A hasbeszélőhöz
A hasbeszélőhöz
– Vágjatok fel egy sódart! – szólna hátra az ember, mikor kedves vendég kocsiját látja udvarába fordulni, ha nem született volna elkésve.
– Péntek van, hozzatok halat a halásztól. Talán egy darab ikrás vizát vagy talán fogast, amit osztrigával lehetne garnírozni – mondaná az ember, amikor reggel a kalendáriomra esik a tekintete.
– Nagyböjtben volnánk, de ma vasárnap van, főzzetek hát a levesbe egy tyúkot a marhahús mellé. De el ne felejtsétek a levesből a velős csontot és a disznóhúst se – rendelkezik álmában az ember, amikor a másik oldalára fordul, és már a háta mögött van a tegnapi vacsora.
A mostanában divatos körkérdések között sem volna érdektelen megkérdezni, hogy ki mit szeretne ebédelni. Prózai dolog – felelnék a széplelkek –, szakácskönyvekbe való tudnivaló, törjék rajta a fejüket a konyhában vagy a fogadóban… És a halovány idealistáknak teljesen igazuk is lett volna körülbelül tíz esztendő előtt, amikor a nagyehető Szűcs Pátri fogadásból megevett uzsonnára egy egész sódart. Napjainkban azonban az ujjain összeszámlálhatja az ember azokat a magyarokat, akik csak a terített asztalnál tudják meg a mindennapi ebéd bőséges sorrendjét; akik például megtarthatják a régi jó szakácskönyvek utasításait, amelyek egész álló esztendőre előírták az ebédek sorrendjét és minőségét, mint ahogy már néhai Apor Péter báró kezdte az erdélyiek vendégségéről.
Mennyi mindent tudtunk a gyomrunk dédelgetéséról, akár csak szívünknek támogatásáról, akár csak elménk fényesítéséről. A költők és tudósok mellett legfeljebb akkor volt jelentősége a szakácsnak, ha az pendelyben járt, és fiatal és csinos volt – mondtuk kézlegyintéssel, de most már, annyi esztendő után szégyenkezés nélkül bevallhatjuk, hogy a régi Magyarországon a szakácsnék, szakácskönyvek tudománya mindig közelebb volt a szívünkhöz és az elménkhez, mint a155 könyvtárak mondanivalói. Szemérmetes dolog volt, hogy a magyarok a temetők férgeinek való kedvezésnek nevezték a konyhaművészetet, de a molyette, avas könyveket vajon kiknek írják, ha nem a múlandóság láthatlan megbízottainak?
Azért csak ne szégyelljük, hogy megenyhült a fájdalmas, virággal és szerelemmel ellenkezésbe jött szív is, amikor a déli harangszó végigcsengett a város ablakain. Igaz, hogy böjt van, de a gyomor sóvárog a maga mindennapi mulatságai után, amint leányka a szerelmi játékért. A csacsihasak, a horpadt bendők, a dalmos mellények és a korgó gyomrok visszhangozzák a harangszót, mint a mélységek a hangot – elindulnak az emberek otthonukba, letelepednek az asztalhoz, és várják az ebédet. A kolostorokban, a szerzetesiskolákban ebéd előtt rendszerint a szentek történeteiből olvasnak fel részleteket. Mi volna, ha a pesti polgár asztalánál is megszólalna egy láthatlan hang, és felolvasná neki azokat az ételeket, amelyekkel apja vagy nagyapja táplálkozott ilyentájt, böjtidőben? Ha megszólalna a rejtélyes hasbeszélő, és a következőket mondaná:
– Engem Rézi néninek hívtak, amíg éltem, és az volt a dolgom, hogy a magyarok jó étvágyáról gondoskodjam. Hallgasd meg tehát, hogy mit ajánlok jámbor ebéded bevezetőjének: ajánlom a benediktinus levest, amelyet csukából és pontyból kell főzni.
A hasbeszélő most változtat a hangon:
– Én vagyok Anton, az az öreg pincér, aki az „Arany Sas”-ban tíz esztendeig hozta az étlapot, és minden eshetőséget megbeszélt. Leves után igen jó hatása volna a vajas karfiolnak. Majd hús helyett ajánlanék böjtös ételnek finom szárcsát, amelyet madeira borban főtt szarvasgombával tálalnék.
Most egy rezes, kongó hang vegyül a társalgásba:
– Én, az öreg Karikás, kálvinista ember létemre nem sok értelmét látom ugyan a böjtölésnek, de ha már az úr vallásos érzésű, ilyenkor megkívánják a böjtös ételt, ajánlanék ebédre forró zsírban kirántott harcsaszeleteket.
– Maradjunk bizony a halnál – vélekedik az udvarias, halk Szikszay Ferenc, a régi Pest vendéglőse –, nem volna jó, ha az embert megszólnák. Éppen fogast kaptunk a Balatonból, azt éppen most párolják mártással, gombával.156
De az ember még mindig nem tudott választani a felkínált eledelek közül, rövid tanácskozás után elhatározza, hogy mégiscsak a tojás a legegyszerűbb böjtös eledel, amiért nem írnak be semmit a lelkiismeret könyvébe.
– Igen ám – felel a régi pincér –, de úriember nem ehet tojást rákvaj és rajnai lazacszeletek nélkül. Ha még egy csöppenet orsovai kaviárt is teszünk a tojásokra: teljes a böjtös hangulat.
A hasbeszélőben vitatkoznak a különböző hangok:
– A liba talán nem is igazi hús, és franciásan, gesztenyével, finom füvekkel, sertéshússal, borssal töltve nem lehet ártalmas az egészségre.
– Ma péntek van – felel a másik hang. – Száz esztendő óta tört levest, csukát tejfölös tormával, nyárson sült kecsegét salátával és bécsi tejesrétest szokás enni.
A hasbeszélő elgondolkozik:
– Nem bánom, hozzatok, amit akartok. De leves után ne hiányozzon egy pohár tokaji, a halhoz a fehér és vörös borok, majd végül a pezsgő – mondja türelmetlenül.
A pesti polgár felébred elgondolkozásából, megköszörüli a kést a tányér szélén, és behunyt szemmel nyeli le az asztalra tálalt ebédet.
(1923)157
