NEGYEDIK FEJEZET • amelyben a temetésrendező Frank Jeremiás és Neje utcájába téved
NEGYEDIK FEJEZET • amelyben a temetésrendező Frank Jeremiás és Neje utcájába téved
A temetésrendezőnek soha ilyen jókedve nem volt még életében.
Olyan jókedve volt, mint egy elővárosi verklinek. Magános szobában énekelgető festőlegénynek. Emeleten portörlőjét rázó szobalánynak. Eleven nők jártak az emlékezetében. S az eleven nők lábának más szaga van, mint a halottakénak, akiknél oly gyakran elővette a centimétert a zsebéből. Felmérte őket, mint a gazda a földjeit. Fiatal lányoknál nemegyszer kíváncsi volt a halott ruhájára, hogyan öltöztették fel a hullát, amely tetszetős arcát, szabályos idomait megtartotta a ravatalon is. De sohasem volt kíváncsi öregasszonyokra, akik vékony papirossal tömködik tele keblüket és cipőjüket. A gumiharisnyás szívbajosokra részvéttel nézett, midőn arcuk eltorzult az utolsó káromlásba vagy imádságba. A vízkórosokat különösen kerülte. És szerelmes volt néha… de persze csak ifjú, drága halottakba. A boncolótermek sápadt, reménytelen, viszonozatlan halott szerelme363 volt ez. Lezárt szemű, életre többé nem kíváncsi nők némasága és akaratlansága, kihűlt ajkaknak jéghideg csókja, irgalmatlanul hűvössé és érzéktelenné válott nőknek mozdulatlansága, ájtatos derekak, amelyek csodálatosan hajoltak meg a gyóntatószék előtt, míg éltek… ezek voltak a temetésrendező emlékei szép, ifjú halottairól. Kezükbe rózsafüzért adott, bármilyen vallásúak voltak… Mert Czifra Jánosnak az volt a felfogása, hogy legyenek a nők mindig fanatikusak, vallásosak, hitbuzgók, vessenek keresztet a bezárt templom előtt, ne mulasszák el a vasárnapi misét, és a nagyböjtben vagy hosszúnapon olyan aprókat lépjenek, mint a lencse – menjenek a körmenetben, midőn az énekhang úgy száll az ótemplom körül, mint a tömjén füstje, és odafentről, a templom tetejéről, a rovátkák, a tetők, színes ablakok, kőoszlopok, tornyok megől a nappali világosságban, az oltáriszentség jelenlétében nem mernek válaszolni a kővé, salétrommá, homokká, szél sodrott, hervadt virágjává és cserépdarabbá vált öregasszonyok, hogy minden könyörgés hiábavaló: meg kell halni.
A temetésrendező halott szerelmei között voltak királynők és udvari dámák. A zárda hölgyei és az utca perditái találkoztak a cinteremben és a boncolóasztalon. A jeges fejszével a mindenható Stefánek egyforma káromkodással hordta a jeget és a holttesteket a kamrából, hogy a temetésrendező mértéket vegyen a testről, sarkától feje búbjáig. A senki halottait rendesen megnyírta Stefánek, és elég csinos jövedelme volt a nők hajából, akik a pozsonyi vagy az esztergomi hídról vetették magukat a Dunába, és semmiféle atyafiok nem akadt Pesten. Ha egyszer a hajfonatok megunnák magukat a borbélyok fiókjaiban és az úrhölgyek kalapjai alatt: sok álmatlan éjszakája volna Stefáneknek, amíg a hajakat vissza tudná irányítani igazi tulajdonosaiknak.
A temetésrendezőben felébredt a kötelességérzet. Elindult Stefánek felkeresésére, hogy beszámoltasson vele a délutáni temetések lefolyásáról. A hullaház akkoriban még az Üllői út vége felé volt, ide igyekezett az a fekete lezárt kocsi, amelynek bakján varjúbajuszú öreg konstábler ült kardjával és félhold alakú számlapjával, s egy ragyás, félszemű kocsis, akit városszerte ismertek, mint az öngyilkosok egykedvű fuvarosát. Ebben az évben legtöbbször a Frank Jeremiás és Neje utcájában fordult meg a halottaskocsi. Csaknem mindennap akadt öngyilkos ebben a furcsa nevű utcában, ahol apró házikókban,364 düledező ketrecekben kakaduszínekre festett örömlányok tanyáztak; és bért fizettek Frank Jeremiásnak és nejének.
