A piros orrú ember
A piros orrú ember
Az 1933-ik esztendő terjedelmes farsangjának a divatja a piros orr – nemritkán a magas fokú láz vagy a kificamított vagy törött láb, de hát mikor törje el a lábát az ember, ha nem farsangban?
Az influenza nevű betegség paprikázza meg az orrokat, szemeket; ólmot önt az agyvelőkbe, a csontokba; köhintet vagy földhöz vág; lázba visz, mint valami pokoli mámor, vagy rád térdepel, hogy erőtlenné tegyen. Honnan jött?
Annyi bizonyos, hogy már a múlt században itt volt, miatta maradt el egy télen az orosz háború, mikor a kozákezredek már a galíciai határon álltak. Stílszerűen: muszkanátha volt a neve, de az akkori emberek, a múlt század táplálkozási hiányt alig ismert emberei könnyen kibírták. Volt olyan, aki kétszer is túlesett rajta. De hol van a mai, elképzelhetetlen viszontagságokon, háborúkon, forradalmakon, nélkülözéseken átment emberi szervezet a régitől?
A nagyon okosak azt mondják: nem szabad vele törődni, mert járványok mindig voltak és lesznek a világon. A mostani járvány ellen a legjobb szer a jókedv, gondtalanság, életvidámság, mert a betegség csak a borult embert meri megközelíteni. „Fel a fejjel, bátran a veszélyes helyeken!” – idézik a dickensi örökkapitányt. Talán igazuk is van, mert még mindig találkozhatunk emberekkel, akiknek nem piros az orruk. Ezek bizonyosan a nagyon okos emberek közül valók, akik egyébként is komázni szoktak a hőemelkedésekkel, náthákkal, köhögésekkel, ágyba csak alvás szempontjából fekszenek, derűsen néznek bele a mínusz ötfokos időjárásba, mert volt már hidegebb is.
De ezek a rendkívüli emberek csak addig ilyen rendkívüliek, míg egy kézfogás, egy érintés, egy lehelet vagy egy hátuk mögött elhangzó köhintés révén maguk is nem válnak pirosorrúakká. Kezd valami nem stimmelni a gerinc egyenesen tartásában, a láb mintha térdig érő bozótban, csalánban járna, a kéz nem oda nyúl, ahová belülről megparancsolnánk536 neki, hanem irányt téveszt, az öt perc előtti vidám életképek helyett látni és ami rosszabb: valami lelki nyomás alakjában érezni kezdjük a világ szomorúságait. Az ember nem tudja, hogy mi feküdt a szívére, de jött valami belső felleg, valamely ónos, sötét, nyomasztó felleg – ilyen lehet tán az annyiszor emlegetett gáztámadás –, amely apránként szétfolyik a szervezetben.
Persze, mint legérzékenyebb műszer: a szív érzi meg először, bágyadtan adja át magát a rossz hangulatnak. Aztán jön a gyomor, amely elnehezedik, hogy az erős szesszel se lehet felébreszteni (mert némelyek, elég botorul, alkoholfogyasztással is védekeznek a járvány ellen). Valami „megakadt” a torokban, mert a lélegzés visszafojtottabb lesz, mintha valami szomorú eseményt éreznénk meg előre. Mindjárt történik valamely kellemetlenség, bánat, szomorúság: mondja lélegzetvételünk.
És ha még tovább is van kedvünk figyelni önmagunkat (holott éppen elég utálatosak lehetünk önmagunk előtt), megleshetjük, hogyan indul el a láz az erekben, az egészségtelen forróság a testben, hogyan melegszik neki a márványhomlok, és micsoda muzsika hangzik a fülben a vér áramlásával. Valahol, nagyon messzire, muzsikálnak, csak azt nem lehet tudni, hogy mit. De erre a muzsikaszóra táncol a sok beteg ember a világon. Piros orral, farsangosan, kínlódva és sóhajtozva.
Mégiscsak le kell feküdni valahová, mert egyszerre évek fáradtságát érzik a tagok, a lábak, kezek, vállak. Ez volna az influenza?
(1933)537
