéjszaka mesealakjait elfödik, Aladdin barlangját, a szultánt, a szegény halászt és az üvegben lakó szellemet. Mert mesélni nagyszerűen tudott Szekszti Judit.
Mindjárt az első este elmondott egy régi mesét az elátkozott kastélyról…
A függőlámpának kék kalapja volt, és benne aranyos csillagocskák hintáztak, mezők és erdők friss illatával telt meg a szoba levegője a sarokban álló vadvirágcsokortól, a fehér abroszon a metszett palackban piros bor szikrázott, és a kenyérszelő késnek a nyele keleti arabeszkkel volt díszítve. A szoba falai elhomályosultak. A gőgös öregúr a körülötte repkedő dámával nyugalomra tért, a varróasztalka hegyes lábai hosszúra megnyúltak, és a fényes asztallapra eltévedt egy kóborló lámpasugár.
Csak a szél duruzsolt messze, valahol az ablakok mögött, és idebent Szekszti Judit mesélt, miután erre az öregasszony által felszólíttatott.
Az öreg asszonyság a díványra vonult, és a homlokát tenyerébe hajtotta, Judit gyöngéden emelkedő keblén összefonta két karját, piros kendőjébe burkolózva, többnyire az öreg asszonyságnak mondta a mesét, de nagyon természetesen volt egy-egy pillantása Péter Pál úr részére is.248
Halkan, álmodozva, meggyőződéssel mesélt az elátkozott kastélyról, a hercegkisasszonyról – az erdőn egy fiatal király vadászott, akit Mátyásnak hívtak.
Péter Pál, a megrögzött álmodozó egyszerre úgy érezte, hogy ismét vonaton ül, vadrózsa nyílik a töltésen, amerre a vonat fut, aztán egy kanyarodónál feltűnik a mesebeli kastély százegy szobájával. Moha lepte be a temetőt és a tornyocskákat, a vén fák megszólalnak a kastély körül, és emberi ábrázata van a tölgynek. Szakálla és bajusza van. Az erdőn törpék kalapálnak, amoda rőzsét cipel a hátán a mesebeli anyóka, míg a farkas öt lábon fut a gyalogösvényen…
A mesének vége lett, Radics János igyekezett észrevétlenül elfoglalni a helyét, az öreg asszonyság felütötte a fejét.
– Zúg a szél – mondta csendesen.
– Mindig zúg – felelte Péter Pál. – Amióta itt vagyok, szakadatlanul zúg a szél.
– Feljött már a holdvilág? – kérdezte ismét az öreg asszonyság.
Egyenes, szinte merev termetével az ablakhoz lépve, félrevonta a függönyt. A nagy fa ritka ágai között a hold sárga sugarai szűrődtek alá a virágtalan kis kertre.
– Menjünk tehát sétálni – mondta.
Jancsi nagykendőt teremtett elő, Péter Pál kabátjába bújt, aztán a házból az utcára léptek.
Radics Mária a karja alá vette Judit kezét, és megindult előre.
Jancsi krákogva kopogott botjával, a hold magasan járt az égen, itt-ott egy szürke felhőcske vitorlázott útjába, mint egy andalgó csónak.
A falu már elaludt.
Kutyákat nem tartottak ezen a vidéken, bakterek mászkáltak át a holdfényes utcán, aztán megint hamar eltűntek.
A falu egy nagy emelkedésnél végződött, ahol a fehér országút messzi, a zalai halmok felé kanyarult el. A Bakonyból mi sem látszott, de zúgása szinte hallatszott. Messze enyhe nyárfák, mint huszárok forgója.
– Itt vártuk szegény apámat, mikor holtan hazahozták – mondá megindultan Radics Mária.
– Tegnap Péter Pál urat vártuk – szólalt meg hirtelen Szekszti Judit. – Hiába mondtam a néninek, hogy manapság nem utaznak már kocsin.
– Én nem szeretem a vasutat – sóhajtotta az öregasszony. – Nemhiába fuvarosgazda volt az apám. Tizenkét pár lova állott az istállóban, hintója,249 kocsija, a vásárokra Bécsbe ernyős szekereken mentek, a ládák megvasalva, töltött fegyver a szekér derekában…
– Szeretem a holdat – mondta Judit, mintha megértette volna, hogy Péter Pál az ő hangját szeretné hallani.
