A bujdosó földesuraságról
A bujdosó földesuraságról
Lakott valamikor a mi vármegyénkben egy furfangos, tréfakedvelő úriember, bizonyos Sárvári; illetőleg „kapitány Sárvári”, mert így nevezte őt az egész világ. Nyilván valamikor a hadseregben szolgált Sárvári uram, de hogy a kapitányi rangig emelkedett volna, arra nézve semmi bizonyíték nincsen egyéb, mint csupán az, hogy a szólásmondásban kapitány volt. Kis termetű, kiberetvált állú, nagy bajuszú és igen tüskés hajú úriember volt ez a Sárvári. Mozgékony két egérszemében mindig valami kéjes mosolygás fénye látszott. Mintha önmagán vagy a világ felett nevetett volna örökösen oda bévül. Szerette a hosszú szárú, sarkantyús csizmákat és a tollas kalapokat. Valamint kedvelője volt a sárga nadrágnak és a kopókutyának. Arra senki sem emlékszik, hogy valamikor foglalkozása lett volna. Nem csinált ő soha életében semmit. Egyszerre ide pottyant közénk, és másnap már komája, cimborája volt az egész vármegyének. Kissé tótos dialektussal beszélt, és eleinte emlegette felső-magyarországi birtokait, erdőségeit. Az idők folyamán aztán lemondott erről, és ha néha szóba került a tótországi birtok, Sárvári ravaszul pislogott a szemével.
– Hja, az uradalom! Azt bizony elfújta a szél. Kutya nagy szelek járnak arra mifelénk, egész falvakat elfújnak. Így járt az én uradalmam is.
Zathureczky, aki nagy barátságban volt Sárvárival, jóakaratúlag bólintott a fejével.
– Jó, jó, de azért nem nyelte el a föld az uradalmat. A szél is megfordul néha, és akkor visszafújja az egész birtokot a régi helyére.
Sárvári elkomorodott:
– Ezt az egyet nem szeretném. Vége volna a nyugalmamnak örökre. Kutya sok baj van az ilyen tótországi birtokkal. Meg aztán miből fizetném az adót a birtok után? Még egy Rothschildnak is drága passzió volna Felső-Magyarországon gazdálkodni.
Az idők folyamán egy kis bérlethez jutott, és ott gazdálkodott a maga351 módja szerint. Olyan sovány ökrök messzi vidéken nem találkoztak, mint a Sárvári ökrei. De azt meg kellett adni, hogy a kopókutyáit meghizlalta szépen. A kutyák etetésére maga ügyelt föl, s cselédei között katonás rendet tartott. Az öreg béresét őrmesternek nevezte, máskor egy részeg kocsist kurtavasra veretett. Kincstári lovakon nyargalászott, és a huszár őrnagynak a vámon mindig mélyen köszönt, bár soha életében egyetlen szót sem váltott vele. Ezenkívül ott volt minden lakodalomban, toron, keresztelőn. Szerényen, csendesen, hallgatva üldögélt, amíg a hangulat föl nem melegedett. Amikor az áldomások egymást kergetik, és mindenkinek támadnak mondanivalói, kapitány Sárvári izgatottan ült a helyén. Nyugtalankodva nézett jobbra-balra, amíg valamelyik jókedvű cimbora el nem kiáltotta a megváltó varázsszót:
– Halljuk kapitány Sárvárit!
Sárvári nyomban fölemelkedett, és elkezdette a szokásos formulával:
– Bár nem vagyok a szónak embere…
Ennek a szerény kezdetnek rendesen az lett a vége, hogy kapitány Sárvári hajnalig tartotta szóval a kompániát. Bolondnál bolondabb ötletek kergették egymást beszédében, mintha egy láthatatlan zsilipet nyitottak volna föl, amely mögött ömlött a vidám szónak áradata. Beszélt-beszélt a jó Sárvári addig, amíg meg nem virradt. De amikor már megvirradt, akkor sem hagyta ám annyiban. A kompánia kidőlt mellőle, de ő nem tágított. Néha már egyes-egyedül maradt az asztalnál: beszélt a puszta falaknak.
Hát ha ez a nyavalyája nem lett volna Sárvári uramnak, sohasem is lett volna neki baja. Hizlalhatta volna békességben a kutyáit. Már tán arra is gondolhatott volna, hogy egyszer mégiscsak megházasodik, mint már annyi sokan.
De a sors közbelépett; közbelépett pedig legjobb barátja, Zathureczky Samu személyében.
