IV
IV
Újhold volt, szél zörgött, éjszaka kezdődött, amikor Pistoli elindult a cigányok után.
Az újholdnál régebbi években a pénzeszacskóját szokta volt megrázni, midőn a holdat először megpillantotta – most elkomolyodva vizsgálta az országutat, amerre a cigányok menekülhettek.
Lóháton volt, csizmában, karikással a vállán, lehetett volna betyár vagy csendbiztos: az útszéli nyárfák egyformán fehérlettek elébe, a szél búsan, hosszadalmasan vonított – nincs annál szomorúbb szél, amely éjszaka az elhagyott pusztaságon jár. A mostohagyermek ő, akinek nem szabad a városba menni. A rabviselt ő, akinek mindig189 bujdokolni kell az emberek elől. Az újhold mint valami nagyon távoli reménység tünedezett fel és le ebben a változékony éjben. A felhők mögé bújt, és a szél úgy kezdett el nyomban sírni, mint egy árva gyerek. (Pistoli körülnézett: talán Kleofás kakasa kukorékol valahol? Pedig régebben jól ismerte a szél csalfaságait.) Máskor meg dühös kutyák ugattak fel a pusztán. A tar lombok közül lezuhant a boszorkány egy-egy száraz gally alakjában. Később: bolondok mentek valahol messze a pusztaságban, hangosan, összevissza beszéltek, és a nagydobot pufogtatták.
Pistoli meg-megállította lovát, és figyelmesen hallgatózott a nyírségi pusztán. A játékos szél néhányszor félrevezette. Taliganyikorgás, szekérzörgés hallatszott nagy messziségből… Mintha daloltak volna a kocsikerekek futamodásában, vad, szilaj nótát. Holott csak a szél volt, amely úgy megforgatta Pistolit, mint egy táncost.
Senkivel sem találkozott az úton. Vándorlók, akiktől felvilágosítást kérhetett volna, ezen az éjszakán fülükre feküdtek, és tollas ággyal álmodtak valamely árok fenekén. Csőszök, kőtörők, az országútnak egyéb népei elbújtak a hideg szél elől, valahol a sötétbe meresztik a szemüket, és nagyot hallgatnak, mert most a szél beszél. Egy teremtett lélek nem járt az országúton, még csak egy kóbor kutya sem. Éjfél felé állott a hold, amikor a sötétségből kibontakozott az „Ingerli” csárda fehérsárga fala.
A csárdában némi világosság volt, mintha a gazdának elfogyott volna a gyufája, s reggelig tartogatná a tüzet.
Pistoli, bár vénségére elszokott a kocsmajárástól: megállott az „Ingerli”-nél. Talán nem is ő állott meg a kapunál, hanem a lova, amely már fuvarosoknál is szolgált, tehát ismert minden kocsmát az országút mentén. Ezek a régi fuvaroslovak maguktól mennek be a jól ismert kocsmaistállókba, felkeresik a zabosládát, ráröhögnek Mártonra, a szolgalegényre, és fülüket hegyezik a szolgáló dalolására. Pistoli lova valamikor mézeskalácsosokat hordozott a vásárokra, a mézeskalácsosok jövet-menet szomjúhoznak. A deres türelmesen várt akármeddig, amíg a gazda a hosszú nyakú üvegen a Boci-boci tarka kezdetű nótát kotyogtatta.
Mit csinált Pistoli az „Ingerli”-ben?
Csak úgy félvállal, csak úgy alkudozva, huzakodva lépegetett be, mint akit a kényszerűség kergetett be az ajtón. Nem illett már hozzá semmiképpen sem a kocsmajárás, pláne éjnek éjszakáján. Bement190 szerényen, óvakodva, mint aki a rovást növeli; bezzeg régente az ajtót vágta ki, hogy porzott a szemöldökfa.
Pedig a kocsmaszobában mi sem változott – csak a vendégek mentek el, akiket Pistoli egykor ismert.
A nyitott tűzhelynél egy öregemberke térdepelt. Fújta, száraz fával táplálta, kotorta a tüzecskét, mintha rövidre szabott, hátralékos életét melengetné, vigasztalná a lángocska mellett.
– Kakuk – mondta elcsukló hangon Pistoli.
