A holnap bukása
A holnap bukása
Kiment a divatból a holnap.
Ez a kedves, várva várt ismeretlen, akit mindenki olyannak képzelt el magában, amilyennek a vágyai óhajtották, az álmai ígérték, a fantáziája festegette. A Holnapnak mindig gyönyörű ruhája volt, mint a hercegeknek és tündéreknek. A Holnap zsebében annyi pénz csörgött, mint szem a mákfejekben; jókedve és egészsége volt, elpusztíthatatlan étvágya volt; szeretett a maga házikójában meghúzódni a tisztviselőtelepen vagy a főváros környékén; a maga földecskéjéről vágta a kerítésnek, veremtetőnek való kukoricaszárat; disznót hizlalt, amikor hidegedett az időjárás, és a toron jó barátait a saját szőlőjében szűrt borocskával kínálgatta. A Holnapnak a gyermekei mind boldogok és egészségesek voltak. A Holnapban beláthatatlan ideig élvezte járandóságát a nyugdíjas, nem mondhattál olyan messzi időpontot, amikor ő zárva találná a nyugdíját fizetgető adóhivatalt. A Holnap barátja volt az utazásoknak, elkalandozott a Tátra lábánál meghúzódó, pirosszemű kis vendégfogadókba, elhajózott Velencébe (ahová mindig szeretett volna jutni, mikor szerelmes volt), felemelte a fejét, midőn napfényes reggeleken fehér hajó dúdolva szállt alá a Dunán az összekötő vasúti híd felől, mily jó volna Passauig utazni, vagy az Alsó-Dunára, ahol rácosan főzik a halat a folyamparton, és habzó ürmöst hajtogatnak hozzá. A Holnapnak nem volt messze a párizsi tavasz, a londoni ősz; csak a kezét kellett kinyújtani, hogy elérjen Indiába, de felült néha az álmodozó ringású postakocsira, hogy a vörös bajuszos kocsissal elvitesse magát vidéki atyafiakhoz, Késmárkra, Erdélybe, adriai tengerhez. A Holnap sohasem ismerte a nincstelenséget, a lyukas cipőt, a hideg kályhát, az üres kamarát, a goromba hitelezőt, a kihűlt pipát, a sorvasztó betegséget. A Holnap mindig úgy hitt, mint a gyermek, akinek estenden tündérekről mesél dajkája; rajongott, mint egy költő, akit eleven múzsája holnapra az Üllői út43 legvégére, a kávébarna feszülethez rendelt; számított, mint a csalhatatlan egyszeregy, és mindig maradt feleslege, amelyet biztos kamatra megbízható takarékpénztárban elhelyezett. A Holnapnak sohasem porladt el a foga, fehéredett meg a haja, pókhálósodott be a szeme, nem hagyta el kedvese, mája, veséje, szerencséje. A Holnapnak oly könnyű volt nyaralót építeni a Rózsadombon, mint kártyavárat a gyermeknek. Ő bizonyosan tudta, hogy a legmesszibb években is hallhat egy madárhangot a vén fa lombjaiból, amely hangra lelke váratlanul megremeg. Ő mindig azt hitte, hogy a patikusok csodaszereiről csak a kalendáriom hirdetései között fog olvashatni, köszvénye nem lesz, se pántlikás gilisztája. A Holnap bízott abban, hogy mindig talál egy puha tenyeret, amely megsimogassa homlokát.
Most azonban kis baj van a holnappal. Az emberek nemigen mernek rágondolni oly bizodalommal, mint azelőttiben. A legnaivabb lélekben is megingott a remény, úgy látszik, nem biztos a főnyeremény.
A holnap nem azért bukott meg, mintha a jelen valamiképpen kárpótolná az embereket a jövőért. A holnapnak váratlanul nagy konkurrense akadt a múltban. A kedves arculatú, tündérsípú ismeretlent minduntalan elriasztgatja annak a tegnapi öregembernek a dörmögése, aki lassankint mindenkinek felkuporodik a hátára, hogy őt élete végéig cipelje. A múltak tehetetlen, régen eljátszott vén emberkéje gunnyaszt azon a helyen a lelkünk kamrájában, ahol a jövendő gőgicsélő bölcsőjének kellene ringani. Az öreg folyton azt motyogja, hogy hiába minden erőlködésünk, többé úgy már nem lesz, mint régen volt. A múlt fuvolázgat szerenádot álmatlan éjjeleinken. A jövő levonóképei mögött minduntalan a boldog, régi Magyarország tornyai és hegyei mutatkoznak. A vidám és gondtalan Magyarországból kivert emberek úgy gondolnak vissza a tegnapra, mint az első emberpár a paradicsomra. Az emlékezet tarisznyája oly súlyos a generáció vállán, hogy a jövő léghajója nem bírja fölemelni. Itt mindenkinek volt olyan múltja, amikor boldognak érezte magát, amikor jóllakott, és meleg kályha várta, amikor nem volt rongyos a ruhája, foszlott az egészsége, rab a szülőföldje, feslett az erkölcse, riasztó az álma… Mindenki, aki átsántikált a régi Magyarországból a csonka jelenbe, nem fog többé nyugodtan szendereghetni párnáján. Árnyékká változott44 itt minden, amely eddig életünket mutatta. Keserves itt minden hang, amely a maga kis sorsát elbeszéli. Fáj itt minden pillantás, amit magunk körül vetünk.
A remény kis tündérei elbujdostak az élet nagy tájáról. A száraz gallyak alatt okulárés öregember ül, és kopogó hangon (mint a koporsót szegezik) olvassa véghetetlenül a múltak történetét.
(1920)45
