Holt lelkek kismagyarban
Holt lelkek kismagyarban
Egy időben azt mondták Magyarországra, hogy a fél ország ügynökösködésből él. – Ezt pedig akkor mondják vala, amikor a múlt század vége felé, a század elején a dzsentri hirtelen erőfeszítéssel talpra akar ugrani, hogy megvesse lábát még egyszer azon a földön, amelyet már apái alól kirángattak. Nem szégyen a munka – mondták a legjobb családok fiai; inkább maradok itthon biztosítási ágensnek, mint hogy elmenjek eszcájgpucernek Amerikába. Hát igen, az ügynökösködés nagyon divatba jött, habár még mindig görbe szemmel nézegetnek az ilyen „elhervadt, pusztulóban levő emberre” a régi barátok.
Az ügynöki pályán le kellett vetkőzni a régi dölyföt, elhajintani kellett a régi gőgöt, barátságosan kellett állani a bajusznak, mert csak így lehetett üzletet csinálni. Én még emlékszem azokra az első úriemberekre, akik lóháton vagy szekeren járták be vala Magyarországot, hogy például az Első Magyarnak tűzbiztosítással kedveskedjenek. Mert hiszen csak szívességről volt szó az első üzletkötéseknél, amelyeket éppen az Első Magyar direktorának a kedvéért, „ezért a jó pofáért” mért ne tenne meg az ember jó barátságból? Sok levitézlett úriember, aki kénytelenségből darab időre eltűnt a maga vidékéről, szeméremből az ismeretlen Pestnek vette útját, azt hívén, hogy ott majd tárt karokkal fogadják a falusi bevándorlókat. Sok ilyen eltűntnek, megholtnak hitt úriember bukkan fel vala Pest megyében, Szabolcsban, Szatmárban, de már kabátja mindenféle papirosokkal van bélelve, amely papirosokat persze eleinte csak a mulatóasztalnál merészelnek megmutatni a régi pajtásoknak, cimboráknak. Az egyik papiros szól tűzkár ellen való biztosításról, a másik papír életbiztosításról, a harmadik a hozományról gondoskodik. Pesten minden utcában teremnek a Biztosítók, és foglalkoztatják azokat az úriembereket, akiknek bizonyos vidékeken ismeretségeik vannak.402
Csak emlékezzünk, hogy lendülnek útnak az első biztosítók, amikor Ormódi direktor útnak eregeti őket, hogy bejárják az országnak ama részeit, ahol ismeretségeik vannak. Ez az Ormódi egyébként is nagy furfangú ember volt, először a saját ügynökeit akvirálta meg annak elhitetésével, hogy az ő intézeténél, az Első Magyarnál csak olyan úriemberek találnak foglalkozást, akiknek annyi ősapjuk van, hogy az még a kamarássághoz is elég volna. Ormódi ülteti lóra a népszerű írókat, költőket, hogy a maguk körében, vidéki szüreteken, bálokon, névnapokon agitáljanak a biztosítás hasznossága mellett. Sőt az asszekurációt mindjárt nyélbe is üthetik, ha akad megfelelő jó találkozás. Így indult útnak például Pest megyében Erdélyi Gyula költő, aki végigtáncolta, végigbohóckodta, végigdalolgatta cifraszűrben, ŕ la Lisznyai Kálmán, egész vármegyéjét. Emlékverseket írt a hölgyek emlékkönyvébe, és bebiztosította régi barátait. Ugyancsak az első biztosító ügynökök között látjuk a szegény, sokat próbált Vay Sarolta grófnőt, aki Vay Sándor gróf néven mutatkozik vala az irodalomban és a biztosításban Szabolcsban és máshol. Ezeknek az ügynököknek merje aztán valaki szemébe vágni, hogy: vigécek. A vigéc szó általában csak később jött divatba, addig csak a sajnálni való, elszegényedett úriembereket látni az agencia terén működni, akik ugyan meglehetős naivsággal, jámbor úri gesztusokkal, kaszinói formák között végzik a maguk életbiztosításait, amint későbben volt országgyűlési képviselő, főrend, báró és gróf ezen a pályán.