Az egykori barát, szolga, cimbora és mindenes: Kakuk megfordult, és tátva maradt a szája. Nem hitte volna álmában sem, hogy Pistoli urat még valaha életben lássa, bár hallott valamit a kocsma kuckójában a visszatért halottról, ámde mint afféle gyanakvó lélek, azt gondolta, hogy a beszélgetők mondanivalóikat az ő bolonddá tevésére találták ki. Hadd induljon el a bolond vén Kakuk, vén lábával végig az országúton, az egykori halott gazdája megtekintésére. De Kakuk bölcs ember módjára nem mozdult az „Ingerli”-ből, nem hitt a mendemondákban, míg most rémüldözve nézett Pistolira, mintha kísértetet látna. (Kakuk ott volt Pistoli úr temetésén.)
Pistoli ledobta magát a kocsmapadra, tétován jártatta szemét a csárda füstös gerendáin, a balta- és fokoscsapásokon, roskadozó falakon, legyes, pókhálós ablakokon, amelyeken hajdanán, téli estéken a kavargó havat, a pislogó napot, a másik világot lehetett látni a kocsmaszoba melegéből. Valami duhaj nóta, szilaj rikkantás vagy borecetes káromkodás remegtette tán még a pókhálót a sarokban, pedig csak a szél volt, amely örök vándorként fütyült be az ablakhasadékon. A tűz nagyot lobbant, mintha kedves vendéget üdvözölne.
– Hát zsidók szolgalegénye lettél? – kérdezte Pistoli az álmélkodó Kakukot.
– Mit tehettem volna?… – felelt Kakuk nagy szolgálatkészséggel. – Itt meleg a konyha, jószívűek az emberek, jönnek-mennek a vándorlók, mesélnek, kártyáznak, isznak, verekednek, szomorkodnak, néha muzsikálnak. Otthon megenne a fene.
Pistoli szórakozottan jártatta tekintetét egykori cimboráján.
Kakukról már lehámlott a ruha, amelyet egykor neki hagyományozott. Rongyos volt, mint egy eleven madárijesztő. Egy katonasapkára volt a legbüszkébb, amelyet a világért sem vett volna le fejéről. (Huszársapka volt, s egykor vörös.) Bajusza és szakálla összeházasodott. Szürke és mogorva volt, mint a téli fergeteg. (A szolgálólányokat191 piros pecsétviasz rúddal ijesztgette, ha többet ivott a kelleténél, nagyvásárkor.) Gondosan piszkálta a tüzet, mintha az volna a világon az egyetlen tennivalója.
– Én már nem mehetek többé haza – sóhajtotta Kakuk. – Soha többé.
– Úgy kell – dörmögött Pistoli. – Miért házasodtál meg?
A csavargó búsan nézett a tűzbe:
– Hiszen, ha tudtam volna!… Mindjárt az első héten nekem jött a szívecském. Elhívta segíteni az anyját is, körülfogtak, ütlegeltek, megátkoztak, hogy sohase legyen szerencsém. Széket ragadtam, de kicsavarták a kezemből. Azóta is mindig elveszik a széket, ha néha haza próbálok menni. Az asszony egy muzsikus cigánnyal él.
– Hát csak így lógatod az életed?
– Mint az akasztott ember.
Pistoli egykedvűen nézegette egykori szolgáját. Régen elköltözött szívéből a szánalom. Senkit se sajnált, aki még élt.
A kocsmaszobából benyíló ajtaja vitt egy kamrácskába. Pistoli ismerte ezt a szobát, eleget aludta ki itt mámorát, fáradtságát, régebbi években. Volt ott egy priccs (még kapcabetyároktól zsíros), amelyen pihenni óhajtott volna most is. A fakilincsre tette a kezét. A zörgésre odabévülről asszonysikoltás felelt. Riadt, álomtalan, ijedős sikoly, mint mikor az asszonyok varangyra lépnek.
– Kit rejtegetsz itt? – kérdezte szigorúan Pistoli.
Kakuk két lábra állott, ami nem ment minden megerőltetés nélkül.
– Legjobb lesz, ha az asszonyság szájából hallja a történetét, Pistoli uram, az én szavaimnak úgysem adna hitelt.
