III
III
De hát hol járt Pistoli azon esztendő alatt, amíg a környéken azt hitték, hogy a temetőben fekszik, és többé senkinek nem alkalmatlankodik?
Igaz, hogy nem sokan látogatták a sírját, bízvást mondták el egyhangú élettörténetüket egymásnak sápadtan hunyorgó őszi délutánokon. (Persze, a bálokra emlékeztek a legtöbbet, ahol csillárok voltak.) Pistoli csak nagyon fiatal korában szerette az ősz hajú matrónákat, akiket mindig megkörnyékezett, ha arra alkalom volt. Mily furcsán nevettek, szégyenkeztek, félig-meddig csodálkoztak az öregasszonyok! De Pistoli hagyta, szegény, amíg ebből a szenvedélyéből is kigyógyult, mint valami betegségből. Az öregasszonyok szedhettek ibolyát tavaszkor, Pistoli már nem lopózkodott utánuk.
Majd kiderül egyszer, hol járt, merre szenvedett és szenvedélyeskedett Pistoli abban az időben, amíg a sírjában nyugodni hitték. Most lássuk, hogy mit hozott magával a másvilágról.
Egy Kleofásné nevű szegény asszony volt okozója annak, hogy Pistolinak második élettörténete elkezdődött, amely dicsőség dolgában felülmúlja a régit. S általában példázat lett az emberi élettörténetekben.
Kleofásné olyan szomorú volt, mint a fűzfa.
Fűzfa, síró-rívó, szomorkodó fűzfa, amely mindig úgy csapkodja a karját, mint az özvegyasszony, midőn könnyeit törölgeti. Kleofásnénak sok könnyet kellett törölgetni, mert hatodmagával volt, félárvákkal, fészkükből kipottyant madárfiókákkal, apró gyerekekkel. Kleofás, mint ezt mindenki tudta: a börtönben ült Nyíregyházán, de ki tudná, miért? Az ilyen Kleofás-féle embert nyomban bezárják, még ha ártatlan is, mint a ma született gyerek. Rossz neve volt Kleofásnak. Tán ha Esterházynak hívják: mindvégig szabadon járhatott volna.
Hogyan és miként élt itt a félözvegy asszony a hat gyerekével? Azt bizony nem kérdezte senki, amint a madártól sem tudakolják, hogy mivel eteti, neveli kicsinyeit.
Egy tavaszi este vándorcigányok vonultak el a környéken, és ugyanakkor eltűnt a Kleofásné piros fejű kakasa, akit Pistának hívtak.
A gyanú nyomban a cigányokra irányult.187
Ezek a félvad, széllábú, éjszaka nesztelen járású vándortörzsek, amelyek lobogó hajjal, lángoló szemmel, babonáik és éjszakai tűzrakásaik világosságánál, titokzatos vándorlással járják be Magyarországot: imádják a szép szőke gyermekeket és a piros fejű kakasokat.
Olyan kultusza van náluk a gyermeknek, mint akár az aranypénznek, amelyet az asszonyok nyakukban, fülükben viselnek, míg a gyermekeket a hátukon, keblükön hordozzák, s alig tudnak tőlük megválni, ha jártányi nagyra nőttek. Rozoga, de madárgyors szekereik ponyvája alatt nemegyszer titokzatos kincseket rejtegetnek, amelyek ismeretlen célból vándorolnak keletről nyugatra, orosz síkságról erdélyi bércek közé; s a kincseik mellett őrzik a rubinszemű gyermekeket és a kakast is. Sáros országutakon, árnyékos dűlőutakon, pusztaságokon és erdőkön át vágtatnak a cigányok könnyű szekerei, egyik határból a másikba tűnnek, szalmát és pokrócot kötnek a lovak lábára, ha nyomtalanul akarnak eltűnni, vándortüzüket csak messziről láthatni a nedves éjszakában, újholdnál hosszú utakat tesznek meg, mert akkor szerencsével jár az utazás, az árkok mélyén úgy lopóznak tova, mint az árnyak, a betegeiket vagy halottaikat sem hagyják el menekülés közben – pedig egy folytonos futamodás az életük, sehol sem érezhetik magukat biztonságban. A hold lovagjai, az éj sötét gyermekei, erdei avarok bujdosói, pusztai országút hallgatózói, babonák gyújtó szemű fiai. Vándorcigányok.
Kleofásné végigrikoltott a falun:
– Pistám, egyetlen magzatom, drága veresbegyem!
Az asszonyi sivítás úgy hangzott, mint a tüzet jelző harangkongás.
Futott a szegény asszony, mint a riadalom, mint az eszeveszett. Elfogyott a könnye, elrekedt a torka, hiszen nincsen olyan ereje az emberi szervezetnek, mint a fájdalomnak.
Összeesett az árva, mégpedig éppen Pistoli uram háza előtt.
A nagy jajgatásra, szomszédok óbégatására, gyerekek lármájára kitekintett Pistoli a padlásablakon.
– Kinek ment el az esze? – kérdezte mogorván.
– A rab Kleofás kakasát ellopták a cigányok – felelt valaki az emberek közül.
– A rab Kleofásét? – dünnyögte Pistoli, és elgondolkodva mászott le a padlásról.
Lassú léptekkel kiment a nép közé. Az emberek is csodálkozva nézték megvénhedt, megvilágosodott arcát, ezüsttel kivert halántékát,188 megfehéredett homlokát, vén vadásztarisznya módjára összeszáradt nyakát. Lassan és meggondolva lépkedett.
– Hogyan történt a kakaslopás? – kérdezte.
– Hogy megfőzzék levesnek – dörmögte közbe egy tapasztalt, vén paraszt.
Kleofásné felsírt erre a szóra, és földre vetette magát.
Pistoli komolykodva körülnézett:
– Nos, és nincs itt egy férfi, aki a cigányok után vetné magát?
Senki sem felelt.
Pistoli fázósan, unottan mustrálta az embereket.
– Majd magam megyek – mondta, és belépett a házba, hogy kabátot vegyen.
Rab Kleofás persze nem álmodhatta azt a nyíregyházi börtönben, hogy mi történt a kakasával. (Ez még abban az időben történt, amikor a börtön volt a legnagyobb és legszebb épület Nyíregyházán. Híres kőművesek emelték, Vojtovics és Barzó építőmesterek meggazdagodtak belőle, Nagybörtönnek hívták, mert volt egy Kisbörtön is; a Nagyból tán sohase lehetett szabadulni.) Hátha még azt is meghallotta volna rab Kleofás, hogy a híres Pistoli indult a kakasa felkeresésére; talán el sem hitte volna… Pistoli abban a világban, amelyben Kleofás még szabadságot élvezett: legfeljebb asszonyok után mozgatta meg a csizmaszárát.