Csak emlékezzünk, hogy mennyi pesti pletyka, vidámság, divat, új társasjáték, mulatság költözött a vendéglátó falusi házba, amikor a dzsentriből lett biztosítási ügynök oda először betette a lábát. Szinte az ölükben vitték be az ügynököt a háziak, amikor az leszállott a kocsijáról. Csicsikov, az orosz regényben, aki holt lelkekkel kereskedett, korántsem részesült olyan fogadtatásban (pedig ő pénzt hozott magával), mint az első biztosítási ügynökök, akik a „pusztuló dzsentri” tarkabarka jelmezében, vadászkalapban, esetleg agarászostorral a kezükben tették tiszteletüket a régen nem látott egykori szomszédnál, sógornál, kománál, barátnál, pajtásnál, atyafinál. Jól kigondolta ezt Ormódi, hogy kiket kell vidéki utazásokra küldeni. Aligha hihető, hogy egy Ormódi-féle küldönc (a kamarási ősökkel) azzal állított volna be egy barátságos házba, hogy biztosítani jött. Előbb bizony megtárgyaltattak a családi ügyek, a helybeli és pesti újságok, bizony nemegyszer vitték négyes fogaton a biztosítási ügynököt, és adták403 kézről kézre, mielőtt a baráti arcokat elkomorította volna a zsebéből előszedett papirosokkal. „Nem bánom, gyerekek, mulassatok jól mindenütt, ahol megfordultok, de az üzletet elhozzátok” – mondogatta az öreg Ormódi az ügynökeinek, amikor kiutalványozta nekik a megfelelő útiköltséget.
Hiszen igaz, hogy mulatság, vadászatnak is beillő gyönyörűség, lakodalmasság volt az első utazásuk azoknak az úriembereknek, akik valóban bejárták vala Magyarországot (bár jó családból származtak) ügynökösködéssel – amíg nem kerül minden kapufélfára néha kettő-három is azokból a bádogtáblácskákból, amelyek már messziről jelzik, hogy egy szerencsésebb ügynök megelőzte volt őket. Különösen a városokban, az úgynevezett helyi képviseletek miatt volt nehéz dolga a tapasztalatlan „úrból levitézlett” ügynöknek. Itt már megint a zsidók álltak útjába a „régi úrnak”, mert hiába, a zsidók mégiscsak ügyesebbek voltak az üzletkötésben, mint akár szegény gróf Vay Sándor.
No, de volt még más pálya is a biztosítási vigéckedésen kívül, ahol az elszegényedett dzsentri közgazdasági tevékenységét kifejthette, mert hiszen nem mehetett mindenki a vármegye nyakára, se Amerikába, se kártyázni, se lóversenyezni, se házasodni, mert mindenhez valamely bélyeg, pénztári befektetés kellett, és a régi dzsentri még büszke volt arra, hogy úgy hagyta el ősi birtokát, hogy csak egy virágocskát hozott el onnan a gomblyukában. Tudományos, előkészítős, tanulásos pályáról tehát szó sem lehetett, mert hiszen ki bírná évekig a hasznot, megélhetést nem nyújtó tanulást? Amikor már a holnapi ebéd költsége sem volt kéznél?
– Menj a politikai pályára, mert csak ott lehet valamely rendkívüli előhaladásra számítani – mond egy belső hang abban a szegény dzsentriben, aki éppen apja, nagyapja és más hozzátartozói politizálása miatt vesztette el vagyonát a sors kockáján. – Egyelőre légy kortes. Sok mindenféle kialakul egy jó kortes életében.
Alkalmi kortesek, akik mindenféle ügyek (családi, választási, lovagias ügyek) elintézésére kaphatók voltak, tulajdonképpen a régi „Korona” kávéházban tanyáztak, a Váci utcában. Az Újvilág utcai „Arany Sas”-ból mentek át ide, amikor a fejük felett lebontatta a tetőt az Országos Kaszinó, és továbbra is azt csinálták, amit odáig csináltak:404 ültek a kávéházban, és várták a portékát, amelynek feltétlenül be kell lépni az ajtón, ha még nem vesztek ki az erkölcsök Magyarországból. A pesti vásár, egy-egy nevezetesebb társadalmi esemény, kaszinóbál, lóverseny: Pestre hozzák amúgy is a vidékieket, akik elhagyatottságukban, lábfárasztó sétáikban, bevásárlásaikban amúgy is úgy elunják Pesten az életüket, hogy boldogok, ha egy barátságos arccal találkoznak. Hát még ha olyan természetű ügyek is kergetőznek a szívverésük dobogásában vagy halkulásában, amely ügyek miatt amúgy sem tudnának aludni! Párbaj vidéken! Talán éppen szerelmi csalódottságból kifolyólag. Családi kellemetlenség, amelyben csak idegen ember tud józan tanácsot adni, mert az elfogulatlan – vagy legalábbis pártunkon van szeretetreméltóságában! Választás, követválasztás valamerre, ahol a szolgabíró azzal szokta kezdeni a mondókáját, hogy az idegen jelöltet letartóztatja, és börtönbe záratja. Nos hát az ilyen súlyos esetek reparálására voltak itt egybegyűlve a régi „Korona” kávéház vendégei. Egytől egyig nemes urak és úrfiak, akik a mindenkori igazságtalanságokat a törvény keretein kívül éppen úgy hajlandók voltak elintézni, mint akár valaha Dumas három testőrei, csakhogy ők többen voltak, tízen-tizenketten, akik mindig vállalták az igazságos ügyeket. A nevükre még sokan emlékeznek, hisz alig múlt esztendeje, hogy egyik közülük elhalálozott (még ma sem értem, hogyan történhetik ilyesmi is).
