A fehérlábú Gaálné
A fehérlábú Gaálné
Szurdokon, ahol hajdanában annyi Gaál lakott, hogy nem is volt másnak becsülete, csak Gaál fajtának, élt valamikor egy kedves menyecske, akit még öregasszony korában is azzal különböztettek meg a többitől, hogy „fehérlábú Gaálné”-nak hívták. A szurdoki Gaálok nagy nemzetsége azóta szétszóródott, mint a pelyva a szélben. Mindenhová jutott Gaál az országban – „kovásznak a nemzet testébe”, mint az otthon maradottak emlegették. Ám én azt gondolom, hogy azért hagyták el ármálista falvukat, mert egy sápadt arcú, vén banya jött hozzájuk, fakó szekéren: a szegénység. A híres Gaálok, a verekedő Gaálok, az alispán választó Gaálok emléke majd elenyészik, mert hiszen hőstetteik följegyzésére kevés volna a Tisza, ha tinta volna a Tisza – csak a „fehérlábú Gaálné” emléke lebeg még az elmékben és a szívekben: mert hiába, a nagy szakállú hősök csak a maguk idejében érdeklik az embereket, de egy szép asszonynak fehér lába időtlen időkig kíváncsivá tesz. Még a trójai háború sem Akhillész nagy ereje miatt találódott ki, hanem egy csalfa asszony szőke hajáért.
Hát milyen is volt a Gaálné fehér lába? Hisz utóvégre minden asszonynak fehér a lába, mindegyik tud vele babonázni, boszorkányozni; tán a Gaál Erzsi lába se volt olyan nagyon fehér, hogy külön följegyeztessék, csak a híre tette, az a bolondos hír, amely gyakran széppé teszi a rútat is, és csúnyává a gyönyörűt. A Tisza, az alföldi menyecskéknek, lányoknak ez a nagy szépítőszere, fehérre mosta valamennyi szurdoki asszonynak a lábát, orcáját, nemcsak a Gaál Erzsiét: mégis neki lett volna a legfehérebb lába? Hát az volt. Akik azt gondolták, hogy látták valamikor, mind holdkórosak lettek attól a vakító fehérségtől. Pedig sokan vélték látni, mert a menyecske ott szokta mosni egymaga csalánszövésű ingeit a kertjük végében, a Tiszában. Azt nem bízta másra. Persze, csak estefelé merészkedett ki a Tisza-partra, amikor már elaludt a falu, és az alpári mosóasszonyok eltakarodtak a vízpartról. Ott fölgyűrte a szoknyáját térdig,200 és mosott a selyemlágyságú vízben. A hold fölébredt a túlsó parton, és ezüstjével körülfolyta a Gaálné alakját: ezüstasszony mosott ezüstfolyóban. A ruháról, amit a vízből kiemelt, folyékony ezüst csurgott le. Éjjeli csónakázók babonásán nézték az éjféli jelentést, amíg aztán fölcsendült a Gaálné szirénhangja, és dalolt, dalolgatott, mert hisz régi mondás, hogy hízelkedni kell a Tiszának, ha azt akarják a mosónők, hogy nagyon fehér legyen a ruhájuk.
Ezeknek az éjjeli mosásoknak hírük terjedt. Utóvégre a szép asszonyokról még akkor is beszélnek, ha nincs róluk mit beszélni. Gaál uram amolyan tunya, álmos fráter volt, akit semmi se hozott ki a nyugalmából, csupán a névnapok, keresztelők, torok. Gyér szakállát csupán azért növesztette, hogy legyen mit tépegetni, ha az adósságok gondja nagyon ránehezedett, de ezzel aztán vége is volt mindennek – Gaál uram álmosan szólongatta a feleségét:
– Bolond vagy te, Erzsi. Kimosnák a szolgálóid a ruhát. Minek mégy te magad a vízbe?
Gaál Erzsi hetykén felelt:
– Márpedig az én ingemet nem veszi a kezébe semmiféle durva, szennyes marok. Az anyám is maga mosta, én is magam mosom.
Gaál János csak lustán vonogatta széles vállát. Mit lehet tenni az asszonyok hiúsága ellen? Bizony semmit. Jobb belenyugodni abba, amit úgysem lehet megváltoztatni. Gaálné tovább is járt éjjel a Tisza-partra, és a forró nyári estéken bizony fogyatékos volt a ruházata. De hát csak nem moshat selyemköntösben? A sűrű füzes eltakarta, és a szellő, ha árulkodva hajtotta félre a gallyakat, Gaálné ijedten kuporodott le a vízbe. Gaál János nevető dörmögése hallatszott:
– Csak én vagyok! Gyere ki a vízből.
A menyecske szégyenlősen felelt:
– Csak menjen szépen vissza. Magának sem kell mindent látni.
