Az ősök unokái
Az ősök unokái
A régi nyíregyházi ember elballagott.
Elballagott az alvégi temetőbe vagy a Morgó-temetőbe: mindegy volt, minden temető bejáratánál állott korcsma is, ahol a gyászolók mindjárt megpihenhettek. Az itt hagyogatott bokortanyákra, nádfedelű házakra, otthon nevelt lovakra (csengős kiscsikókra), betyáros kalapokra, de még erőben levő csizmákra, magyaros szabású ruházatokra, dolgos özvegyasszonyokra, síró-rívó gyerekekre mindig akadt örökös. A száz év előtt bevándorolt famíliák – a Tresztyánszkyak, Pivnyikek, Csengeryek; a zsidók közül a Burgerek, Hartsteinok, Flegmannok, Garák, Baruchok – tulajdonképpen egy famíliának számítottak.
Még én is örököltem valaha – igaz, hogy csak egy rossz szagú pipát – a keresztapám után, miután az törvényes örökösök nélkül elhalálozott.
Ez a törvényes örökös!
Ez aztán olyan rang volt a régi Nyíregyházán (még tán a maiban is), ami felért valamely kisebb püspökséggel. Az ősök, már akik a földművelésre vagy egyéb hasznos dologra adták a fejüket, mérhetetlenül meggazdagodtak. Ha még lógatták is a lábukat darab ideig, előbb-utóbb elkívánkoztak azokra a csendes helyekre, amelyeket a mindenkori polgármester kijelölt arra a célra, hogy ott a temetőcsőszök a futóhomokot akácossal megkössék. Itt is szépen szóltak a vadgalambok, furulyáztak a rigók; a kellő névnapokon pedig a temető melletti csárdából idáig hangzott a nagybőgő mormogása.
Ekkor léptek akcióba a törvényes örökösök!
Nem emlékszem olyan vérbeli, a Sas korcsmán és Bundi korcsmán innen született nyíregyházi emberre, aki könnyelműen eltékozolta volna ősei örökségét. Erre valók voltak a vármegyebeli gavallérok, akik még tartották magukat ama régi úzushoz, hogy apáik lovaglónadrágját,193 egyetlen agarát is elpengessék a „zsidó kaszinóban” – már amint Nyíregyházán a Gazdák és Kereskedők Körét nevezik – avagy az újonnan épült „Korona” vendégfogadóban, ahová különösen azóta szoktak be a nyíregyháziak, mióta a búzavirág színű tizennégyes huszárezredet a városba kommandírozták Galíciából. Itt mulatott a vármegye és a katonaság, de a törzsökös nyíregyházi ember, a bennszülött, a tirpák, még mindig nem vágatott ki egyetlen tölgyfát sem a sóstói erdőből, hogy annak az árát Benczi Gyula hegedűjébe tömje. (Nagy, olasz hegedű volt az, sok bankó becsúszott a nyílásán.)
Jó darabig épségben állottak a végrendelkezések, amelyeket hol Somogyi Gyulának, hol Kovách Eleknek, a helybeli közjegyzőnek mondtak tollba a városból elkívánkozók – néha éppen a kocsiderékból, amint dunyhák és párnák között behozták őket a messzi tanyákról a közjegyző udvarába.
A nyíregyházi házak, amelyeket rendszerint építőjük, tulajdonosuk nevéről (nem pedig utcájuk vagy numerusuk után) ismertek a városban: hajlékot adtak a „törvényes örökösnek” – bérelt lakásban csak az ide szerencsétlenkedett hivatalnok lakott, amíg módját ejthette valamely házvételnek. Még Kállay András, az egykori főispán is igyekezett magának külön házat szerezni gyönyörű vármegyeházbeli lakása mellett. Meg is vette, amint szerét tehette, Heimann ügyvédnek, a híres tiszaeszlári védőnek a házát – az orosi utcában. Az ifjabbik Krúdy Kálló utcai házáért pedig olyan versengés folyt a családfő elhunyta után, hogy végül is egy részvénytársaság alakult a városban, amely a ház árát kifizette, és bele szanatóriumot telepített.
Nagy dolog volt az mindig, ha Nyíregyházán egy házat, kertet vagy tanyát – eladtak.
