Hol lakott a tücsök?
Hol lakott a tücsök?
Nyáron talán a kertben, ősszel valamely zugolyban a házban, amelyet hiába próbáltam megtalálni.
Néki sohasem volt bánata, mindig egyforma kedve volt. Jó kis zenész volt, aki hegedűje mellett elfelejtette a mindennapi eseményeket, amíg feladatát elvégezte. Pontos időben játszott, nem késett, s nem jött korán. Nem gondolt arra, hogy érdekessé tegye magát váratlan elmaradásával vagy szokatlan érkezésével. De nem törődött azzal sem, hogy a ház lakói betegek az unalomtól, bánattól vagy örömtől, vagy józanok az élet egyhangúságától, fáradtak a hétköznapoktól, egykedvűek az elkerülhetetlen végzettől, reménységesek vagy reménytelenek. Ő rágyújtott a maga nótájára, mintha fizetést húzott volna egy ismeretlen hatóságtól. Nem bánta: sírnak odabent, vagy semmiségeken nevetgélnek. Kisbaba figyel zenélgetésére vagy mindenéből kiégett öregember. Csókszomjas fiatalok vergődnek illemszabályok zsarnoki képmutatásában, vagy élettől megcsömörlött férfiak feküsznek a kanapén, és hosszadalmasan nézik a levegőt. Vénasszony kotorja helyét a tűzhely közelében, mint a tyúk, mielőtt tojna, hogy majd babonasággal, mesékkel, furcsa mondanivalókkal népesítse be hallgatói közelgő estéjét, vagy megcsalódott férfi bámult a pisztoly csövébe magányos szobájában. A tücsök fáradhatatlanul ciripelt a ház zugában. Énekelt, midőn a ház hölgyei életbevágó496 leveleiket írogatták, vagy a költő munkáját rakosgatta össze cifra betűkből; öregember ásítozva verte ki pipáját, vénasszony orvosságot kevert, a vendég csörömpölve nyitott be a kapun, női szívet loptak ki az ablakon át, romlott kolbásszal megmérgezték a házőrző ebet, feljött az égen a Kocsma-csillag, asszony siratta a dívány sarkában elköltözött szerelmét. A tücsök csak énekelt.
Énekelt azoknak, akiknek egyéb örömük sem volt már estéjükön, mint kovácsműhely csengő kalapácsainak hallgatása.
Elringatta azokat, akik már nem tudnak megnyugodni bús fejükkel semmilyen nő ölében sem. A szemük láz, a szívük seb, az ajkuk jég, az álmuk a börtönök lakóinak álmaival azonos. A boldogtalanokat mulattatta a tücsök.
Dalt mondott a hosszant hallgatóknak, a csillagváróknak, a szótlan búsaknak, a panasztalan némáknak, a sötétlő kertbe meredő szeműeknek, az őrület fantomjaival viaskodó dézsafejűeknek.
Ciripelt azoknak, akik évek óta várják, hogy a kapu előtt megjelenjen a levélhordó, valamely olyan üzenettel, amilyent csak egyszer lehet kapni az életben. Vagy megálljon egy kocsi, benne utazó, akit szívrepesve várnak a tunyán elmuladozó évek.
Danolgatott a tanyák, kerti házak, lugasok, toronyszobák magányos lakóinak, akikre sohase nyitja rá senki az ajtót, bár ők ezt napjában százszor elképzelik.
Himnuszt fújt az ágyak sóhajtozó, nyögő betegeinek, a lábtörötteknek, a kuckókban guggoló bénáknak, a mankójukkal homokban író sántáknak, a végképpen megsiketülteknek és a mélázó figyelmező vakoknak.
Szép hangokat pengetett az életuntnak, aki csak akkor áll töltött vadászfegyverrel az ablaknál, midőn a hold merőlegesen néz le az udvarra, a kutyák veszettül ugatnak: hátha megjelenik az őszi éjszakában egy árnyék, amelybe bele lehet lőni a töltést, ahelyett hogy önmagába lőné?
A tücsök tehát mindenkinek a szívében lakott, aki nem volt az élet kiválasztottja, boldog ember… Talán nincs is boldog ember a világon. És így a tücsöknek igen sok házikója volt Magyarországon.497