Vállas, magas növésű, karcos hangú, kemény öklű, rettenthetetlen fiatalemberek voltak, amikor valahol valamiképpen összetalálkoztak Pesten, és azután évtizedekig éjről éjre együtt voltak, mint akiknek nincs egyéb dolguk a megbeszéléseknél, a virrasztásoknál, az esetleges mulatozásoknál. Volt ebben a szokatlan életmódjukban valamely virtuskodás is, de igazában céltalan, többnyire balra fordult életüknek volt a következménye az, hogy a fejlődő Magyarország kellős közepén nem tudnak vala egyebet csinálni a folytonos éjszakázásnál. Az a dzsentri sátoralja volt ez a csoport, amely Pestre menekedtében is úgy szeretne élni, mint valaha apái éltek: mulatozva, vidáman, holnapokkal nem törődve. Igaz, hogy Kossa Feri néha lezárva találta a szobáját a régi „Vadászkürt” szállodában, de a fogadóssal végeredményében mindig lehetett beszélni a brutális kilakoltatás miatt. Az is igaz, hogy Réső Ensel Kálmán már az utolsó városligeti telkét is eladta, hogy virágokat küldhessen valamely testőrségi regényből való Rienzi Marikának. Kauser Jenő, aki talán a legóvatosabb volt e405 mindenkori mulatók között (már reggelenkint hazament), hópénzt kapott a rokonságtól, amelyre meglehetősen vigyázott. Króh Kálmán ugyancsak ügyvédi oklevelet szerzett, mint akár Péchy Andor, de nemigen élt vele. Pordán Dezső addig meresztgette a szemét a Blaue Katze táncosnői cipellőire, amíg a táncosnők rúgásaikkal olyan port vertek, hogy a jó úr szeme világát vesztette. Paxányi István, a leghatalmasabb termetű pesti férfiú (egyszázharminc kilót nyomott, majd beleszakadtam, amikor egyszer felemeltem), nappal komoly királyi tanácsos és adókivető bizottsági elnök volt, és csak a hét bizonyos napjain adta át magát az eléggé nem dicsérhető baráti összejöveteleknek. És mind a többiek, akik elvesztvén lábuk alól a talajt: a megélhetés, a munka, a boldogulás jelentőségét, voltaképpen az utolsó nyúlványai voltak a „pusztuló dzsentrinek”. – Hát ezek a félelmetes férfiak is segítségére voltak a mindenkori kortéziának, más dolguk amúgy sem volt. A politikai pályára készülődő jelölt itt, a régi „Koroná”-ban minden bizonnyal talált olyan korteseket, akik a legveszedelmesebb hírű kerületekbe is szívesen elkísérték egy átmulatott éjszaka után. Hívják őket vala „terroristáknak” is, mert a hírharang sokat emlegeti erőszakoskodásukat. Az úgynevezett dzsentri ifjú, aki valamely könnyebbfajta megélhetést jött keresni Pestre, miután már otthon semmire nem vihette: a „Korona” kávéház zugából ugyancsak figyelhette ezeknek az „aranyifjaknák” az életmódját, akik látszólag semmivel nem foglalkoznak, mégis minden este fehérre borotválva, vasalt ruhában, életet, élvet, örömet nem mulasztó gondossággal, új vállalkozási kedvvel, korántsem a „pusztuló dzsentri” búslakodásával vettek újabb és újabb iramokat az életükben.
