Őszi vasár
Őszi vasár
A tolvajok már lengedzőbb léptekkel járnak, a kedves képű vevők a kebelükbe gombolják a bugyellárist, a boltos reggeltől estig a kezét dörzsölgeti, sokbeszédes emberek, kövér asszonyságok tolonganak a vasúti állomásokon, az országutakon csizmadiák, szabók, kalaposok gurulnak végig nagy ládáikon ülve, a ponyvára kiteszik az első színes borítékú kalendáriumát az 1924-iki közönséges esztendőnek: – megkezdődik az őszi vásár ideje Magyarországon.
A tapasztalat és a hagyomány szerint az őszi vásár a megelégedett bőség, a csendes gazdagság jegyében folyik le. Kevesebb a duhajkodás és a verekedés, mint a szeles tavaszi vásárokon. Aratás és szüret után megnyugosznak a legkeserűbb emberek. Pénz van a rongyos ködmönök alatt; új csizmára takarított, aki egész esztendőben mezítláb járt; süveg kell a fejre és új szoknya, kendő az asszonynak, aki egyformán kivette részét a nélkülözésből és munkából az urával. Cinkepiros orrát emelgeti a gyerekféle, aki tavasszal még csak belenyugszik abba, hogy a mézeskalács huszár viseli helyette a sarkantyús csizmát, de így őszidőben nagyokat bámul a költségesebb vásárfián. A cédulaházak környékén ártányhizócskára alkudozik az is, akinek még a kéményseprő se látogatta meg a tűzhelyét, amelynél a hosszú téli pecsenyéjét sütögetné. A baromvásáron komoran állong a dolgavégzett jószág; okos ember ilyenkor vesz lovat, tehenet, amikor olcsóbb az ára. És a lacikonyha környékén már olyan keservesen fújja a mezítlábas cigány, mintha ő is tudná, hogy őszi vásár végeztével darab ideig csend borul Magyarországra.
Vajon lesz mindenkinek selmeci pipája Magyarországon, amely pipa cserepe mellett a markát melengetheti, a gondolatait eregetheti a füsttel együtt? Azt mondják, három-négyezer koronát is elkérnek egy177 jól szelelő pipáért. Hát a subával, evvel a hűséges élettárssal hogyan állunk, miután frakkban nem járhat mindenki Magyarországon? Szűrben télidőben csak a peres ember mutatkozik, akinek dugdosni kell a kis szegénységét ügyvéd, bíró, hitelező elől. Vajon ezen a télen is látni fogjuk azokat a szoknyadarabokkal, foltozott pokrócdarabbal bélelt téli gúnyákat, amelyeket az utóbbi esztendőkben megszoktunk? Lesz-e pitykés mellénye, legényesen szűkre szabott vitézkötéses nadrágja, kecsegeorrú vagy harcsafejű csizmája a magyarnak, amikor az őszi vásárról hazaballag, és hóna alatt viszi az új kalendáriumot, amely ilyenkor még csupa szépséges ígéret? Lesz-e hízni való malaca, amelyet göndören, pörgén kormányoz be az udvarába, hogy Disznóölő Tamás napjáig szeme fénye legyen a háznépnek? Kiforrott-e már a télre való borocskája a présházban vagy a bedugaszolt ablakú pincében, amely bor mellett szép jövendőt lehet tervezgetni, leányt lehet férjhez adni, névnapot tisztességgel lehet megülni? Milyen lesz a tél, ha már elmúlott az őszi vásár is, ahol utolsó alkalom kínálkozik ahhoz, hogy dolgos testének téli házat, kamrájának biztos tartalmat, asszonyának orcapirosító örömet, gyermekeinek hálás fohászkodást vásároljon a magyar ember?
…Most még utolsó aranytallérjait szórja Magyarországra az öregedő Nap, a kémények alá nem múlhatatlan szükséges a bodros füst, hogy a test és a kedély megőrizze vidámságát, mezítláb szaladgál az egér meg az asszony a padláson, hogy megforgassa dióit, reggel ingujjban vizsgálja a gazda az időjárást, a bundákat, lábzsákokat még csak messze hallatszó pufogással porolják, de nemsokára nyakunkon az őszi vásár, amely után beköszönt a kedvetlen időjárás, zörgő-morgó őszutó: – ki merné elmondani Magyarországon, hogy nyugodt, bátor szívvel néz a naptár következő lapjaira?
(1923)178
