A számadó
A számadó
Vajon kibújnak odvaikból, angolzáras lakásukból azok is, akik az utóbbi esztendőket oly magányosan töltötték, mintha önmagukat börtönbüntetésre ítélték volna? Vajon meghallják az óesztendei gyászdobok víg pergését, az újévi hajnal Rákóczi-indulóját azok is, akik jobban megutálkoztak a békétől, mint a a háborútól, keservükben felbontottak testvéri frigyet, melengető kézfogást embertársaikkal, akik az utolsó esztendőkben nemcsak álarcukat vetették le, de pőrére vetkeztek, mint a sintérek, mielőtt a kutyát megnyúzzák? Vajon felpirulnak a régen kedvetlen sápadtak, midőn az elöregedett esztendő emlékére összecsendülnek a poharak, röpke reménységtől felcsillannak a közömbösre kényszerített tekintetek, midőn a lélekharang helyett a Bazilika nagyharangja zúg át a tetők felett az újesztendő elé? Vajon hol fizetik meg azokat a kontókat, amelyeket az elhagyatottak, az üldözöttek, a megbántottak, a csalódottak rovogattak magukban, midőn haszon nélküli munkát félretéve, pezsdülő életkedvet szegre akasztva, szegénységben és néma kétségbeesésben, négy fal közül hallgatták, hogyan csörögnek az üres mákfejek a magyar mezőkön, hogyan utánozza a kappan a kakaskukorékolást, hogyan merül el az ingoványban az, aki bolond fejjel nekiindult, hogy megkeresse a végét? Hol fizetik ki számláit a megakadályozott munkának, az elhervadt energiának, annak a rengeteg adósságnak, amelyet mindenki csinált Magyarországon? Vajon igaz részvéttel gondolunk halottainkra, akiket az óesztendő estéjén számba veszünk, találunk-e valami gyönyörűséges, magasztos emléket a letűnt napokból, amelyet érdemes eltenni a jövőre, megnyugszik-e odabent a kisbíró, hogy kötelességünket, magyar hivatásunkat, tengernyi feladatunkat, bús küldetésünket e korszakban: emberül, derekasan véghez vittük? Vajon akad-e valaki e szomorúság országában, aki akár a csüggesztő magányban, akár a piacokon való kiabálásban töltött esztendőből feljegyezhet53 valamely kimagasló eredményt, amelyre élete végéig büszkén visszatekinthet?
Vajon kit nem csalt meg az elmúlt esztendő, amely olyan nagy ládával jött, mint az ünnepelt utas a fogadóba, és a ládában tégladarabokat találnak, midőn a vendég elpárolog? Vajon visszaváltottunk egyetlen darabot is zálogban lévő drágaságainkból? Vajon letettünk-e koldusszokásunkról, amellyel kezünket mindig a városba tévedt gazdag idegenek felé nyújtjuk, s jutott-e eszünkbe az alamizsna kiosztásától elmaradni, s helyette dolgozni? Megtanultunk-e lemondani nagyzási hóbortjainkról, kisebb lett-e a fényűzés az adó miatt, józanabbak a fejek az ég mind e négy tájéka felől fúvó hűvös szelektől, lemondott-e a nagyváros a dőzsölésról, az uzsorás a shylocki kamatról, a dologkerülő a bűnös megélhetésről, selyméről a dáma, a tehetség üldözéséről a tehetségtelen, kenyérkeresetéről a gyújtogató?
Csak maradj távol, te felhevült szilveszteri barát, aki kelyheddel közelegsz, hogy igyunk a tegnapért és a holnapért; csak őrizzük még szentségtartóinkban reménységeinket, nincs még itt az ideje a trombiták felharsanásának! Még nem tehetünk egy lépést sem, hogy nyomunkba ne cseppenjen vérünk, mint a súlyosan sebesülté, még nem emelhetünk poharat a szájunkhoz, hogy könnyünk ne hulljon, még nem mondhatunk a szívbajos ágyánál vigasztaló szót, amelyet magunk is elhiggyünk! Az újévi posta örömhíreivel évek óta megrekedt a hófúvásban, templom előtti koldusok kívánnak egymásnak boldog újesztendőt, féllábúak perdülnek fel a tánczenére, és félkarúak ölelik magukhoz a festett arcú örömet! Még messzi az a boldog falu, ahonnan félig ködbe borulva integet a reménység tornya, ahová mindnyájan együtt szánkázunk azzal a kövér magyar házaspárral, aki Vízöntő havában a kalendáriomi kis fametszeten útra kél: még félelmetes nádasok húzódnak az útkanyarodónál, betyárok rőzselángja piroslik az erdőszélen, farkasüvöltés hangzik a dermedt pusztaságon. Még csak először szűrte meg a bort az óesztendő, fűtetlen a vendégszerető hajlék, éhségtől fénylik az országúton a vándorlók szeme, nem pedig örömtől, a kertbe állítják (madárijesztőnek), aki azt hiszi, hogy ez utolsó stáció után visszaérkezünk a régi, boldog Magyarországba! Még ne felejtsék el a szilveszteri zenészek szomorú nótáinkat!
(1921)54