Állott ugyan a jó magyar korona a helyén, mint az ajtószeg, de a nyíregyházi embernek még akkor is az volt az elve, hogy inkább venni, mint eladni. Udvarhelyi, a félszemű ügynök, aki legszebben tudott köszönni a régi Nyíregyházán, ingatlanforgalmi irodája mellett kénytelen volt cselédszerzéssel, magyarán mondva: cupringerséggel is foglalkozni, hogy nagyszámú családjának kenyeret adhasson. Ügynökösködésből nem élt itt meg más, mint legfeljebb a biztosítóügynök, aki aztán hamarosan pléhtáblát szegezett a házra, amelyet sikerült asszekurálnia, de gondja volt rá, hogy a ház lakói közül valakit beléptessen az önkéntes tűzoltóegyesületbe, mikor is kiszegezte194 a Generáli vagy az Első Magyar táblája mellé a Tűzoltó felírású, pirossal szegélyezett fehér táblát is. (Ez a kisebb tábla vigyázott arra, hogy a biztosító társaságokat nagyobb anyagi károsodás ne érhesse.)
Tartotta itt mindenki a vagyonkáját, házát, földbirtokát, akár keresztény volt, akár zsidó.
A nyíregyházi tirpák, aki holdankint (köblös földenkint) terjeszkedik, nem élhetett meg egymástól a nagy nyíregyházi határban sem. Igaz, hogy a tirpákbirtok: törpebirtok, alig lépi túl a tíz-húsz holdat, de azt is meg kellett szerezni valahol. Elmentek a nyíregyházi tirpákok Apagyig, Vencsellőig, Kemecséig, legszívesebben a szomszédos Orosig, ha eladó földről hallottak ezen a tájon, ahol minden talpalatnyi föld az egri káptalané vagy a máramarosszigeti főiskoláé volt. A Dessewffy grófok tizenegyezer holdja mellett a Kállayak is tartogatták honfoglalás korából származott földjeiket. A tirpáknak messzi vidékre kellett kutyagolni, amíg lábát megvethette a szabolcsi homokon, amelyben csak a közhiedelem szerint szeretne a krumpli tenyészni; megterem ott a búza és a rozs is. De nagyon szereti ezt a földet a kukorica (mint itt mondják: tengeri), a szőlősgazdáknak se kell túlságosan szégyenkezni a boruk minőségei miatt. Régen volt az, amikor a bicska kinyílott a mellényzsebben a nyíri vinkótól.
Felkerekedik egyszer valahol Zemplén vármegyében, mégpedig annak Gesztely nevű községében egy Burger Jeremiás nevű tagbaszakadt zsidó ember, és talyigájával elindul Szabolcs vármegye felé.
A múlt század első évtizedeit írták azok, akik értenek az írás tudományához, de nem írta Burger, aki nem tudott többet a betűvetésből, mint annyit, hogy héber betűkkel hogyan kell a nevét aláírni. Ez a nevezetes Burger – akit rövidesen Jéri bácsinak kezdenek ismerni Nyíregyházán és szerte Szabolcs vármegyében – eleinte azzal tüntette ki magát, hogy nagy erejű ember létére nemegyszer szembeszállott faluzásai közben a betyárgyerekekkel, akik bőven heverésztek még akkoriban a nyírségi nádasok szélén, erdőcskék mentén, és kidörzsölték az álmot szemükből, ha kocsi robogását, talyiga nyikorgását hallották a messziségből.
Jéri bácsi kereskedett mindennel. Gyűrűvel, lóbőrrel, nyúlbőrrel,195 volt Zemplénben marhahajcsár is, amíg valahol, valamerre, valamely kis árendához jutott, ahol megvethette a lábát. Ekkor már könnyebben ment a sora, de erre szüksége is volt, mert már nyolc gyerek sírt odahaza. Az árenda évről évre növekedett. Kis bérlet keletkezett Tiszadobon, Tiszadadán, Pazonyban. Sőt már olykor ügyvédre is volt szüksége Jéri bácsinak, akit hamarosan megtalált a nagyeszű, furfangos Somogyi Gyulában, Nyíregyházán.
– Jéri bácsi – kérdezi egyszer tőle az ügyvéd –, nem mondaná meg nekem, hogyan szerzi évről évre a vagyonát, hogy azt mindig megtetézi?
– Nagyon egyszerűen, ügyvéd úr – felelt Burger Jeremiás. – Amikor csak száz forint évi jövedelmem volt évenkint, annak is mindig félretettem a felét. Így teszek most is. Akárki utánam csinálhatja.
