Hol vagy, Táncsics?
Hol vagy, Táncsics?
Valamely tizenkilencedik századbeli mesemondásban hallottam, hogy Táncsics Mihály népszerűsége teljében se értette meg egy dunántúli nemesember, hogy ki volna az a sokat emlegetett Táncsics, akinek nevével mindennap lehetett találkozni a negyvennyolcadiki hírlapokban. (Aminthogy nem is volt mindenki Kossuth-párti Magyarországon, akármit mond a lelkes történelem.) Hát ez a bizonyos dunántúli nemesember azt hitte a maga tudatlanságában, hogy egyenesen ez a híres Táncsics az oka, hogy az ő béresei elmentek a honvédverbunkkal. Táncsics miatt törtek be túl a Dunára Jellasics vörösköpenyegesei; bosszúságában tehát (miután Kossuth nevét mégse merte emlegetni) abban az időben, amikor huszárnak ment kukoricacsőszét helyettesítette azon a magas ágasfan, ahonnan a kukoricacsőszök emberemlékezet óta figyelik a gondjaikra bízott területeket, a tolvajt sejtető tengerilevelek zizegésére a dunántúli nemesember így kiabált:
– Hol vagy, Táncsics? Látlak, Táncsics!
A régi csősz ezt ugyan egyszerűbben mondta:
– Látlak, jómadár!
De hát csak jellemzésül mondjuk el ezt a történetet, hogy a szabadságmozgalmak idejében, Táncsics Mihály virágkorában Magyarország némely helyén a kukoricatolvajt nevezték Táncsicsnak.
Felvetődik a kérdés, hogy vajon mennyivel tudnak többet a mai Táncsics Mihályokról ama dunántúli nemesember maradékai?
*
Azt hiszem, hogy a mai Táncsics Mihályokról, akik őseink meggyőződéséért bizonyos szabadságvesztésekben részesülnek: sokkal kevesebbet tudnak Magyarországon, mint ama régi Táncsicsról, akit a lelkesült néptömeg 1848. március 15-én vállára emelt, miután börtönéből346 kiszabadította. A mai Táncsics Mihály okát senki se szabadítja ki, mert a lelkes néptömegnek legkisebb gondja a sajtó szabadsága, inkább a mindennapi kenyér gondja foglalkoztatja. Nemrégen, mint például a közelmúlt években, a hírlapíró, aki meggyőződése miatt bizonyos szabadságvesztésekben részesült, ha a tágas, nagy közvéleménynél nem is számíthatott részvétre, kartársai körében bizonyos ildomos megbecsülésben részesült, miután e kartársak tudták legjobban, hogy mennyire volt becsületes a hírlapíró igazmondásában. Az igazságot körülbelül mindenki tudta a régebbi években, még akkor is, ha nem tartotta kötelességének azt megírni, voltak emlékezetes esetek, amikor a sajtópörbe rekedt hírlapíró érdekében pártkülönbség nélkül szerkesztettek kérvényeket kollégái, vagy mentek deputációba. A toll közös volt, legfeljebb a meggyőződés változott. – Szeretném én ma azt a Táncsics Mihályt látni, akinek szabadon bocsátása érdekében csak egyetlen kéz is megmozdulna az országban – talán még az a kéz sem, amellyel tegnap vagy tegnapelőtt összekulcsolódva harcolt.
*
A mai Táncsicsokat egy gondolat vigasztalhatja börtönükben, az a gondolat, hogy odakünn úgyis kárörömmel emlékeznek rájuk. Mert ennek a kornak legjellemzőbb karaktere az a részvétlen káröröm, amely meggondolatlanul terpeszkedik kaján mosolygás alakjában az emberi arculatokra. Tudatlanul, az igazság legkisebb mérlegelése nélkül tudnak örvendezni a Táncsicsok bajainak. Mikor egy-egy Táncsicsra ráteszi a törvény vaskezét, bizonyos elégtételt érzünk azért a tucatnyi esztendőért, amely a hadüzenet óta elmúlott. Nehezebb a mécsest meggyújtani, mint eloltani, ugyanezért elménkben is szívesebben adunk helyet a félvak homálynak, mint a boncolóasztalok reflektorainak: – jobb azt gondolni, hogy az íme hopra került Táncsicsok voltak okai a háborúnak, a forradalmaknak, az általános elszegényedésnek, kasztráltságunknak, mintsem azt venni számításba, hogy tizenkét esztendő bibliai nyavalyáinak tulajdonképpen mindnyájan okozói vagyunk. Azonkívül könnyebb a lusta legyintés, mint az akaratos gondolat a mai Táncsicsok sorsa felett: – csak zárják be Táncsicsot, hiszen arra való, hogy üljön – mondták már a napsugáros tizenkilencedik században is némely magyar elmék. Hogyne mondanák ezt manapság, amikor az embervilágosító napsugár csak hében-korban tud áttörni felhőink között.347
Táncsics tehát 1926 márciusában is ugyanazt csinálja, amit a múlt század derekán művelt: ül, üldögél valahol, valamerre, jó vagy rossz meggyőződéséért, szabad gondolatért vagy hitvány tévedésért. De mindenesetre ül és üldögél. Nyugodalmát nem zavarhatja meg a gondolat, hogy jöhetnek idők, amikor ünnepelve köszönthet szenvedő fejére a szabadság.
(1926)348
