A babonás ing

Teljes szövegű keresés

A babonás ing
Amint az aranyér fut a sziklában – néhol elbúvik, majd máshol ismét föltűnik a bányász szeme előtt – úgy húzódnak egyes legendák, babonás történetek némely magyar famíliák történetében; nemzedékről nemzedékre, évszázadról évszázadra futnak a megjelöltek után a babonák, átkok, legendák. Nincsen is olyan régi magyar família, amelyiknek valamely legendája ne volna. Középkori kastély nem képzelhető kísértet nélkül, várkút visszhang nélkül és régi família babona nélkül. Mennyi hazugság, hiú képzelődés fűződik egy-egy ócska mentéhez, rozsdás kardhoz vagy asszonyi násfához, karkötőhöz! A régi családi ékszereknek, viseltes ruháknak, pipáknak, csizmáknak a kegyeletes unokák nagy jelentőséget tulajdonítanak. A Zathureczkyek családi múzeumában – ilyen is volt! – a nagyapám még látta azt a gombot, amely gomb a Toldi köpönyegén volt, s amelybe Nagy Lajos király kapaszkodott valahol Olaszországban, egy folyóba esvén… Hogy került a gomb a Zathureczkyek múzeumába? Ki tudná? Ilyenféle gombja volt minden jóra való magyar famíliának; eltekintve attól, hogy a szék, amelyre leültünk, háromszáz esztendőt nyekkent, az asztalnál középkori lovagok ittak még valamikor, és az ágyban bizonyára Rákóczi Ferenc hált, vagy erre utaztában a szép fehér arcú Mária Terézia, bár e nagyszerű, hatalmas testű asszony Kismartonnál sohasem volt beljebb az országban. (Oda is az Eszterházy kedvéért ment. Eszterházy csak egy volt Magyarországon.) A ládák, szekrények tele vannak csipkékkel, amelyeket olyanok viseltek, kik már régen porrá váltak, és a férfiszobákban dohos íráscsomók, zsíros kutyabőrök és mindenféle oklevelek beszélnek a família nagy kiterjedésű birtokairól, várairól. Az ember, ha olvassa ezeket a fakult írásokat, azt hihetne, hogy a régi királyok egyebet sem tettek, mint hol elvették, hol visszaajándékozták híveiknek a földi javakat. Egy bizonyos turcsai puszta, két holt-Tisza között egyszázadon át egyebet sem tett, mint folyton gazdát cserélt. Nincsen olyan jóra való família, amelynek egykor birtoka ne lett volna188 Turcsa. A régi vármegye öregemberei még használták is e szólás-mondást:
– Még csak Turcsa sem volt sohasem az övék!
Ami annyit jelentett, hogy igen alpári nemzetségről volt éppen szó. Turcsa kézről kézre járt. Az ördög tudná, hogy manapság kié. Csak annyi bizonyos, hogy volt mindenkié, mint valamely céda asszony.
Az volna a világ legmulatságosabb könyve, amelybe összegyűjtenék magyar famíliák régi babonáit, legendáit, anekdotáit. A Habsburgok például a házasságaik által lettek szerencsések, míg a Szentábrányiak – ez a különbség a két család között – a házasságban voltak szerencsétlenek… A nagyszámú Kállayak még ma is tartják, hogy lovagol valami négyszáz esztendeje egy fehér köpönyeges, fekete paripájú Kállay, akinek megjelenése halálesetet jelent a családban. A Komoróczyak egy dédanyjuk fehér papucskáját őrizgetik, és ha családbeli leány oltár elé lép, azokat a babonás papucskákat veszi föl liliom lábára; míg a Farudi Gaál famíliában van egy csipkés, ósdiságtól sárga, elrongyolódott ing, amely az asszonyokat megóvja minden bajtól, betegségtől. Hordják is hűségesen, különösen a fiatalasszonyok.
Lovas ember viszi egyik faluból a másikba; az asszonyok borzongva veszik habfehér vállukra, kívánatos testükre a babonás inget. Jó ez az ing mindenféle baj ellen. Még a férfiak is hűséggel maradnak abban az időben, amikor az inget hordják az asszonyok. Valami régi bűbájos találta ki: szépíti a testet, illatossá teszi a bőrt, és gömbölyded idomúak lesznek a véznákból e csodaszer érintésére…
– Bolondság – mondották a Farudi Gaálok, amikor a lovas embert udvarukba benyargalni látták. – A fiatalságot mégsem adja vissza az a híres ing… Márpedig az fontosabb mindenféle asszonynál.
Igaz, igaz… Az arcon jelentkező, eleinte pókháló finomságú, később zsineg vastagságú jelek, az égből a hajra hulló hó, a szem tükrét elhomályosító őszi köd ellen az ördöngös ingnek nem volt semmiféle szere. A rossznyelvű, vén-kutyakedvű Gaál Tóbi Geszteréden így szólt egyszer kemény télen:
– Mi az ördögöt használ most nektek az ing, mikor ilyen hideg van?
Ki tudná, hogyan értette a rejtélyes Tóbi a föntebbi szavakat, csak annyi bizonyos, hogy a Gaálok utánamondták, emlegették. Deák Ferenc se volt valami ostoba ember, de hát ő még azt se tudta, hogy van-e ingük a Farudi Gaáloknak. Azt talán hallhatta, hogy egyiknek-másiknak nincsen bundája, csizmája, de az ilyesmi jobb családokban is előfordul. Ám189 akármerre dűl a világ, az asszonyoknak mindig meglesz az a híres ingük, amely jeles csipkéivel, finom kelméjével, hattyúpehely könnyűségével még az öregeket is megszépíti.