Mikor a hullaházhoz ért a temetésrendező, a félszemű kocsis éppen befogott a fekete kocsiba. Stefánek még nem volt otthon. Felesége kijelentette, hogy bizonyosan az „Utolsó Állomás”-hoz címzett csárdában iszik a férje, ahol a temetések után a sírásók és más temetői férfiak összejönni szoktak, hogy megbeszéljék a világ rendjét, valamint ügyes-bajos dolgaikat. „Ennél a mesterségnél muszáj iszákossá válni”, vélekedett az asszony, és a kis csirkéket, kacsákat, libákat, amelyeket valami rejtélyes eledellel nevelt, amely eledel nagyon hasonlított a boncolóasztalok maradékaihoz – kötényébe rakta, hogy reggel majd eladja a pesti piacon. Gyönyörű hangú kakasai, fényes tollú tyúkjai, monstruózus pulykái már ketrecbe voltak zárva. A kacsák izgatottan hápogtak, mintha májat vártak volna vacsorára.
A temetésrendező szóba ereszkedett a kocsissal, akit természetesen jól ismert.
– Megint a Frank Jeremiás utcájában van dolog? – kérdezte Czifra.
A kocsis felelt:
– Ott. Az Isten verje meg. Ma már a második kisasszony hurkolta fel magát az ablakra.
A temetésrendező elég kis ember volt ahhoz, hogy elférjen a rendőr és a kocsis között a bakon. S már javában esteledett, midőn a hullaszállító kocsi befelé indult az Üllői úton. A házmesterek és családtagjaik a házak előtt üldögéltek, mindenféle székeken, padocskákon, ládácskákon. A pékboltból a kovász keserves szaga áramlott. A henteseknél zöldpaprika, retek és hagyma állott kosarakban az ajtó mellett, míg odabentről jó szagúan nézegettek kifelé a meleg húsok, frissen főtt sonkák, kolbászok, amelyek vacsorául szolgáltak a városrésznek. Nyári este volt, és a poros utcai fákra már napok óta nem hullott egyéb, mint az a víz, amelyet éjszaka a nők kiöntenek az ablakból, ha hűtlen szerelmesük véletlenül arra bandukol. Ingujjban, slafrokban, félig meztelenül várta a lakosság a gázlámpák gyújtását. A lányok mezítelen lábukra vonták a félcipőt, és karonfogva lépkedtek a város felé, hogy néhány új dalt meghallgassanak, melyet hajkenőcsöt verejtékezve von a csinos cigányprímás a sarki kávéházban. A házmesternék lötyögő, hatalmas kebleiket legyezgették zsebkendőikkel, szétterpeszkedtek a kis lócákon, hogy izzadságuknak szaga betöltötte az utcát. Pállott, keserű emberszag áramlott a nyitott365 ablakokból. A kofák már meggyújtogatták kis lámpásaikat, amelyek mellett késő estig árulják a cseresznyét, retket, zöldséget. Egy kiskocsmából vígan hangzott a harmonika, sereshordóba verték a csapot, hazatérő bérkocsisok tartottak pihenőt a söntésben, míg az udvar zöld kerítéses, folyondáros, piros boros, fehér abroszos zöldjébe fehér ruhás nők és gigerlikalapos fiatalemberek léptek be karonfogva. Élni vágyás, meleg kacaj (mint nyári eső pergése), termékenység és nagy adag bujaság lappangott a pesti utcák felett a gázlángok piros-sárga fényeiben. A nők fehér blúza úgy suhant be a kapuk alatt, mint a hívogatás. A papucsos, mord, borízű házmester szemhunyorgatva tartotta markát a kígyó módjára sikló kék bankónak, hogy bármely ártatlan lánynak a ház lakói közül csapdát állítson. Kipödrött, festett bajszú, bikavörös arcú, kőráncos arculatú, remegő lábszárú öregurak suhantak vézna kis munkásleányok nyomában, hamis