A csipkekendő
A csipkekendő
A Zathureczky család tulajdonában volt – vagy talán még mindig megvan – egy tenyérnyi nagyságú csipkekendő, amelynek az a tulajdonsága, hogy ha valamely nagy bánat éri a famíliát, előre megnedvesedik: mintha könnyeket itatott volna fel vele valaki egy éjszakán. Ez olyan bizonyos jele a bekövetkezendő bánatnak, hogy ha nagybeteg van a háznál, akár előre is megrendelhetik a gyászruhát; ha lakodalom van készülőben, és a csipkekendő átnedvesedik egy éjszakán, bizonyos, hogy halotti tor lesz a menyegzői lakomából. Ha a jegyespár mégis szerencsésen visszajött a templomból, nyilvánvaló, hogy egész életükben veszekednek, civakodnak. A csipkekendő megjövendölte előre a boldogtalanságukat.
Bolondság – mondanák az okos emberek –, hogyan lehetne már akkora hatalma egy csipkekendőnek, hogy beleavatkozhasson a Zathureczkyek sorsába? Fantazmagória az egész. Minden régi magyar famíliának volt valami szeszélye, hóbortja, bolondsága, amely apáról fiúra öröklődött. A Zathureczkyek a csipkekendő-legendához ragaszkodnak, mások egyéb legendákhoz. Némely famíliában nincs is már meg egyéb az ősiségből, mint a családi legenda. Minél jobban emlegetik a legendát, annál bizonyosabb a földi javaknak pusztulása. Mikor a múlttal kérkednek, a jelen sivárságait akarják leplezni. A magyar társadalom egy nagy darabja nem is tud egyébről beszélni, mint arról, hogy volt egykor… Az élete, gondolkozása, munkája a múltaknak szól; még mikor hivatalt vállal is, azt mondja: „Alispánok mindig voltak!” De az ugyancsak gyönge vigasz lehet valamely egyszerű számtisztnek a megyén…
A Zathureczkyekkel is így vagyunk. A csipkekendőt őrizték, de róla nemigen beszéltek. Az én gyermekkoromban meg már egyébről sem tudtak beszélni. Mintha csak el akarták volna terelni a saját figyelmükkel együtt a másokét is arról a körülményről, hogy a Zathureczky uradalom immár felvette a néhai nevet, és a család néhány tagja rongyos csizmában mászkál télvíz idején… De hát ördög vigye a csizmát! Csizmája lehet324 akárkinek, de van-e még az országban csak egy família is, amelyiknek amolyan varázslatos csipkekendő van a birtokában? Nincs. Igaz, hogy az a csipkekendő még akkor került a család birtokába, amikor a Zathureczkyek majd belefulladtak a jólétbe. Annyi váruk, uradalmuk volt, hogy szinte örültek, ha egyiket-másikat elveszítették. Az egyik Zathureczkyt még lengyel királynak is hívták: „Ugyan hagyjanak békét kendtek. Így is annyi gondom van, mint a hajam szála. Nem bolondultam új gondokat venni a nyakamba.” Ebben igaza is volt annak a régi Zathureczkynek.
Így állván a dolgok, valósággal jótékony hatása volt egy-egy kis bánatnak.
A vérmes, elhízott, fulladozó Zathureczkyek megkönnyebbülve sóhajtottak fel, amikor a csipkekendő átnedvesedett:
– No, legalább kibúsuljuk magunkat kedvünkre!
Persze, könnyen beszéltek. Emberöltő is elmúlott néha anélkül, hogy a bánat kocogott volna az ajtón. A váraik, uradalmaik úgy szaporodtak, mint a csirkék falusi ház udvarán. A kincses szobájukba nem lehetett volna egy gombostűt se benyomni. Ki tudja, hová fejlődött volna a Zathureczkyek mérhetetlen vagyona, ha a csipkekendő néha-néha át nem nedvesedik!
(Ha a különböző családi legendáknak csak a fele igaz, Magyarországnak hajdan százszor akkorának kellett lenni, mint amilyen manapság. Nem tudok olyan magyar famíliát, amelynek nyolc-tíz vármegyére terjedő birtoka ne lett volna. Hová sikkasztották a régi Magyarországot és benne a régi birtokokat?)
Hát átnedvesedett a csipkekendő… A fehér asszony – a családi kísértet – éjszaka ott járt a nagy diófa szekrénynél, és telesírta a kendőcskét. A vérmes Zathureczkyekből csapoltak egy kis vért, egészségükre vált. Csakhogy egyszer a fehér asszony mind sűrűbben járt kisírni könnyeit a diófa szekrényhez. Évről évre – néha kétszer is – jelentették az asszonyok, akik az ezüsttel és régi szoknyákkal, selymekkel együtt a kendőcskére is vigyáztak, hogy az harmatos volt, midőn hozzáértek… A várak, uradalmak úgy eltűntek, hogy ma már a nyomukat se találni fel, csupán a legendában. A Zathureczkyek pedig elkezdtek nyögni a bánat alatt.
A házasságaik nem úgy sikerültek, mint ahogy bölcsen kellett volna. Az ifjak legjobb esetben valamely sáros lábú szolgálóleányba bolondultak, a lányok meg elszökdöstek hazulról jobbra-balra. Az öregek nem csináltak egyebet, mint naphosszant a fejüket lógatták. Zathureczky Tamás,325 amikor az egyetlen fia főbe lőtte magát valami városi cifra rongy miatt, átkozódva hajtatott Bökibe, ahol egy régi csipkekendőt őriztek egy udvarházban.