De hallgass csak, te rossz emlékezet: a „pusztuló dzsentri”, amióta ez jelszó lett Magyarországon, komolyabb pályákon is megpróbálkozott a hivatalnokoskodáson, közgazdasági kalandokon, mulatozásokon kívül. Valóban, mutatkozik eltökéltségében valamely olyan szándék, amely talpra állását megsegíteni látszik: megalakítják a különböző gazdasági egyesületeket, szövetkezeteket, hitelintézeteket, amelyek segítségére lehetnének annak a társadalmi osztálynak, amely valóban a jó Isten zsírója mellett a jövő esztendei termésre veszi fel a kölcsönt. Megalakulnak mindenfelé azok a bankok, amelyek állítólag azért jönnek létre, hogy a magyar középosztályon segítsenek. Jön a Tisza-szabályozás,406 a Nyírvíz-szabályozás, az ármentesítő társulatok működése, amelyek új földet akarnak adni azoknak a magyaroknak a talpa alá, akik azt elvesztették. Valósággal új honfoglalás indul meg a folyamok, folyók, belvizek által elfoglalt földterületekért, amelyekhez századéveken át nem nyúlt senki. Tisza Kálmán még Jókaival is írat regényeket, újságcikkeket a nádasok, árterületek, romantikus, betyáros magyar területek ellen. A nagy folyamok medréből is ki akarják kavarni azt a földrészt, amely elegendő legyen, hogy minden magyar ember elhelyezkedhessek az országban. Persze a Tisza folyam és környéke kerül legnagyobb bajba azután, mióta Szegedet elöntötte. Szabályozzák a felső Tiszát, a középsőt, végig a Tiszát, hogy ne ismételhesse meg duhaj játékait, árvizes mulatságait. Nádasokat égetnek fel télidőben, vadvizek eredetét kutatják, mocsarakat szárítanak, belvizek eredetét kutatják, kis ereket, folyócskákat szabályoznak, tavakat kergetnek a másvilágra, amely tavak mentén még boldog vadászatok voltak valaha. Földet, új, talp alá való, senki földjét keresgélik a mérnökök és vízszabályozó társulatok emberei. Kitudódnak földterületek, amelyek eddig olyanok voltak, mint a Senki szigete. Felbukkannak a nagy erővel pusztított nádasok helyén tájak, amelyek megzavarják a régi telekkönyveket. Igen, a század nálunk azzal kezdődik, hogy a törvényszéki telekkönyvvezetők lesznek a legnépszerűbb emberek mindenfelé a Tisza mentén. Igaz, hogy meg is érdemlik vala ezt a népszerűséget, mert foglalkozásuknál fogva kedves, barátságos emberek ők, akik néha fuvolázni is szoktak esténként a családjuk mulattatására, hogy olajszagú lesz a bajuszuk a flótától. Igaz, hogy megbecsülhetetlen emberek a társaságban, a majálison, ideálisan kitartanak a barátság mellett, egy telekkönyvvezető sohase lehet más, mint úriember, aki már csak azért is kapós vendég mindenütt, hogy a maga két szemével győződjön meg arról, hogy kié is az a földterület, amelyre a telekjegyzőkönyv kivonata alapján kölcsönt lehet felvenni a nagytakaréknál. Pontosan emlékszem arra az időre, amikor a Nyírvíz-szabályozás megkezdődött, földterületek szabadultak fel, pörök keletkeztek, régi szerződések, tulajdonjogok megbuktak, kistatai Virágh Aladár, a törvényszék telekkönyvvezetője volt a legnépszerűbb ember a Tiszántúl. Az emberek szeretnek hiszékenyek lenni: jobbnak gondolják vala annak a feltételezését, hogy a nótás, flótás, lengedező Virágh Aladár jóakaratától függ bizonyos új földterületek sorsa, mint a furfangos ügyvédektől vagy407 még furfangosabb bankoktól. Ünnepelték is a telekkönyvvezetőket mindenfelé az országban, komoly, úri pálya lett az, amelynek elnyeréséhez nemcsak az a bizonyos vizsga letétele volt szükséges, amely vizsga díjnokból, írnokból és más hivataloskodásokon át telekkönyvvezetésig emelte az embert, hanem talán a kamarási ősökre is szükség volt.
A telekkönyvvezetői állás már csak azért is kedvezett a „pusztuló dzsentrinek”, miután ebben az állásában maga győződhetett meg annak a legendának a valóságáról, hogy a földek futni kezdtek Magyarországon. Hány új nevet írtak be a régi tulajdonosok helyett. Csak csendesen, nincs még veszve Lengyelország.
(1927)408