fogsorok között szürcsölték barna, nagy nyelvüket, orruk felduzzadt a rongyos szoknyácska körül imbolygó liliomillattól. Nagy spanyolzsidó asszonyszemek villantak rejtélyesen a homályban, míg kis, hervadt, elnyúzott asszonyok rongyos, mocskos kölykeikkel sóvárogva álldogáltak a cukrosbolt kirakatánál. A női fülekben babiloni kihívósággal fénylett, vakított a gyémánt, félig lecsúszott a hattyúprém a színházba siető asszonyok rizsporozott nyakáról, zefír, tarlatán, selyem, ponzsi libegett hűvös és érzéketlen női lábszárak felett, míg érzelgős, gyenge, jószívű fiatal nők marólúgot kevertek, gyufát oldottak boldogtalan udvari lakásokban. Szemét és drágakő, rongy és bíbor hentergett a pesti utcán, hintójában királynő módra ült a kokott, a háztulajdonosné terpeszkedett a batár parázna párnáin, míg a heptikás varróleány, setét szobáknak elátkozott ifjú mosónője, lépcsőházban született, kutyaólak lakói, cselédek, munkásnők, szerencsétlen rongyosak, magzatokat hordtak szívük alatt, akikről senki sem tudhatta előre, hogy püspökök vagy rablógyilkosok lesznek egykor. Olcsó esti órák Pesten! Vajúdik a hamuszemű gond, az ütőér lüktetésével ömlő szerelemféltés, a megaláztatás kis házikóba, a magányba búvik, a harag és a gyűlölet párolog, mint a nyers hús, a megbántás fogát szívja, és a bosszú hullákból piramisokat állít a képzelet vásznán. Míg a cédaság átlátszó szoknyában jár-kel, és térdeit vígan mutogatja. A Senki szigetére vágyakozók, a regénykönyvek szénaboglyás sűrűségében búvók, a kamaszhangú diákok, félbolond kisasszonyok, megzavarodott, a kultúra366 pezsgőjétől és a gyilkos irodalomtól halálra mérgezett úriasszonykák, a színészekért és a színésznőkért rajongó műveletlenek, a politikától és a korrupciótól megmételyezett aljasok, embertelen húsbálványok, rosszul emésztő svindler vének, ifjú elvetemedettek, embertelenek, gyalázatosak, tolvajok és nagyképűek – emberek: ott hullámzottak az esti Pesten, ahol a hullaszállító fekete kocsi két fekélyes gebéjével elgörgött. A sarki kávéháznál, a „kertben”, fehér nadrágos gavallérok és lovagok ittak üvegből bort, és ocsmány hangon tárgyalták a józsefvárosi nők vonzalmának részleteit, amelyeknek színhelye a délutáni legénylakásuk volt; Rigó Jancsi pályájától megkergült cigányprímás, ez a kiviaszkolt bajszú körúti trubadúr vonta Budapest szentimentális dalait, és az urak buzgón ittak sört, pomádé- és arcfestékízű pezsgőt, hatalmaskodtak kucséberrel, virágárusnővel, bérkocsissal, álmodozó szegény diákkal, és a nők frufruval, huncutkával, frissen vasalt alsószoknyában elképedve s elandalogva hallgatták ama históriákat, amelyeket az osztrák főhadnagyok elmondani tudtak mulattatásukra. A főpincér és a kávés nyájas mosollyal járt az úrrá tett vendégek között, és némi hasznot igyekeztek szerezni e nagyvilágias gavallérokon, akik sehogy sem kedvelték a fizetés percét. Elvonult a kocsi az E. kávéház előtt, ahol olyan bolondul zeng a cigány muzsikája, mintha mindig ez volna az utolsó éjszaka. Szemek és lelkek mámorosodnak meg a daloktól, amelyekre másnap émelyegve gondolnak vissza az emlékező tehetségek. Éjfél felé rossz szaguk lesz a nőknek, mintha a vízvezeték felmondta volna a szolgálatot a