– Hol az az átkozott kendő…? – ordította Tamás. – Hadd tépem ezer darabra. Elvette a fiam.
A csipkekendős Zathureczkyek alig tudták lecsillapítani.
– Ne bolondozz, Tamás – mondták neki. – Egyszer csak elfogy a fehér asszony könnye, megszárad a kendő, és a Zathureczkyeknek újra földerül.
Tamás elkeseredve rázta nagy oroszlánfejét.
– Vége már annak. Meg aztán bánom is az egész dolgot, ha már nincs nekem fiam. Kedves, derék, áldott jó fiam…
Vigasztalanul csapkodta meg a lovakat. Elment a böki udvarházból, hogy helyette más és más Zathureczkyek kopogtassanak az öregeknél. A kendőt őrző két öreg Zathureczky agglegényi életének csöndességét a káromkodó, elkeseredett atyafiak látogatása zavarta meg. Ha valamelyiket baj érte, valami ostoba képzelődésből a csipkekendőt okolták. De jöttek ám olyanok is, akik mintegy a jövendőt akarták megtudni a kendő révén:
– No, hogy áll a horoszkóp? – kérdezték a jegyespárok, messzi útra indulók, vállalkozók.
A két öregember ilyenkor kézdörzsölgetve totyogott fel és alá, és nagyon boldog volt, ha jót mondhatott.
– Reggel nem volt harmatos a kendő – szóltak mély meggyőződéssel. – Feljönnek csillagaink.
Az ódon, düledezett falusi házban az egymásba nyíló, sötétes, nagy szobákban mintha árnyékok jártak volna mindig. A régimódi, óriási terjedelmű bútorok mellett homályos zugok voltak, amelyekben mintha leskelődnének kósza lelkek, kísértetek. Az öregek csendesen járkáltak a szobákban, mintha félig-meddig már ők maguk is kísértetek lettek volna. Halkan szóltak csak, ha szóltak; egymással már nem is beszélgettek. A hosszú élet során megtanulták szavak, mozdulatok nélkül egymást megérteni: dünnyögésszerű hangjaik voltak és köhintéseik. Úgy látszik, ezzel talán sokkal többet mondtak egymásnak, mint bármily kimerítő beszélgetéssel, mert nagyon meg voltak elégedve. Arcban, termetben, összességben teljesen egyformák voltak… De mégis: Jánost „ifjú úr”-nak hívta az öreg cseléd, ki a konyhán meghúzódott. Ki tudná, miért326 hívta így? Az atyafiak, akik ide vetődtek, kényelmetlenül érezték magukat a hűvös, sötét házban. Az egyik egyszer azt kérdezte Jánostól:
– Mondd, bácsi, láttad már a fehér asszonyt, aki a kendőcskébe sírja a könnyeit?
Az „ifjú úr” komolyan bólintott hófejével:
– Láttam egyszer… De Zsigmond számtalanszor látta. Tán még beszélt is vele.
Így dicsérték, magasztalták egymást titokban, és ha hinni lehetett nekik, akkor az „ifjú úr” a vármegye legszellemesebb tréfacsinálója, míg Zsigmond műveltségre nézve váradi kanonok lehetne. A kis csipkekendő örökös kultuszában bizonyos papos, alázatos mozdulataik lettek; súroltak a csizmájukkal, és a kezüket összefonták hátukon. Számon tartották a Zathureczkyeket – még azokat is, akik otthon maradtak lengyel földön –, és feljegyezték a velük történt szerencsétlenségeket, csapásokat, mint a kis csipkekendő következményeit. Egy ócska könyv táblája volt a család írott krónikája. Ennek az ócska könyvnek fakult levelein – ott, ahol a nyomtatott szöveg üres tért hagy a papiroson – jegyezték föl már századok óta a Zathureczkyek a följegyezni valókat. Szüreti, aratási jegyzetek mellett a születések, halálozások és házasságok szerepeltek. A két öreg Zathureczky elgondolkozva forgatta a könyvet:
– Mi is nemsokára ide kerülünk – mondogatták, és képzeletükben dülöngöző, öreg, reszkető betűkkel látták nevöket egy lap szélére följegyezve.
Előbb az „ifjú úr” került a családi krónikába. Egy őszi este elgyengült, és mély álomba merült, a fal felé fordulva. Zsigmond rosszat sejtve hajolt az alig lélegző ősz fej fölé, majd lassan kinyitotta a régi diófa szekrény réz- és vasszöges ajtajait, és a kezében tartott gyertyatartóval a csipkekendő fölé hajolt. Az száraz volt és sárga a régiségtől. Zsigmond megnyugodva fújta el a gyertyát… S reggel, midőn fölébredt, a szomszéd ágyban már nem is lélegzett az „ifjú úr”.
…Így maradt egyedül Zathureczky Zsigmond. Elmogorvásodott, elvadult, és a csipkekendőt már meg sem nézte többé. Legjobban aludni szeretett, mert akkor az öccsével álmodott. A régi könyv egyik lapján reszkető kézírás jelenti, hogy a csipkekendő – amely valamelyik hiú, kacér és talán céda fehérszemélyé volt egykor – csak a bolondok bolondítására való ostobaság. Zordon csendesség borult a házra, és a homályos zugokban, sötét sarkokban árnyékalakok leselkedtek.
(1906)327
