Szegény ember malaca
Szegény ember malaca
(1930-ban)
(1930-ban)
„Disznóölő Tamás” napját megtartották a királyok idejében. A királyság elmúltával is megmaradt jelentősége ennek a napnak, amikor annyi mindenféle régi időbeli dátumot töröltünk ki az emlékezetünkből, hogy ember legyen a talpán, aki manapság is emlékeznék mindazokra a napokra, születési, névnapi, koronázási, fogadalmi évfordulókra, amelyeket tizenöt-húsz esztendő előtt megjegyeztünk Magyarországon. Disznóölő Tamás napja a régi illúzióval jött át változásokon, háborúkon, forradalmakon, nyomorúságokon.
Sok háznál disznót ölnek Tamás napján 1930-ban is, mert a mindnyájunkban rejtőző félelem csillapítására: így, disznóöléssel biztosíthatjuk, hogy az „ünnepen” lesz ennivalónk. Tamás napja után következnek ugyanis azok a havas tájból kipirosló ünnepnapok, amelyek fénylő ablakaikkal messziről integetnek, mint várva várt állomáskák téli utazásunkban. Tél van az országban, és akkor se lehetne kedvesebb a födél, ha a száz év előtti farkascsordák járnának manapság is ott, ahol a hegyek kezdődnek.
Az élelmezésre szánt állomások nevei, a Karácsony, Szilveszter, Újév, Vízkereszt és a nyomában sugárzó Farsang úgy mutatkoznak útitervünkben, hogy meg kell hallgatni Kis bácsi tanácsát, aki disznóölést javasol, hogy a ködben, hóban, borús fellegek alatt elérkezve e mulatságos stációkra: ott kolbászt és hurkát találjunk, mint régmúlt ifjúságunkban.
*
A disznóölés szertartásai alig változtak, mint ahogy az igazán jelentőségteljes dolgok, mint a keresztelő, lakodalom, temetés ceremóniái nem mentek feledésbe.
Disznóölő Tamás napján még járja a hajnali harangszó, amely rorátére hívogatja a híveket; a hajnali harang e napon a disznóölés444 kezdetét jelenti, mint valamely másvilági beleegyezés ahhoz, hogy az ember visszatérhet harminc-negyven esztendő előtti szokásaihoz.
Amikor Kis bácsi kését a disznó torkába döfi (annál is mérgesebben, mert az előbb megharapni akarta a fiatal házmesternét), az ember hálát ad magában, hogy elkövetkezett végre a diadalmas kivégzés perce. A disznó hizlalás közben nem döglött meg, bár fővárosi dámák is segítettek a nevelésében. A disznót nem lopták el, pedig sejthető benne annyi tartalom, mint a pesti pénzszekrényekben, amelyeket most a vállukra vetve, mint a cifraszűrt, visznek tovább a fővárosi betyárok. A disznó megérdemelte a miatta való takarékoskodást, a cserépből való kartársába csúsztatott pengőcskéket, a táplálkozása miatt való gondot, a szomszédság és a távolabbi ismerősök érdeklődését, amelyet ölbeli kora óta kivívott magának. Utóvégre nem messzire élt a fővárostól, csak itt, Óbudán, és a pesti kirándulók megkérdezték, hogy mit csinál a Templom utcai disznó?
Mikor a disznó halálhörgése elhangzott: az ember ráeszmélt, hogy mennyi minden haszna lehet a szalmának, amely nem a legértékesebb földi termények közül való, de disznóöléskor nélkülözhetetlen. Bár a szabad természeti rajongás a rokokó pásztornőivel kiment a divatból, a Templom utcai disznó körül fővárosi úrhölgyek is rakosgatták a szalmát a karcos reggeli ködben, amelyet karcosabbá tett a pörköltszag és a megjegyzések, amelyeket disznóöléskor mondani szoktak. Vannak bizonyos fűszeres mondások, amelyek akkor alkalmazhatók, amikor a disznó farkából lenyisszant késével a hentes, mint ahogy a „koriander” is a páchoz való, amikor a sonkák sorsáról döntenek. Százfélét kell tudni a disznóölésnél, amely tudnivalók még egyetlen könyvben sem írattak meg, csak az emlékezet és a megbízható hagyomány tájékoztatja a tudnivalókban az embereket. Ki tudná például száz ember közül teljes biztonsággal megmondani, hogy mikor éri el a kolbászba való töltelék azt az ízét nyers állapotában, amikor megérett arra, hogy a bélbe töltessék? A nyers hurkavagdalékot megkóstolni se merné akárki, nemhogy ítéletet mondjon. Könnyebb egy színdarabról véleményt alkotni a színházi premieren, mint a fűszerek elegendőségéről a disznó földolgozásánál. Az ember nem győzi magát dicsérni, hogy följegyzett minden tanácsot, amelyet összeszedhetett a disznóölés előtt. A noteszkönyvecske a makrancos nőkkel szemben használható fegyver, különösen, ha a disznósajt kellő elkészítéséről van szó a noteszben. Kár, hogy nincs mindennap disznóölés,445 amikor a férfiak megmutathatnák a nőknek, hogy ehhez az egyhez, az egyetlenhez a véletlen kedvezéséből sokkal jobban értenek, mint a nők. Hogy milyennek kell lenni egy orjalevesnek: azt sohasem tanulhatja meg egy nő.
*
Mai életünkben, amikor a disznóhizlaló önmagától vonja meg mindazt, amit egy bizonytalan disznóba fektet: a megnyugtatás mégse késhetik, amikor az ember ráeszmél, hogy az életnek ez a cselekedete még mindig azok közül való, amely megéri az érte való fáradozást. Nagy szó ez, amikor jóformán alig van eredménye annyi fejtörésnek, igyekezetnek, szaladgálásnak és álmatlanságnak. Nagy szó ez a munkanélküliségre, mérgelődésre, káromkodásra, okvetetlenkedő erőszakosságra berendezkedett világunkban, hogy a disznó bizonyos idő múltán le hagyja magát ölni, és visszafizet valamit a gondokból, amelyekért nem is járt iskolát, egyetemet, nem szerzett oklevelet az ember. A disznó még nem állt be a szélhámosok, a lelketlen tőkések, a munka meg nem becsülői, a mai világ hatalmasságai közé, amelyek miatt annyi embernek fő a feje. A disznó megfizeti a rápazarolt fáradságot még akkor is, ha egész életében „szegény ember malackája” volt a neve a világban, együtt aggódott a gazdájával, vajon lesz-e mindig ennivalója, mint napjainkban mondják: betevő falatja?
A disznó nem csal, az ünnepnapok a tálban találják őt, ahová kívánkozott sorsának megfelelően.
(1930)446