városban. Zsebmetsző mosollyal áll a prímás kiválasztott helyén, amíg az öreg cigányok a sarkokban, mint vén bábák, tanácsokkal látják el a zenekar tagjait. Nem várt rád nagy jövő e kávéházakban, ha gyűrű, óra, nyakkendőtű nélkül mutatkoztál a cigányok és a nők horizontján. Polgári szolidsággal jegyzett fekete táblára karambol számjegyeket a nevetgélő ékszerügynök, amíg a pincér titokzatos jeladással bevitte őt az úgynevezett „szeparéba” vagy konyhába. A cigány jókedvűen vonta a nótát strucctollas női kalapnak vagy utazóbundának, amely a fogason függött. Szemet hunyt a kontrás, midőn a hölgyek az asztal tetején táncoltak. Pincérek és kávésok ajkán örökös mosoly. Gyilkosok írták naponta nevüket a hölgyek legyezőire, az eltöltött szép órák emlékére. S a kocsi továbbment, a „New York” kávéháznál robogott el, ahol újságírók, színészek, színésznők tanyáztak, boldogan hemperegtek, megbódultak egymás367 dicsőségétől, és okoskodtak, hogyan lehetne nevüket kinyomtatni a másnapi újságba. Félkegyelmű, hóbortos, hírnévre vágyakozó, sivár lelkű, sokszor használt nevű nők és aljas férfiak cinikus, romlott, haszontalan férfiak üldögéltek itt a napnak minden órájában, szíveket rajzoltak a márványasztalra, és adósak maradtak a pincérnek, hangosan beszéltek arról, amit napközben véletlenül olvastak, és óvakodtak fehér nadrágjukat összegyűrni. Színházból jöttek, és színházba mentek. Az öngyilkosok revolverüket nem halántékuknak szögezték, hanem a pöcegödörnek. – Elsuhant ő is, mint egy furcsa látomás.
A Frank Jeremiás és Neje utcájában nagy gyülekezet volt, mint mindig, ha az utcában öngyilkosság vagy esküvő történt.
Ki tudna ellenállni: az esti csábnak, minden éjszaka megismétlődő mámornak, délutáni verklihangnak, öregember bús vak éneklésének, házmester legénykedésének, borbélyoknak és fodrásznőknek, akik az esti órában víg, nagyvilágias kedvvel járkálnak ezeknek a házaknak a lépcsőin, folyosóin, titkos gangjain, hálószobáin és mosókonyháin, híreket hoznak, levélkéket kézbesítenek, tudják, hogy mi történt a szomszédban, szerelemféltést ébresztenek, mint a vekkerórát beállítják a későn kelők, selymeivel, vásznaival, ékszereivel jön a házaló: ezek a nők legritkább esetben vásárolnak boltokban, házhoz hordják részükre a kereskedők portékájukat. A strucctollas kalaptól a házaló van elsősorban elragadtatva. Émelygős itt a divat, mint a zsibvásáron: a tarkabarkaság. A cipősarkok hihetetlen nagyra nőnek, az arcfesték gyújtogat, az alsószoknya akkor kedves, ha suhog… Ezekben a pállott, hunyorgató, mindig félhomályos házikókban laknak azok a furcsa nők, asszonyaik felügyelete alatt. Ezek az asszonyok szövetkeznek a házalóval, a suszterrel, a kalapossal, és ugyancsak ők jótállók az ékszerésznél, aki esti órában jár házról házra az esedékes részletért. A gyűrűket, a karpereceket a konyhában a földön guggolva nézegetik a nők ingben, fésületlenül, papucsban vannak még ilyenkor, de mezítelenségükkel nem hatják meg a láda tetején a boltost. Néha óriási perpatvarok kerekednek pénzért vagy elszeretett szeretőért, egymás hajának esnek a nők, puffan a pisztoly, rikolt a szidalom, míg a harc oka, a fiatalember közönyösen vakargatja állát a borotvával.