A véletlen úgy rendezte, hogy Zathureczkynak dolga akadt odafönn a felső vármegyékben: vadászni ment-e, vagy vőfélynek? Nem tartozik szorosan a történethez. Elég az hozzá, ott volt, és ott nagy titoknak jött a nyomára. A titkot tartogatta egy darabig a begyében; néha minden különösebb ok nélkül fölkacagott a megyei kaszinóban, máskor meg hirtelen a szájára nyomta a tenyerét, így fojtván vissza a kikívánkozó szót.
De a titok nem hagyta békén. Aludni se tudott már miatta; talán belebetegedett volna, ha el nem mondhatja. Eleinte csak a legbizalmasabb352 embereit avatta a dologba. A faktum az volt, hogy Sárvári kapitány nem mondott valókat, amikor tótországi birtokairól beszélt. Ott van a birtok, megvan javában valahol Eperjes alatt. Se nem nagyobb, se nem kisebb, mint akármelyik sárosi birtok. Teher sincs talán több rajta. Csak egy furcsasága van ennek a birtoknak. Mégpedig az, hogy a gazdája hibázik belőle. Esztendők előtt eltűnt, nyoma veszett. Azóta ott áll a birtok, és nem tudnak vele mit csinálni. A hitelezők keresik mindenfelé a megszökött gazdát, azt keresi a finánc, keresi az ott maradt öreg ispán, Zalenka Mihály. És egyik esztendő a másik után múlik, a gazda nem kerül elő, mert azon a napon, amikor előkerülne, egyben megszűnne e birtok tulajdonosa lenni. Százfelé rángatnák a hitelezők, százfelé vinnék ökrét, lovát, marháját. Tán még a kabátját sem hagynák meg. Azért kellett Sárvári uramnak elbujdosni a saját birtokáról.
Minden titokkal úgy vagyunk, hogy az csak addig titok, amíg senki sem tudja. Mihelyt két ember tudja, mintha már az egész világnak tudomása volna róla. Az emberek tán álmaikban beszélik el, vagy elszólják magukat hallgatásukban: elég az hozzá, hogy hamarosan megtudta az egész vármegye Sárvári kapitány birtokainak a történetét. A gyanakodóbbak kezdtek rá görbe szemmel nézegetni, tréfáinak nem nevettek, Simoda bácsi, a nyugalmazott megyei titkár egyszer így szólott a kaszinóban Sárvári háta mögött:
– Rejtélyes egzisztencia, annyi bizonyos. Ügyész koromban már régen elővettem volna. Ki tudja? Tán hamis bankót is csinált valamikor.
Az emberek kezdtek elhúzódni Sárváritól. Torokra, lakodalmakra nemigen hívogatták. Csak Zathureczky tartott ki mellette hűségesen. Ő tudta, miért.
Éppen a neve napját tartotta Zathureczky. Nagy társaságot látott házánál, ott ült valahol Sárvári kapitány is, és szokása szerint nagyot hallgatott mindaddig, amíg az áldomások árja meg nem indult. Akkor izegni-mozogni kezdett a helyén, csakhamar rászólt valaki a jókedvű cimborák közül:
– No, halljuk már Sárvárit!
Fölhúzták a láthatatlan zsilipet, folyt a szó a kapitányból, ahogy torkán kifért. De az urak nemigen nevettek, mint máskor. Egyik-másik sűrűn nézegetett az ajtó felé. Ott volt állandóan a Zathureczky tekintete is.
Éjfél tájban – még javában beszélt Sárvári uram – csendesen megnyílott az ajtó, és egy nagy csizmás, halinás ember csoszogott be a szobába, a sapkáját a kezében tartotta, és az öröm sugara villant föl szemében,353 amikor Sárvárit megpillantotta. Csendesen odalopózkodott a háta mögé. (A kapitány se látott, se hallott az áldomás hevében.) Csendesen megkopogtatta a vállát, és így szólt a halinás ember:
– Szerencsés jó estét, pán kapitány. Eljöttem megkérdezni, mit vessünk az idén?
Sárvári megfordult. Úgy megijedt, mintha az ördögöt látta volna. A halinás szelídkésen mosolygott:
– Csak én vagyok, pán kapitány. Az ispán, Zalenka Mihály.
– Látlak, kutyafülű – tört ki a szó Sárváriból.
Aztán elkezdett káromkodni magyarul, tótul. Lecsapta az asztalkendőt, fölborította a székét, és úgy elfutott a szobából, mint a nyúl. Zalenka Mihály se volt rest. Utána a gazdájának.
– Mit vessünk az idén, pán kapitány? – kiáltotta kétségbeesetten.
De akkor a kapitány már messze járt. Eltűnt vidékünkről, senki sem tudja, hová, merre lett: elfutott az ispánja, a saját birtoka elől.
(1906)354