Péter Pál észrevétlenül megsimogatta a leány ruháját. Az ujjhegyei érintették az alsó ruhácska kelméjét.
Aztán pár lépést hátrált, és úgy nézte Juditot.
Inkább kis termetű volt, mint magas, de karcsú volt, különösen bokája olyan, mint a szarvasé. A keze hosszúkás alakú, és bizonyára nagyon gyöngéd tapintású lehet.
– Mit csinál Annus? – kérdezte hirtelen az öregasszony erős hangon Jancsitól. – Miért nem jött velünk?
Radics úr vállát vonogatta. Valahol vadmacskák nyávogtak az erdőszélen, majd egy fülesbagoly suhant el a mező felett.
– Gyerünk haza. Énekelj, Judit – adta ki a parancsot Radics Mária. Megindultak, és az úton igen csendesen, szinte csak magának, halkan dúdolt Judit egy régi balatoni nótát.
– Aztán majd gyere át korán, mondd el, mit álmodtál! – mondta Radics úr.
– Istenem, vajon mit fogok álmodni! – sóhajtott összekulcsolt kézzel Szekszti kisasszony.
Előbb a holdra nézett, aztán a vén tóra, majd csendesen leereszkedett a tekintete Péter Pálra, és megállapodott rajta.
A háztetőn nagy robogással futott végig egy fehér és egy fekete macska.
Judit a kezét nyújtotta Péter Pálnak:
– Ugye, unatkozik nálunk? – kérdezte valamely olyan lágy hangon, amelyben szinte bocsánatkérés remegett.
– Szép este van – felelte Péter Pál. – És maga jól tud énekelni.
– Nincs hangom.
– Kellemes, finom hangocskája van, a mellénye alá bújik a hallgatónak, és kopog a kisajtón, amely befelé nyílik. A szívbe.
– Dehogy – mondta vontatottan Szekszti Judit, mintha azt várta volna, hogy Péter Pál még mond valamit.
De az nem szólott többé, mert a süket Radics János minden ok nélkül bólongatni kezdett a fejével. Kisvártatva meg is szólalt a szomszéd házból.
– Igen, holnap a szőlőbe megyünk, a Loncsosba.250
– Eljön? – kérdezte Péter Pál Juditot.
– Engem otthon Jutkának hívnak, és meglehetős sok dolgom van a ház körül.
Elsétáltak a ház előtt, amelyben Szeksztiék laktak. Judit rámutatott egy zöld zsalugáteres, kicsinyke ablakra.
– Ott lakom én, a falon Mária, reám vigyáz. Maga szokott imádkozni? Úgyis tudom, hogy nem. Este majd imádkozom magáért is – mondta Szekszti kisasszony halkan, szinte suttogva.
– Vigyázzon. Az álmában előjövök – felelte tréfásan Péter Pál.
– Ó, már sokszor…
A leány elharapta a szót, a sötétben csak az látszott, hogy villant a szeme, elbúcsúzott, és a kiskapu becsukódott utána.
Radics Mária még egy jó darabig állott a háza előtt a szótlan Jánossal és Péter Pállal.
A hold mintha csak ennek a kis falunak világított volna. Ezüsttel, fehérrel hintette be a kis házakat, a krétafehér országúton meg lehetett számlálni a köveket. A nagy fa szinte belehajolt a hold sugaraiba, mintha azok ölelő karok volnának.
– Most múlt ötvenöt éve, hogy meghalt az apám – szólalt meg hirtelen Radics Mária. – Nagyon érdekes ember volt, ha akarod, elmondom neked, hogyan halt meg…
Radics Mária egy grófnő leereszkedő mozdulatával nyújtotta Jánosnak karját, és a zsánzsánkendőt összébb vonta derekán. Igen büszke és előkelő delnő volt, amint a kis faluban éjjel sétált az alvó házak között. Mintha az egész falu az övé lett volna. Persze, már nagyon kevesen vannak meg az akkori emberek közül, midőn ő itt gyerekeskedett.
