VI
VI
Pistoli kilépett a vendégfogadóból.
Odakünn már őszi időjárás volt.
Lovát hiába kereste az eperfánál, az istállóban, az udvaron. Elkötötték azt jóravaló legények, mialatt a gazda a csárdában mulatott; szokás ez a mi vidékünkön – néha még tréfából is: tehát Pistoli nem is nagyon csodálkozott lova eltűnésén. Ellenben igen meglepte az időjárásnak fordulata. Szeles, holdvilágos, fantomokkal megtelt tavaszéj volt, amikor a vendégfogadóba befordult. Most pedig olyan ködös, deres, borízű hangú őszi nap van, amikor a becsületes ember nemhogy elhagyná a meleg kocsmát, hanem éppenséggel oda igyekszik felhajtott kabátgallérral, deszkakerítések mellett oldalogva, kertek alatt lépegetve, miközben a szél ugyancsak rázza a kocsmacégért, a „Hársfa” vagy a „Szarvas” fatábláját.
Pistoli megdörzsölte a szemét, mintha álomból ébredt volna fel, mozgatni kezdte a csizmáit, és óvakodva körülnézett, amint az országútra ért: vajon jön-e mögötte az asszonyság, akit könnyelműségében gazdasszonyának felfogadott? Vajon megint beáll-e asszonyságok rabszolgájának, nők papucshordozójának, menyecskeszeszélyek kengyelfutójának? Hátra-hátrapillantott: riszálja-e mögötte derekát a sokat tapasztalt hölgy, suhogtatja-e a szoknyáját a kívánság, tördeli-e kezét a perlekedés?
Csak egy lompos eb futott szimatolva az országúton.
Most már bátrabban folytatta útját Pistoli az úton, amelyen a keréknyomot megtapogatta a fagy. Mintha erre járt volna éjszaka a Tél, és bocskorának nyoma megfagyott az országúton. És erre jártak a szekerek, a homokfutók, a kis hajtókocsik, amelyek oly226 kopottak, mocskosak, tyúknyomosak, mint akár a gazdáik a disznótor füstjét soha ki nem szellőzött bundákban. Ősz volt, piros arcú, dérfejű, üres pipájú ősz, amelynek távolából fekete tányérral bámulnak az útszéli napraforgók, mint a vasúti állomások előtt a jelzőtáblák; rőtvörös mezőn menekülő nyúl nyomába sistereg a szél; fázékonyan reszketteti vékony gallyait a nyár bohóságaiból megtért nyírfa; és a kocsikerekek fürge árnyéka régen tovapördült az árokpartról, elmentek a kocsik füstöltkolbász-szagú, legyes kocsmákba, fagyos káposztának ropogós hangjához hasonlatos beszédű emberek közé, búbos kemencék mellé, amelyekből sohasem hiányzik a meleg, vagy pedig a temetőkbe, varjakhoz, régi, boldog életekről beszélgető, öreg fejfákhoz.
Vajon mi volna, ha Pistoli most megindulna a legvidámabb kocsinyom után, amely hegyesen, hetykén, könnyedén végigvonult az éjjel az országúton, cigányokat vitt tán valahová, akik varjak módjára guggolnak a szekér farában, a nagybőgő áll leghátul, mint egy dobogó, amelynek védelme alatt Fáraó setét arcú gyermekei végigvonulnak kutyaugatásos falvakon. Szüretre, névnapra, lakodalomba? Vajon mi volna, ha Pistoli ismét nyakába venné a világot, elképzelné a régi vidám életet, nőket pergetne a táncban, és félrecsapott kalapja alatt szalmaszálat és új nótát rágicsálna, amíg egyik faluból a másikba ér? A járkálás örömeiről lemondott öregemberek részére találna ki bolhaugrálós meséket, kövér asszonyoknak lesoványodáshoz való patikaszert, ragyásoknak balzsamot, szívfájósoknak furulyahangot, szerelmeteseknek új szavakat és öleléseket? Már csaknem kedvet kapott az élethez, amidőn az asszonyság történetét komoly főbólintással végighallgatta.
De aztán mégiscsak legyintett, krákogott, és sercentett egy sárga tökre, amely az útszélen hevert. Aztán felkapott egy göröngyöt, és a fekete kutya felé dobta, amely messziről követte őt. A lompos állat megrettenve állott meg. És aztán, mivel Pistoli újabb göröngyökért hajlította derekát, okosabbat gondolt, és eliramodott visszafelé az országúton.
– Ne küldjenek engem többé kakast keresni, mert majd odavesztem magam is – dörmögte a szomszédokhoz, miközben jól bereteszelte a háza kapuját.
(1919)227