Dehogyis jutott volna eszébe valakinek Szabolcsban Burger Jéri módszerét követni! Sőt, amint híre futamodott Jéri takarékosságának, egyre-másra keresték fel a kölcsönt kérő urak. Hová menne a pénzzavarban levő, könnyelmű ember pénzt kérni, ha nem fösvény embertársához?
Így például Pazonyban a nevezetes Elek família férfisoron levő tagjai nemegyszer jöttek pénzzavarba különös passziók miatt. A Jéri bácsi idejéből való Elek úr éppen Borsováról házasodott, és a világszép Lánczy Ilkát vette feleségül. Volt Pazonyban kis kastély meg nagy kastély is. Egyikben lakott az úrnő, másikban az uraság, mégis hét gyerek származott a házasságukból. Elek Guszti, az egykori huszárezredes és nevezetes párbajhős (aki éppen Reviczky Szevért terítette le párviadalban), Elek Mihály alezredes, a régi nevezetes pesti primadonnák állandó hódolója, László, Emil, Dezső, Karácsonyi Aladárné született Elek Valéria különös passzióik miatt nem fértek meg a pazonyi kastélyokban, mentek ki a nagyvilágba, haza csak pénzért jövögettek.
De akik otthon maradtak a família tagjai közül, azok se voltak mentesek a különös szenvedélyektől.
Volt olyan férfitagja a családnak, aki egy béres nejével szűrte össze a levet, akitől származó gyermekét adoptálta is, de a gyereknek volt annyi esze, hogy idejében meghaljon a szégyen elől, amit a méltóságos famíliára hozott volna. Ám a vándorszínésznők és a nevelőnők is sok zavart okoztak az Elek család férfi tagjainak a szívében: egyik-másik ott maradt Pazonyban asszonynak.196
No hát az lett volna a legnagyobb csoda, ha a szerelemmel túlonnan elfoglalt Elekek ráértek volna vigyázni az erszényükre! Bizony meglaposodott az, mielőtt észrevették volna. Pénz pedig olykor Pazonyban is kellett. Ifjabb Elek Gábor szarvasi földbirtokos volt a legelső, aki egy kis kölcsön miatt felkereste az árendás zsidót.
– Adok – mondta Jéri bácsi –, be sem tábláztatom sem házra, sem földre. Nagyobb kamatot sem számítok érte, mint a törvényes kamatnak a duplája. Csak az a kikötésem, hogy idejében megkapjam a pénzemet, habár én akkor sem fogok pörösködni.
A pazonyi földesúr persze hírét vitte Jéri feltételeinek. Már a következő héten ott volt az árendásnál ugyancsak kölcsönkérési szempontból Dégenfeld Gusztáv gróf, téglási nagybirtokos, sőt rövid idő múlva nem restellt kikocsizni a furcsa „bolond Jérihez” maga a főispán, tolcsvai Bónis Barnabás sem – akinek arcképe ott függ manapság is Szabolcs vármegye közgyűlési termében.
– Jéri, megbolondult? – kiáltozta Somogyi Gyula ügyvéd úr, és a drótszögszerű haját tépte dühében. – Betáblázás nélkül ád kölcsönöket?
– Tessék csak rám bízni, tekintetes úr – felelt Burger Jeremiás, aki halála napjáig nem ismert más címzést, mint a tekintetes címet.
De hát a kölcsönadó is megszorult néha pénz dolgában. Jéri bácsinak is kifogyott olykor a pénzesfiókja. Ilyenkor rendszerint a szomszédjától, egy gazdag Szabolcs megyei zsidótól szokott kölcsönkérni. Egyszer is kérne valamely tízezer pengőcskét – amelyet azonban igen nagy kamatra adott csak a szomszéd. Jéri bosszút fogadott. Elmenne a szomszéd egyszer a debreceni vásárra, de még alig nézett körül, amikor lóhalálában jön utána egy szabolcsi zsidó:
– Hallotta? Jéri csődbe ment!
