Magyar falevelek
Magyar falevelek
Vén fánk kiterjesztett tenyere hiába emelkedett előbb fohászkodással, majd könyörgéssel a felhők felé, ínségén nem esett meg szíve az átutazó fellegeknek, amelyek azúros színben tündököltek a fülledt, epedt magyar föld felett, sem a látóhatár felhőfejedelmeinek, amelyek nagy messze, a határhegyeken túl, néha összedugták bozontos, méltóságteljes fejeiket, mintha azon tanácskoznának, hogyan segítsenek az aszó, hőtől és viszontagságtól hervadó vén fán (amikor is a közelgő jótékony esőzés látóképét olvasták ki az álmodozók az égi hieroglifekből).
Elmentek keletre és nyugatra az égboltozat nagy reményű utazói, éppen csak annyit engedtek meg a feléjük tekintgető magyar szemeknek, hogy darab ideig reménykedjenek; megvigasztalják pár szóval a küzdelmes haldoklókat, akik nem mernek addig meghalni, amíg valami jó hírt nem vihetnek magukkal Magyarországból a másvilági várakozóknak; megsimogassák az ifjakat és a gyermekeket a reménység üdítő szellőjével, hogy azok ne veszítsék el hitüket a messzi jövendőben; a szomjasaknak azt juttatták eszükbe, hogy voltak már nagy és áldásos esők is Magyarország fölött; az éheseket azzal vigasztalták, hogy a régi magyar a jóléttől legtöbbször gutaütés folytán ment el a másvilágra… Elszálldostak a remények duzzadt, fehér hajói – legfeljebb a dunai gőzhajó kürtölt előkelően a hidak alatt; elhangzottak a minden reggel újult fohászkodással az égbe muzsikáló harangok; elrepültek a mennyboltozat és a képzelet bárányfelhői, amelyektől sorsunk megváltását, szikkadt szomjúságunk elmúlását, csüggedt ernyedtségünk felfrissülését vártuk.
A vén fa hullatni kezdte leveleit.
Nincs szomorúbb a nyári hőben megaszalódott, sárgára fonnyadt falevélnél, amelynek még a hangja is más, mint az őszi, lemondással, békességgel zizzenő levélnek.76
A nyári falevél, amely idő előtt, hervadtan fejünkre hull: panaszos önvád az élet rövidsége miatt. Az őszi levelek arca mosolygós, mint az öreg halottaké; de a nyáron lehullott levél beteg fiatalember, aki kedvetlenül és sápadtan, keserű szemrehányással fekszik be koporsójába. Ha megnézzük a faleveleket, amelyek mostanában csörrennek meg a magosban a halál láthatatlan szelében: mindegyiken egy-egy arcot látunk; egy túlvilági fényképet barátainkról és ismerőseinkről, akiket az elmúlt lázbeteg esztendőben elveszítettünk a háború járványában, a forradalmak ragályában.
Ők üzennek a nyár közepén lehulló levéllel, akiknek sorsa és lelke nem bírta ki az égető napsugarat, amely nagyítóüvegen át érkezett kis országunk mezőire, hogy elégessen mindent, zölden harmatos réteket és szelíd ifjúságtól hímporos lelkeket. A bibliai jó és rossz Angyalok csatáztak a csillagokig Magyarország fölött, az égből jövő sugárt fogta föl az ördög, hogy azzal pusztítson a földön. A máskor halkan érlelő magyar napsugár hervasztott, vénített; kiszárította az életerőket, aggastyánokká aszalta a gyermekeket, túlhevítette az előbb jól lefékezett energiákat, szárnyakat növelt (de az Ikarus szárnyaiból) a magyar akarásoknak.
És most lehulldogálnak ők lábaink elé, a közelmúlt korán hervadt reménységei, miután nem bírták el a világszem összpontosított hevét. Egy-egy kis falevélben, amely az ősz mélázó és halkan búcsúztató keringése helyett most úgy zuhan le a fatetőről, mint a meglőtt madár, egy falevélben kell látnunk a múltak sorsát, történelmét pirosán harsogó esztendőknek, bukását fölnevelt hiúságunknak, váratlan hervadását büszke álmainknak. – Én azt hiszem, hogy minden magyar falevél falun született, hol csendben és feltűnőség nélkül élheti ki a ráeső időket, hajnalban ébredhet az ősi erkölcsökkel, és alkonyattal megállhat kis igényű, szűk körre szorított életmozgásában, hogy azon túl csak a föld felől hangzó mesemondásra ügyeljen. A nagyvilági klíma ártalmas a magyar faleveleknek.
És dalt sem tud mondani a most lehulló falevél, mint akár a költő, aki már évek óta nem találja őseitől örökölt kobzát, amelyet valahol az országúton elveszített.
Az érdemes és jutalomként érkező őszben a lehulló falevél csaknem vigasztalására szolgál az élve maradottaknak: olyan szívhez szóló77 nótákat mond halálában. Dicséri az erényeseket, akikre a hosszú és csendes életek várakoznak, magasztalja a nyugalmasokat, akik megelégszenek a vén fák szelíd barátságával, megnyugtatja a lemondókat, akiké a csendes és álomtalan éjszaka, dédelgeti a csalódottakat, akik a bölcs és jóságos mosolyok tulajdonosai – mindenkinek mond valami kedveset életünk e szeretetre méltó hízelkedője, mielőtt elvegyülne a föld megöregedett gondjai közé.
De a nyáron lehulló levél mindig csak egyet mond: a jajt, amely annak hagyja el ajkát, aki váratlanul találkozik a halállal; az óh-t, amelyet a kétségbeesett kiált, midőn már nem tud egyebet mondani: és a keserű némaságot, amely az ifjú halottak arcain látható, mikor nem engedték őket elbúcsúzni sem az élettől. (Habár hiszen a búcsú a legkedvetlenebb és legfeleslegesebb fogalom: talán azoknak van igazuk, akik nem búcsúzkodnak, hanem hirtelen elmennek.) Július végén.
(1921)78