Itt mindenki este ébred. S este suhan fel, némi körültekintés után, a gyanús kapun a nagy hasú polgár és a zöld kamasz. Olyan szaguk van ezeknek a szobáknak, mintha mindennap húsvéti öntözködés368 volna itt. A kopott díványok, rongyos törülközők, foltos pléhedények, füstölő lámpások, fülledt ágyak, fotográfiák, képes levelezőlapok már hosszú évek óta ugyanazok, csak a lakó változik időnként, elpusztul vagy elvándorol, nyoma vész, a felejtésé lesz, mint az éj, és különös játékaik és hangjaik, nevetéseik és politizálásaik és diskurzusaik és szokásos szavaik és bájaik és alvó férfiarchoz intézett szerelmi vallomásaik… Néha úgy szeretnek, mint a tigrisek, máskor ideálokat választanak, akiket elevenen sohasem láthatnak, legfeljebb képes újság borítékján vagy a fényképész kirakatában. Éppen ők: a szerelem e megalázottai, szemétdombra vetett lenézettei: éppen ők tisztelik, mint a legnagyobb hatalmat, a mindenható szerelmet. Egy napig se élhetnének, ha nem volna valakijük, akit szeretnek. Egy éjet sem szentelnének többé különös kenyérkeresetüknek, ha nem következne reggel, amelyen gyűrötten, lomposan, nemegyszer ittasan befordul a sarkon az a különös fiatalember, akinek évszámra nincs bejelentett lakása a fővárosban, mert a szeretőjénél alszik. Ez a hallgatag, többnyire komor, zord kedélyű, mitől sem megrettenő fiatalember jelenti az életet, a boldogságot, a küzdelem árát. Milyen igaz csókkal illetik az unott arcot, milyen jólesik az ökölcsapásuk, és mily mindenért vigasztaló az étvágyuk, amellyel az asszony konyhájából való ebédet fogyasztják! A csontos, velős marhahúsok, amelyek sok zöldségben főnek meg, a hízott libák, amelyek zsírjukban úsznak, olajos szardíniák és hagymás kaviárok: táplálják a házak lakóit.
A temetésrendező mogorván ült a bakon, amíg a rendőr és a kocsis egy léghuzamos kapu tarkabarka, szinte őrjöngő gyülekezetéből kivonszolták az öngyilkos nő hulláját. Titokzatos füttyök hangzottak a mellékutcában, ingujjas fiatalemberek futottak minden különösebb ok nélkül versenyt a hullaszállító kocsival, rikácsoló némberek tolongtak, az ablakokból kerek, bamba szemek meredtek elő, a gyümölcsöskofa köszmétés kosarát felborították, lebontott hajjal, kisírt szemmel ordított valamit a jó barátnő; por, kavarodás, konyhák füstje, arcfestékek rivalgó pirossága, korom és víz mindenütt ebben a világban, amelyből az öngyilkos lányt kivonszolták a hullaszállítók. Mindenki figyelmesen megnézte a jelenetet, mert lehetséges, hogy holnap éppen őt teszik be a fekete kocsiba. S a halál oka: fulladás…
Most hirtelen egy titokteljes kiáltás hangzott fel az utcán, amelyre369 megrendült a temetésrendező. Egy palánk mögül vagy egy kapuból kiáltott valaki valamit, amit a temetésrendező nem értett, de a hang olyan parancsolóan hangzott a nyüzsgő utcán, hogy Czifra János nyomban fészkelődni kezdett. „Nem hallottak semmit?” – kérdezte a kocsist és a rendőrt. De azok rábámultak, és fejüket csóválták.
– Álljanak meg! – kiáltotta Czifra János. – Le kell szállnom.
A kocsis vonakodott. Kijelentette, hogy a hullaszállító kocsival éppen úgy nem szabad megállni útközben, mint az országúton a postakocsival. Már történt sok rablás…
A temetésrendező akkor észrevette saját magát egy kerítés mellett, némileg eltávolodva az utcai lampionoktól, farsangi lármától. Ott állt ő saját maga a sötétségben, ruházata, arca, kalapja ugyanaz, és ez időtől fogva elválhatatlanok lettek az ismeretlennel, az idegennel, akit még eddig sohasem látott… Ő volt az, aki rákiáltott. Az ő parancsoló hangjának nem tudott ellenállni. Czifra János állt a kerítés mellett, és várt, amíg Czifra János aprókat lépkedve hozzá közelített.