– Negyvenkilenc esztendeig – pontosan idáig –, amíg távol voltam Palotától, csak nagyon ritkán jutott eszembe az apám. De három éve, mióta hazaköltöztem, majdnem minden este látom halovány, nemes arcát. Fekete szakálla volt és hosszú, dús haja, nem valami magas ember, de nagyon izmos, vállas. Nagy csizmája volt és bő, eső-szélálló köpönyege. Bőrsipka volt a fején, a pénzét zacskóban hordta a nyakában. Szerette az aranypénzeket, volt is neki minden fajtájú. Voltak szakállas aranyai, amelyek ritkaságszámba mentek, de volt angol aranya is. Asszonyképű aranynak hívta.
Elhaladtak a Szeksztiék háza előtt, a piciny, zöld zsalugáteres ablak mögött halovány világosság látszott. Péter Pál nem figyelt az elbeszélőre, a kis ablakot nézte, és maga sem tudta, honnan támadnak a furcsa gondolatai.251 A Szekszti kisasszony fehér köntösben áll a Mária-kép előtt, vagy talán le is térdepel, az ágytakarón összekulcsolja kezét, imádkozik, vagy talán ábrándozik?… A kis ablak eltűnt az esthomályban.
– Akkoriban Palotán mindig egy fekete lovas jelentette be a haláleseteket. Honnan, merről jött a lovas? – soha senki sem tudta. Akkor este is úgy volt. A fekete lovas alakja feltűnt az országúton, végignyargalt a falun, és megkopogtatta a mi házunkon annak a szobának az ablakát, amely mögött az apám szokott aludni. Mondták is nyomban a jólelkű szomszédok, hogy a lovas eltévesztette a dolgát, hisz Radics nincs itthon, Radics Bécsben van a vásáron…
Ismét az ablak előtt sétáltak. Már elaludt a világosság. A kis zöld ablak mozdulatlanul, némán, szinte titokzatosan sötétlett a fehér házfalon. A Szekszti kisasszony szökés-barnás fejét elhelyezte a párnán, talán már alszik, vagy az is meglehet, hogy nyitott szemmel néz a sötétbe, hallgatja az utcáról jövő hangokat, és a csendben, az éjben mindenféle furcsa gondolatai támadnak. Talán Péter Pálra gondol, mint Péter Pál gondol reá e percben? Nem lehet kiszámítani a leányok gondolatait. Furcsa, hogy oly csendes a ház, mozdulatlan az ablak, pedig odabent egy leányszív dobog.
Az öregasszony hangja nagyon titokzatosan hangzott:
– A lovak lehajtották a fejüket, a kerekek lassan fordultak, a kocsiderékban ott feküdt az apám, egy csepp vér az ajkán, de már élet nem volt benne, lámpásokat hoztak mindenfelől, és a lámpások úgy mozogtak jobbra-balra az udvarokon, mintha lábuk, karjuk, kezük volna, és nem is az emberek lóbálták volna őket.
Megint a Judit ablaka előtt álldogáltak. A kerítés már szúette, régi kerítés volt, a kispadon egy fél kocsikerék hevert, az udvaron némán állt a kerekes kút, mintha örülne annak, hogy pihenhet.
– Összeszaladt egész Palota…
Ebben a percben Radics János váratlanul megszólalt. A negyedik udvarról.
– Ettől a sok felesleges locsogástól majd nem tud elaludni a Judit. Tán te fogod helyette megálmodni a lutriszámokat, Mari lelkem?
Az öregasszony felsóhajtott:
– Igaz biz az, hagyjuk a kedvest álmodni.
Beléptek a házba, és Jancsi a kapu elzárásával foglalatoskodott, midőn lódobogás hangzott fel az országúton.
Radics Mária a kerítéshez rohant, kikandikált.252
– Teremtőm, a fekete lovas…
A lódobogás mintha megállapodott volna a szomszéd háznál, aztán újra felhangzott a paták egyenletes kopogása.
– Szeksztiéknél volt! – rémüldözött az öregasszony.
A hold nyugalmasan úszott az égboltozaton, mint egy kövér kanonok sétál a promenádon. Péter Pál mégis úgy érezte, hogy elszorult a szíve. Csak nem Juditért jött a fekete lovas?
Radics János, midőn nagy nehezen megértette a dolgot, bólintott.
– Én is meghalok, mindenki meghal. Gyerünk aludni.
Később ez volt még a mondanivalója Radics úrnak:
– Az a leány, amilyen feledékeny, elfelejtett írószert készíteni a párnája alá. Reggelre elfelejti a számokat. Be kár, hogy nem figyelmeztettem.
