Magyar író karácsonya
Magyar író karácsonya
Faggyúgyertya helyett villamos lámpás világít ugyan a magyar író papirosa fölött, amidőn a Bak hava második felében korán sötétedik a ködös délután, ám én mégis azt hiszem, hogy eleink, a régi írók, akiknek élete körülbelül száz esztendő előtt folyt le Magyarországon és az irodalomtörténetben – boldogabban, megelégedettebben várták a szentestét.
*
Ha majd egykor írni lehet a mai korszakról, megállapítja egy kései bogarász, hogy a magyar írónak ezekben az esztendőkben volt legkopottabb a kabátja, legrongyosabb a kedve, legcsekélyebb a reménye.
Még dús gavalléroknak látszanak az ősök a mai utódokhoz hasonlítva, például akár a negyvennyolc előtti korszakban, amelyet néha az irodalom hőskorának is szokás emlegetni, hisz maga Vörösmarty Mihály is nyomasztó gondokkal küszködött, Petőfi pedig néha napokig kutyagolt az országúton, amíg baráti hajlékra talált!
Ám kabátja, kedve, reménye és főleg jóakaratú barátja csaknem minden írónak volt a leghősibb korszakban: az írók szép, komoly Zrínyi-kabátokban vagy ünnepélyes Kazinczy-öltözetben rajzoltatták magukat könyveik első lapjára, vajon kinek van ma a térdig érő kabáthoz elegendő paraszti Aba-posztója? A kutyagoló hősi korszakban az írónak néha olyan jókedve volt, hogy pajkos Dorottyára is jutott belőle – vajon hová lettek korszakunkból a dús kebelű honleányok, akik fánkkal, csókkal táplálják az ifjabb költői generációt, borral, ünnepi malaccal a koszorúsokat?
És a remény, e gyönyörű tündér ugyancsak gyalogpostával járt Kazinczy leveleivel, Kármán újságjával, de mégiscsak megérkezett a címzett helyre, az író sohasem tette le a tollat csüggedettségből, legföljebb testi nyavalya okából – vajon hol írják manapság azokat a leveleket, amelyekből az író hitet, bizalmat meríthetne a jövendőhöz?150 Hát még a barátok serege, akik Luca-napi vásárkor a pesti piacon megvásárolták az írók legújabb munkáját, diadalommal vitték haza, messzi falujukba még a kalendáriumot is, dunántúli bort hoztak Kisfaludy Károlynak, karácsonyi sódart Virág Benedeknek, előfizettek (igaz, hogy csak alig száz és egynéhányan) a Zalán futásá-ra barátkoztak, vigadtak együtt az írókkal, nyitott kapuval várták a vándorszínészt és a falusi poétát – ezek a hív barátok, jámbor rajongók, piros képű ismerősök, akik még világosan nem is tudják, csak homályosan sejtik, hogy a nemzeti literatúra ápolása hazafiúi kötelesség: vajon hová lettek száz esztendő múlva? Manapság minden nadrágos magyar megtanulta az iskolában, hogy a hazai irodalmat pártfogolni kell, és íme e legnehezebb időkben baráttalanul, egyedül, sőt gyakorta üldözötten áll az író a nagyvásár közepén, ahol minden portékának van vevője, csak éppen az ő holmijának nincs!
*
Boldogok voltak azok az öregek, akik faggyúgyertyácska mellett, sóhajtozva, hősi korszakot küzdve, életükben félig szentté válottan írták az egykori magyar irodalmat. A mai író már nem is ír, nem is sóhajtozik, nem is küzd, mert nincs mivel és kivel küzdeni. A mai író már nem érzi azt sem, hogy majd egykor bámulni fogják a szörnyű korszakot, amelyben az irodalomnak nem volt bűne, sem becsülete. A mai író üldögél elátkozottan, megbűvölten, reménytelenül, mint a halász, akinek hálója kilyukadt. Vagy pedig megalkuszik korában az író, követi a világot ordináré forgásában: eldobja az írótollat, megtanul bukfencet vetni, vagy beáll szenzálnak, és csöndesen neveti a bolondokat, akik még eladó könyvekkel a hónuk alatt házalnak az országban.
Azért volt boldog a régi magyar író karácsonya, mert faggyúgyertyácskája mellett is falatozhatott kenyeret, amelyet a munkájával szerzett. Hol van manapság az a magyar író, akinek az olcsó betűcskék megtölthetnék üres tarisznyáját, földíszíthetnék kis karácsonyfáját?
(1922)151