A kamatos embert csaknem a guta ütötte meg ijedtében. Ott hagyta a vásárt, ott hagyott mindent, ment haza, mintha eszét vesztette volna. Burger Jéri nevetve várta a kapujában:
– Valamit visszavettem a kamatokból! – szólt.197
De ha már benne vagyunk ennek a nevezetes Jérinek a tárgyalásában, ne feledkezzünk meg ama körülményről, amely országszerte ismertté tette őkelmét és a csizmáját. Burger Jériről mindenki tudta, hogy a csizmaszárában hordja azt a teméntelen bankót, amelyre üzleteihez szüksége volt. De nem tudta ezt a körülményt egy Sáros megyei uraság, aki látogatóban volt Krasznay Péter kemecsei főbírónál, és nagyban hánykódott a maga hazájának a tüneményeivel. A Szabolcs megyei főbíró csak hallgatja egy darab ideig a sárosi hencegését:
– Fogadjunk – mondja végül –, hogy olyan ember nincs nálatok, mint a mi Burger Jérink, aki a fél csizmaszárából kifizethetné egész Sáros megyét!
A sárosiak szeretnek fogadni.
A főbíró magához kéreti a huszárjával Burger Jeremiást. Ámde hiába magyarázza az öregnek, hogy a szabolcsi becsület megmentéséről van szó, váltig megmarad Jéri amellett, hogy az ő csizmaszárában a lábán kívül nincs egyéb.
– Nohát ide azzal a száz pengővel, amiben fogadtunk – kiált fel diadalmasan a sárosi úr.
A kemecsei főbíró nyújtja a pénzt, Jéri bácsi nagyot néz, megérti, hogy miről van szó, gyorsan így szóla vala:
– Tekintetes úr, tessék csak várni azzal a pénzzel! Az a kérdés, hogy melyik lábamról húzzam le a csizmát? A jobbról vagy a balról?
– Hát húzza le a bal lábáról – felelt türelmetlenül a sárosi gavallér. – János – kiált a huszárnak a kemecsei főbíró –, húzd le a Jéri bácsi csizmáját.
Hát az igaz, hogy a bal csizma volt a kisebbik takarékpénztár. Nem is sok volt benne. Alig százezer pengő forint.
A magyar ruhás, megtermett, nagy bajuszú, bikanyakú Burger Jeremiás élete végéig nem tanult meg írni, még milliomos korában sem, gyakran volt tehát szüksége az ügyvédjére, Somogyi Gyulára. Ott is üldögélt órák hosszáig az ügyvédi iroda írnoki szobájában, és ott dirigálta a lustálkodó írnokokat.
– Nem körömpiszkálásért fizeti magát az ügyvéd úr – volt a szokásos mondása.
Az írnokok rettegtek a drabális klienstől, amikor az fejét beleverte az irodaajtó szemöldökfájába. De nem félt tőle az ügyvéd, Somogyi198 Gyula, aki nyolcszáz forint erejéig beperelte a legjobb kliensét, mert az sehogy se akart fizetni. A járásbíró előtt megjelent Jéri bácsi.
– Miért nem fizet ilyen gazdag ember? – kérdezte a bíró.
– Most másra kell a pénz. Ezer hold földet vettem az orosi határban. Fontosabb az, mint az ügyvéd.
– No, majd meglátjuk – felelt bosszúsan Somogyi Gyula.
Két hét se múlott el, kopog Jeremiás az ügyvéd ajtaján, de a küszöböt nem lépi át.
– Csak azt akarom mondani, hogy tegnap lefizettem a föld árának utolsó rátáját is. Most már ügyvéd úrra kerül a sor.
– Hát csak tessék közelebb jönni – felelt az íróasztala mellől Somogyi Gyula.
– Azt nem teszem – monda Jéri bácsi a küszöbről nyújtogatva a pénzt. – Mert amint én ezt a küszöböt átlépem, ügyvéd úr nyomban öt forintot ír be a kontómra értekezés a féllel címen.
De azért haláláig megmaradt régi ügyvédjénél, sőt vele csináltatta meg a végrendelkezését is.
A Burger Jeremiás végrendelete! Nagy dolog volt az! Tíz évig készült.
1500 hold földet, két nyíregyházi és egy pesti házat, „700 forintnyi” értékeit – mint a végrendelet szerkesztője írja –, amely dolgokat hatvan év alatt „hangyaszorgalommal, a legnagyobb önmegtagadással gyakorolt takarékossággal és a tételes vagy erkölcsi törvényekkel soha ellentétbe nem jutott kereseti foglalkozásával szerzett” – kellett megfelelő kulcs szerint szétosztani nyolc gyerek között.
Csinálták a végrendelet-tervezeteket a nyíregyházi ügyvédi irodában, de bizony a hetven esztendőn jóval felül levő öregember nem restellt Pestre beutazgatni, hogy az odavaló híresebb ügyvédektől is tanácsot kérjen.