– Kár – mondta némelyik öregedő kacér Gaálné –, hogy mindig csak a Gaálok láthatják azt az inget… Nincs is benne semmi hasznunk. A világ öregnek, csúfnak lát, pedig titkon még fiatalok és szépek vagyunk.
Régi nóta, hogy az asszonyok mindig másnak akarnak szépek lenni, mint akit erre kirendeltek. A csizmaszagú, pipázgató és falusi Gaáloknak tán még az is mindegy volt, hogy szépek-e az asszonyaik vagy csúnyák.
Látszólag nemigen törődtek a dologgal. A börkönyi komposszesszor, Gaál Gyula egyszer még azt sem vette észre, hogy a felesége már harmadik napja viseli a nevezetes inget. Meg is haragudott a menyecske, hogy zengett bele az egész ház… Kényeskedett, pörölt, sírdogált: hisz a falusi asszonyok kacér mesterkedései, apró furfangjai, praktikái nagyon különböznek a városi hölgyek rafinált cicomájától, túlzásba vitt, erkölcstelen tetszelgésétől. Falun kell, hogy egy új szalagot is észrevegyünk és méltányoljuk a hölgyek hajában, amíg a városban azon se kell meglepődni, ha naponkint más színű fejkoronával látjuk imádottunkat. A tunya Gaálok pedig már a babonás inget sem akarták valami nagyon észrevenni… Tóbiás máskor ezt mondta:
– Egy igazán kedves, fiatal hölgyecske mindenféle boszorkányság, így például még ing nélkül is hatással lehet a férfiakra. Míg azonban az öregek már akármit fölvehetnek magukra.
A Tóbiás mondásai pedig olyan természetűek voltak, hogy nem maradtak meg azon a helyen, ahol kimondattak. Talán még a verebek a kukoricagóré eresze alatt se figyeltek egyébre, mint csupán arra, amit a nagy eszű öregember elmond napjában. De ha a verebek nem is figyeltek, a szomszédok bizonyosan meghallották – elég hangosan beszélt Tóbiás úr – és pár nap se telt bele, már a vármegye túlsó felében emlegették, hogy mit is mondott az öreg Gaál… Csakugyan tőle indul-e ki, avagy csupán a divat szeszélye hozta úgy, a hangulat a nagyszámú Gaál famíliában erősen az asszonyok ellen fordult. Némelyik Gaál elkezdte emlegetni, hogy tulajdonképpen az asszonyok okai a hajdan jeles família elszegényedésének, pusztulásának. A romlásra mindig könnyű okot találni, különösen egyszerű az asszonyok selyemviganójában megbotlani. Az ő csapodárságuk, kacérságuk már nagyobb famíliáknak is nyakát szegte.190
– Különösen az az ördöngös ing – mondták a Gaálok. – Ugyan mire nekik szépeknek lenni. Nekünk elég szépek úgy is, boszorkányság nélkül!
Kavargott, kavargott a harag abban a nagy üstben, amelyet közvéleménynek neveznek. Abban az időben nyúlt hozzá egy bizonyos Gaál az árvapénzekhez, míg egy másiknak hadnaggyal elszökött a felesége hazulról. A tunya, falusi Gaálok elkeseredve hallották a híreket a família újabb romlásáról. A kiföstött arcú, öregedő Gaál asszonyokra haragosan nézegettek a férfiak, akik eddig valami nagyon nem is gondolkoztak az állapotokon. Az asszonyok rossz szokásai, múltban elkövetett ballépései egyszerre eszükbe jutottak. A csendes Gaál Gyula, aki egy héten egyszer ha felkelt a kályha mellől a karosszékből, minden különösebb ok nélkül megverte a feleségét. Gaál Tóbiás átkiabált otthon a szomszédokhoz:
– Minden bajt, bánatot az asszonyok zúdítottak ránk. Nem tudtak abba belenyugodni, hogy egyszer nekik is meg kell vénülni.
A szép és kacér menyecskék meghökkentek a férfiak felzúdulására, de az inget nagy titokban még mindig elküldötték egymásnak… Annak, akinek éppen szüksége volt rá: hódításra, cselre vagy tréfára… A palkonyai Gaál Mihály csípte el azt az öreg cigányasszonyt, aki kacér feleségének nagy titokban a Gaálnék ördöngös ingét hozta.
– Neked akartam tetszeni – búgta ravaszkodva a menyecske.
Gaál Mihály azonban, aki már akkoriban éppen fülig volt adósságban, és gyakori vendége volt a végrehajtó, elkeseredésében nagyot dobbantott sarkantyús csizmájával.
– Ördögbe! Nekem e nélkül a varázsszer nélkül is tetszettél eddig, kígyó! Tűzbe veled, te átkos rongy.
Így kiáltott fel, és a varázslatos inget, amelyet évszázadokig viseltek liliom testükön a babonás Gaálnék, amelynek minden csipkedarabjához, kacér fodrához valamely pikáns emlék tapad – a tűzbe vetette. Nagyot lobbant a finom jószág. A kéményen bedúdolt a szélvihar, mintha ezer ördög törekedne kifelé onnan a tűzből, és azóta nem szépek a Gaálnék. Még leánykorukban csak megjárnák, de menyecskekorukban egyszerre megcsúnyulnak, megvénülnek. Hibázik nekik a babonás ing.
(1904)191

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages