A becsületes Gombos
A becsületes Gombos
Volt egy falu Szabolcsban… Ah, volt, csak volt, ma már tán nincs is meg. Ha meg is van, nem a régi falu már az. Minden elkopik a világon, mint a bundagallér. Elkopott a nemesi dicsőség is. Vajon hová lett az a sok nemesember, akikről még Nagy Iván is beszél? Ma már alig találkozni valakivel, aki a régi nemesek közül való. Vagy ha még vannak is, hát letagadják. Hajdanában pedig faluszámra voltak. Szabolcsban annyi volt a nemes falu, mint a Szőllősi Mihály mellényén a pityke. Ez a Szőllősi Mihály a megye várnagya volt. Őszbe csavarodott, kis köpcös emberke volt. Az agaraira volt büszke (silány, nyúlkergető ebek voltak), de a mellényéről volt nevezetes. Annyi pityke volt a mellényén, ahány faluja a vármegyének. És Szőllősi Mihály – az eleven közigazgatás – a mellénye gombjairól tudta elszámlálni a falvakat. Megkezdte a legfelsőnél, és elmondta valamennyit, sorba. De mellény nélkül talán még azt sem tudta volna megmondani, hogy hol van Tar. Tar pedig a legnevezetesebb falu volt a vármegyében. Hát ilyen eszközökkel dolgozott a régi vármegye. Nem volt ez az eszköz sem jobb, sem rosszabb, mint a mai közigazgatás. A különbség legfeljebb az volt a kettő között, hogy ma már nem tudná senki se elmondani a falvak nevét betűrendben.
Tehát Tar… Armálista falu volt. Nemesember volt benne még a disznópásztor is. És minden embert Gombosnak hívtak benne. Volt fekete Gombos, sánta Gombos, törikszakad Gombos… Mintha egy nagyszámú família telepedett volna meg a tiszai kiöntések között, amelyek a falut minden oldalról körülzárták. Tavaszkor, őszkor be volt zárva a falu. Ide nem jöhetett be senki, se csendbiztos, se pandúr. S ez volt a falunak az erőssége. Télen, mikor befagytak a vizek, nyáron, mikor szinte fenékig kiszáradt a legmélyebb láp, akárki bemehetett a faluba. Be is járták a falut csendbiztosok, szolgabírák: négy vármegye valamennyi elveszett csikaját itt keresték a nemes Gombosokon, mintha bizony a Gombosok170 tudták volna, hogy hová lettek az elveszett csikók? De hát hadd keressék, amíg meg nem unják.
A régi magyar világról a romantikus költők és írók tollán át valami hamis fogalmak mentek át a köztudatba. Általában sokan a köznemeseket nem is tudják másképpen elképzelni, mint kardosan, mentésen, sarkantyús csizmában, ahogy manapság a meggazdagodott fűszeresek csörtetnek az utcán ünnepélyes alkalmakkor. Pedig hajdanában a nemesember nem kötött máskor kardot, mint az esküvőjére, és a híres Rákóczi-országgyűlés óta akkor, ha tanácskozásba ment. A régi kurtanemesek éppen olyan egyszerű, tudatlan emberek voltak, amilyen manapság is akad határszámra. A nemesség nem vonta be semmi különösebb patinával az egykori nemeseket: éppen úgy akadt köztük csizmadia, kupec meg lókötő, mint a parasztok között. A parasztot lehúzták, a nemesembert a vármegye börtönébe zárták. Ott aszalódott a nagykállói vár pincéjében egy falu kurtanemes. Akkor találódott ki a tariakról is az az élces anekdota, amit már száz helyen is hallottam (nyilván máshol is van még Tar község), hogy Taron nincs temető. Mégpedig azért nincs, mert minek volna? A tariak Kállóba járnak meghalni. (A vármegye pincéjébe.)
Hát a tari nemes Gombosok lókötők voltak. Tolvaj volt az egész falu, mert egyebet nem tehetett. Szántóföldjük, erdejük nem volt. Csak a Tisza járta határukat selymes, lágy vizével. Aki becsületes foglalkozásra akarta itt magát adni, az nem lehetett más, mint pákász, csíkász. Abból pedig még a becsületes ember sem élhet meg. Télen a megfagyott nádat is lehet vágni, el lehet adni: ebből sem igen élhet meg a becsületes ember. Nem csuda tehát, ha a tariak nemzedékek óta a lókötés mesterségét űzték…
Habár egy becsületes ember mégis volt közöttük. Egyetlenegy. Ezt pedig hívták Feketesubás Gombos Jánosnak. Zömök, szőrös kis ember volt: az egész ember nem volt más, mint egy fekete suba. A fekete suba járt, a fekete suba csíkászott a lápban, a fekete suba vágta a nádat télen, az ember pedig nem tett egyebet, mint ült Nagykállón, a várban. Mert Gombos János mindig be volt csukva. Olykor-olykor szabadon bocsátották, de csak azért, hogy a legközelebbi lókötés tettesét benne elfoghassák a lusta csendbiztosok. Feketesubás Gombos János követett el minden gazságot a vármegyében, habár mindenki tudta róla, hogy talpig becsületes ember, az egyetlen becsületes ember.
De hát hiába, állandóan gyanús volt. Vannak ilyen gyanús emberek,171 akiknek sohasem hisz a bíró, pandúr. A beszéde lassú, téveteg volt, a szemét a földre szegezte, a fekete suba pedig titokzatosan takarta el az egész embert. De a leggyanúsabb volt a járása. Gonosztévőkkel bánó emberek tudják, hogy vannak bizonyos gonosztévő-járások, amelyekről az országúton a portyázó csendbiztos megismeri a rosszban járót. Hát ilyen gyanús járása volt Gombos Jánosnak. Kis ember volt, hát csak aprókat léphetett: kocogott, kocogott – a suba ment helyette lapítva, titokzatosan. S így aztán nem csuda, hogy Gombos János annyit ült a nagykállói várban. Pedig soha semmit nem tudtak rábizonyítani. Ám a régi vármegyei rendszernek már az is jólesett, hogy volt egy állítólagos tettes… A többit aztán nem bántották.
Nem csuda, ha a becsületes Gombos igen nagy népszerűségnek örvendezett otthon, a becstelen Gombosok között. Hisz leülte helyettük a büntetéseket. Ez a népszerűség volt az okozója, hogy Gombos János megmaradhatott becsületesnek. Eltartotta famíliáját a falu – hisz ő be volt csukva, a többi Gombosért. Ha meg otthon volt, hát nem nagy igényei voltak.
Ha híre futamodott, hogy becsületes Gombos János haza-haza térült, látogatására járt az egész falu. Ha meg elvitték a pandúrok egy-egy sikerült lókötés után az állandó bűnöst, szánakodott még a házőrző komondor is.
Múlt, múlt az idő. Még Gombos is megöregedett a becsület és a börtön mezején. Megöregedett, de felnőtt helyette a leánya, Erzsike.
Gyönyörű szép liliomszál lett Erzsi. Még alig kötötte kontyba a haját, már akadt kérője. Gombos János nem volt válogatós. Odaadta Erzsit a legelső Gombos fiúnak, aki Erzsiért jött. Kitűzték az esküvő napját… De azonközben jött valami. A Dessewffy grófnak elveszett egy telivér csikaja, s a pandúrok elvitték Gombos Jánost Nagykállóba.
A Gombosok nagyon elkeseredtek.
– Még a leánya lakodalmán se lehet itthon szegény. Elszólítja a közérdek – mondogatták. És instanciával fordultak a nemes vármegyéhez: eresztenék haza Gombos Jánost a lánya lakodalmára.
Persze a vármegye a füle botját se mozdította a kérelemre.
De most a Gombosok sem hagyták magukat. Egyszer csak felkerekedett az egész falu férfia, és ólmos bottal felfegyverkezve indult el Kállóba. Ment, ment a falu. Voltak vagy ötvenen. A fütykösök kopogtak a téli országúton.
Kállóba érve pedig megrohanták a várat. Egy-két hajdút félrelódítottak172 az útból, és kiszabadították Gombos Jánost. Vitték haza nagy diadallal a lánya esküvőjére. Mondják, hogy Gombos Jánost annyira meghatotta a falu ragaszkodása, hogy szokott, rendes hangján kijelentette:
– Akár életem végéig ülnék tiértetek – mondta.
Nagy lagzi volt az! Híres lagzi volt. Még Gombos János maga is táncra kerekedett úgy hajnalfelé. A pandúrok akkor jöttek érte.
– Halt! – mondta Kovács csendbiztos. – Várjuk meg, míg kitáncolja magát az öreg.
S csak azután vitték el.
(1904)173