Egyszer aztán a legnagyobb tanácskozások alatt híre futamodott Burger Jeremiás adósai között annak, hogy Burger nyíregyházi házába betörtek, és a betörők elvitték az asztalfiók egész tartalmát – azokat a váltókat, amelyeket Jéri bácsi az adósaitól szedett. Nagy hűhó keletkezett. Ámde az izgalmak csillapultával az adósok mégiscsak fizetgetni kezdtek. Jellemző Burger Jeremiás emberismeretére, hogy összes adósai között csak egyetlenegy akadt, aki a saját javára akarta199 felhasználni az adóslevelek eltűntét. Megtagadta a tartozását. Ekkor azonban közbelépett a sors, amely Jeremiásnak kiismerhetetlen okból mindig kedvezett. Egyetlen váltót hagytak a szekrény deszkái közé szorulva a betörők. És ez a váltó éppen azé az egy emberé volt, aki letagadta az adósságát.
De hát az öreg Jéri bácsit nagyon megviselték az izgalmak, most már véglegesen feltette magában, hogy visszavonul az üzleti tevékenységtől, bár hetvenhét éves koráig nem unta meg az életét, minden reggel szalonnát evett, délre pedig lehetőleg töltött káposztát. (Éppen egy tál töltött káposzta, amellyel Miskolcon lakó József fia az éjjeli személyvonattal átutazó apjának kedveskedett az éjféli órában az állomáson, okozta, hogy az öreg Jéri még életében erre a fiára íratta pesti házát. Ilyen árat még egy király sem adott töltött káposztáért.)
Valahogy mind többet kezdett járogatni a templomba az öregember, és ott jött az az ideája, hogy egész vagyonát kórházépítésre hagyja.
– A fiaim így is prédák. Londressz szivart szivaroznak. Legalább lesz nekik hol meghalni – mondta Somogyi Gyulának.
– Jól van, öreg, majd elkészítjük az alapítólevelet – felelt az ügyvéd.
Készített pedig az ügyvéd egy iratot, amelyben Jéri bácsi már életében Móric nevű fiára írat ezer holdat a birtokából, amely birtok még ma is megvan érintetlenül Nyíregyháza és Oros között, és benne Jéri bácsi unokái és dédunokái gazdálkodnak.
– Hát ez volna a kórház? – kiáltott fel meglepetten Jéri, amikor az ügyvéd elébe terjesztette a tervezetet.
– Ez. Ezer holdon akad hely kórháznak is, ha arra éppen szükség van.
Burger Jeremiás gondolt egyet. Alátette az írásnak jellegzetes névaláírását. Telenyomta az orrát tubákkal, és így szólt az ügyvédhez:
– Én megtettem az ügyvéd úr kedvéért, hogy megváltam a pesti házamtól, az orosi földemtől még életemben. Megtettem azért, mert még fiatalnak érzem magam. Most pedig tegye meg az ügyvéd úr az én kedvemért azt, hogy jöjjön velem, keressünk egy új birtokot az átadott helyett.
Hetvenöt esztendős volt akkor Burger Jeremiás, de két hónapokig nem szállott le a vonatról, a szekérről, addig sántikált, amíg a keresett birtokot meg nem találta: Igalon, ahol éppen a régi Elek-birtok került200 nyilvános licitációra. Jeremiás olyan árat kiáltott közbe az árverésen, hogy a venni szándékozók mind meghökkentek:
– Vénségére megbolondult Jéri bácsi!
Az öreg Jéri csak tubákolt tovább, és csendesen így szólt:
– A csizmáimat úgyse vihetem a másvilágra.
Igen, azokat az országos legendába került csizmákat két év múlva le is húzták róla, mégpedig Budapesten, ahol csendesen elszenderült, miután a végrendelkezését annak rendje és módja szerint aláírta.
Nem hagyott kórházra, sem jótékony célra – majd megteszi ezt negyven esztendő múlva egy unokája tetejesen, az egész vagyonával, mert meg volt írva a sors könyvében, hogy a Burger Jeremiás vagyona mégiscsak jótékony célra jut, mint ahogy az öreg maga is tervezte.
Valami furcsa, csak őelőtte érthető skála szerint osztotta fel a fiai és leányai között a vagyonát. Legkedvesebb fiának, Mihálynak hagyományozta vagyonának legszebbik részét, gerincét, az 1300 holdas szabolcsi birtokot, Orost, Pazonyt és Turát. Hagyott bőségesen a következő fiának, Ignácnak is, miután a többieket már életében kielégítette. Rendes gyermekrészt kapott három férjes lánya, Sári, Róza, Tercsi, Berettyóújfaluban és Munkácson.
De volt egy fia az öregnek, akivel sehogy sem volt megelégedve. Már a neve is másképpen hangzott, mint a többi Burger gyerek neve. Aurisnak (Órisnak), magyarosan Edének hívták. Hát ezt az Edét egészen egyszerűen köteles részre szorította az öreg végrendelete, más szóval kitagadta. Pedig külsejében ez a fiú hasonlított hozzá legjobban.
Miért lett kitagadott gyerek Ede? Talán már Somogyi Gyula, a híres végrendelet végrehajtója se tudná megmondani. Az bizonyos, hogy Ede nem válott be valami jó gazdának későbben sem – ő volt tán az első szegény Burger azon a földön, ameddig a nyíregyházi akácok árnyékot vetnek.
Hiszen nem volt megvetendő summa az a köteles rész sem, amely Ede kezéhez jutott. Hetvenezer pengő forint volt 1887-ben, amely összegért Pesten palotát lehetett venni az Andrássy úton. De Ede jó darab ideig nem vett semmit, csak a nyíregyházi kávéházakban támogatta a kasszírnők tükrös trónusait. Úgy állott ott a „Betyár”-ban, a „Kiskoroná”-ban, szeplős bikanyakával, ragyavert arcával, hatalmas201 termetével a kaszírfrájlák környékén, mintha egész életében nem szándékozna egyebet csinálni. De hát a família nem sokáig tűrte Ede komának az őrállását a szennyes pendelyek környékén. Szereztek neki egy kis bérletet Abaúj megyében, Szögligeten. Abaúj messze van Szabolcstól, messze Nyíregyházától; azonkívül a bérlet is rosszul ment. Az emberek a fejüket csóválták. Mi lehet az oka annak, hogy az aranyzsidónak, Burger Jeremiásnak, ilyen balkezes fia legyen?
– Azért, mert mindig szürke lovon jár – mondták a babonások.
Hát az már igaz, hogy Ede a lóban is a specialitást szerette, mint a hölgyvilágban a kávéházi frájlát.
Hát aztán csak ott hagyta Ede Abaújt a bérlettel együtt. Visszavágyódott Nyíregyházára, ahol hetvenkét esztendős koráig ácsorgott a „Betyár” kávéház mindenkori kaszírnői mellett.
Ez volt sokáig a szerencsés Burger családban az első szerencsétlenség.
Ám, ha a baj megindul, sohasem jön egyedül.
Igaz, hogy egy talpalatnyi föld sem hiányzott még a Jeremiás által szerzett és kiosztott vagyonból. Nem is szaporodott, mert nem nagyon növekedhetett már tovább olyan vármegyében, ahol egyik oldalon az egri káptalan, másik oldalon a máramarosszigeti kálvinista főiskola, harmadik oldalon a Dessewffyek uradalmaiba üti meg a fejét a nyújtózkodó. Az öt-hatszáz holdon kisfási Semseyek, Mezőssyek, Csengenek, Kanizsayak is szilárdabban állanak, semhogy meg lehetne őket mozgatni. Itt volnának még az öt-tízholdas nyíregyházi tirpákok, de látott valaha valaki is olyan vérbeli tirpákot, aki egy nyúlfekvésnyi holdat is eladott volna? Ők voltak ősei annak a magyar kisgazdának, akiről mostanában annyit hallunk. A Burger-vagyon tehát megállt, mintha a vén Jeremiás összeszedett volna minden összeszedhetőt, amely a família részére volt kiosztva. A férfiak többnyire megmaradtak a földművelésnél, a gazdálkodásnál; ipari vállalatokba nem fogtak, a kereskedelmi pálya sem vonzotta őket – „parasztok” maradtak, amint ők magukról nagy büszkén mondogatják.
Nos, hát ezek között a „paraszt” Burgerek között akadt egy Burger István nevű fiatalember, akiről haláláig nem sokat tudott a nagyvilág. Azon az ezerháromszáz holdas szabolcsi földön gazdálkodott tovább, amelyet a vén Jeremiás hagyományozott Mihály nevű fiának, amelyet202 aztán ő örökölt teljes épségben az apjától. Rendes Szabolcs megyei fiatal gazda volt, aki példás rendet tartott a birtokán. Mulatozott is néha Nyíregyházán a barátaival, Juhász Sándorral, a takarékpénztár igazgatójával, Lakner Ödönnel és Nyíregyháza mai polgármesterével, az akkori aljegyző Bencs Kálmán dr.-ral. Nem volt se egzaltált, se szenvedélyes, se elhamarkodott. Józan, nyugodt, derék fiatalember volt, aki bizonyára megházasodott volna a maga idejében, ha huszonhét esztendős koránál tovább élhet.
A sors azonban közbelépett.
A román megszállás csaknem másfél esztendeig tartott Szabolcsban és Nyíregyházán. Ezen idő alatt megrozsdásodtak úgy a vadászfegyverek, mint a revolverek, amelyeket a románok elől tanácsos volt eldugni. Mikor már tiszta volt a levegő, jelentkezik egy napon a Burger István tanyáján a gazdasági írnok, és azt javasolja, hogy jó volna a dohány pajtaőrt valamely lőfegyverrel ellátni, amellyel elriaszthatná az éjjel járó dohánytolvajokat. Burger István elővesz az íróasztala fiókjából egy rozsdás revolvert, és átnyújtja a praxinak. Az piszkálni kezdi a revolvert, amely hirtelen eldörren, és a golyó Burger István hasába fúródik. Homokfutóba rakják a megsebesült uraságot – nem pedig szénásszekérre, amely ebben az esetben kellett volna –, és beszállítják a nyíregyházi kórházba. Az orvosok megvizsgálják a sebet, látják, hogy a sebesült menthetetlen, a golyó keresztülfúrta a beleket.
Burger István jókedvű, eszméleténél van, a legnagyobb pontossággal mondja tollba a kiszálló vizsgálóbírónak, hogyan történt a szerencsétlenség, egyúttal eskü alatt vallja, hogy írnoka ártatlanságáról meg van győződve.
– Miért tette volna? Az én kenyeremet ette. Kívánom, hogy a haja szála se görbüljön meg.
A vizsgálóbíró után belépett a kórházi szobába a vén Somogyi Gyula, most már nyíregyházi közjegyző, aki valamikor régen a Jeremiás végrendelkezését is pennájára vette. Most ugyanazzal a pennával megjelent az unoka halálos ágya mellett, hogy a Burger-vagyon sorsát tovább igazítsa. Jobban tudta ő, mint maga a tulajdonos, hogy mennyi hagyatékról kell rendelkezni a haldoklónak.
– Híres arany cigarettatárcáimat három nyíregyházi barátomnak, Juhász Sándornak, Bencs Kálmánnak és Lakner Ödönnek hagyom egyenlő részekben.203
A jó barátok ott virrasztottak a szomszédos szobában. A közjegyző értesíti őket a haldokló kívánságáról. A három úriember egyhangúan kijelenti, hogy nem reflektálnak Burger István hagyatékára, sőt tiltakoznak ellene. Hagyja másokra…
– Jól van – felel a haldokló –, írjanak tehát új végrendelkezést.
Darab ideig szótlanul feküdt, csendesen gondolkozott, aztán a közjegyző kezére tette a kezét:
– Mondja meg igaz lelkére, Somogyi úr, igaz az a legenda, hogy a nagyapám, Burger Jeremiás jótékony célra akarta hagyni a vagyonát?
– Igaz – felelt becsülettel a közjegyző.
– Nos, hát megvalósítom én azt, ami a nagyapámnak nem sikerült. Nekem nincs családom, nincs gyermekem, könnyen megtehetem szándékomat.
És ezután tiszta fejjel, nyugodt hangon rendelkezett, hogy 1300 holdas birtokát, nyíregyházi házát és egyéb vagyoni értékeit alapítvány formájában fele részben Nyíregyháza városának, egynegyed részben a zsidó hitközségnek, egynegyed részben pedig a zsidó szentegyletnek hagyományozta.
A végrendelet alá az 1920-as évszám került. A haldokló estére kiszenvedett.
Így lett jótékony alapítvány abból a nagy Burger-vagyonból, amelyről országszerte legendák szólnak.
A nyíregyházai ember pedig – most már mindenki előtt jól megérthető okból – nem ismerte azt az antiszemitizmust, amely az utóbbi években elragadósodott Magyarországon.
(1924)204