Még neki se? Gaál János csóválta a nagy fejét. Hát nem bolondok ezek az asszonyok, hogy úgy titkolóznak? Utóvégre a férj már csak láthatja a felesége ingét?… Talán így, talán másképpen kerekedett a szégyenlős Gaálnénak az a híre, hogy olyan nagyon fehér a lába, amit pedig közelről senki sem látott. Talán éppen azért. Hisz sok asszony nagyon is mutogatja a lábát, mégse jut eszébe senkinek megcsodálni. A szemérmes Gaálnéra pedig az egész világ ráfüggesztette a szemét a lába miatt.
Nőtt, nőtt a Gaálné fehér lábának a híre. Özvegyemberek meg legények még Szurdokon is voltak, akiknek semmi egyéb dolguk nincs,201 mint az asszonyok után leskelődni. A füzesben sokszor megcsörrent a haraszt, ha Gaálné a ruhát paskolta, és az öreg Gaál Endre, ez a nyugtalan, száraz vénember egyszer majd belefulladt a Tiszába, hová leskelődés közben pottyant. A vénasszonyok nyelve pedig kerepelt, kerepelt, de hát még ez is csak a Gaálné fehér lábának a hírét növelte.
Bolondság, ha Gaálnénak csak a lába lett volna fehér, akkor tán mégse lett volna olyan nevezetes asszony. Fehér volt annak az orcája is, a nyaka is, a válla is. A szeme, az a búzavirág színű szeme pedig egymagában elég lett volna ahhoz, hogy megbabonázza a férfiakat. Kállay Barnabás, az öreg alispán, arra utaztában fölkiáltott:
– Nem tudom, mit akartok ennek a menyecskének a lábával? Mintha bizony nem volna elegendő neki az a két gömbölyű karja, amivel megölel? De hát csak Gaál uramat öleli…
– Ölel biz az mást is. Vagyis csak mást ölel – dörmögött közbe az öreg Gaál Endre, aki szolgabíró volt Szurdokon. Mindig csak szolgabíró. (A régi emberek nemigen szerettek hivatalt változtatni.)
– Ugyan kit? – kérdezte az alispán.
Gaál Endre a szájára tette a kezét. Aztán méltatlankodva kiáltott föl:
– Határtalan az emberi gonoszság! Hírbe hozza a legbecsületesebb asszonyokat!
Kállay Barnabás – hiába, ő is csak ember volt – megpödörte hófehér bajuszát:
– Ugyan ki volna az a szerencsés kötnivaló?
A szolgabíró hunyorított a szemével:
– Farkas uram Gerlicéről mindennap átússza a Tiszát. Minden éjjel.
– Hero és Leander esete – bólintott az alispán. – A szerelemben semmi gát. Még a Tisza sem. Magam is valamikor…
Igaz volt-e, nem volt-e igaz, ki tudna eligazodni azon a lesütött szemű, szemérmes Gaálnén? Hátha csupán huncutságból süti le a szemét, hogy ki ne olvassa senki se belőle rejtett titkát? Ki tudna belátni a szégyenlős asszonyok szívébe? Hátha éppen akkor, amikor az arcukra tapasztják a tenyerüket, odabenn a szívben egy kráter lángol? Vagyis, a tapasztalás szerint – mondta a rossznyelvű, vén Gaál Endre – éppen a szemérmetes fehérnép mindig a legpajkosabb.
A Tisza pedig, ez a nagy darab selyem, amely azért szállott le az égből, hogy benne az asszonyok lemossák könnyeiket vagy orcájuk bűnös pirosságát, tovább is magába szívta a fehérlábú Gaálné ingeinek illatát, és körülnyaldosta gömbölyű térdét. Bársony folyásában a zümmögő, halk202 melódiák talán éppen a Gaálné ajkáról fakadtak, vagy talán Gaálné tanulta el a Tiszától azokat a szépen csengő hangokat, amelyek a selyemvízzel kacérkodó, lágy esti szél szárnyán átkeltek a túlsó partra, és onnan elhúzogatták a Farkas János uram szívét. Húzogatták, húzogatták a melódiák, vagy talán a hold is közbenjárt, amely ezüstasszonyt varázsolt esténkint a víz szélére, aki ezüstben mosta ezüstruháját? Egy este, amikor a lusta Gaál János valami hétnapos lakodalomból hazavetődött, ott lepte a gerlicei Farkast a felesége mellett. Gaál uram puskát ragadott:
– Ilyen becstelenség – hörögte. – Meghaltok rögtön!
Farkas János szép szál ember volt, elébe állott:
– Lőj le, pajtás, ha ez szükséges az egészségedhez. De ha nem szükséges, én szívesen vállalom most már Erzsit.
– Elmész vele? – fordult Gaál uram az asszonyhoz.
– El én – felelt a menyecske.
– Hát menjetek.
Könnyedén, tunyán vállat vonva ejtette ki a szót Gaál János, mintha csak arról lett volna szó, hogy ellicitálják a tavi pusztáját. Akkor se búsult jobban: mert minek azon búsulni, amit megváltoztatni úgysem lehet? Csak később, mikor egyedül maradott a házában, jutott néha eszébe a felesége. Úgy egy esztendő múlva, amikor már beleunt a sok dínomdánomba. Ott üldögélt esténkint a füzesek alatt, ahol a menyecske azelőtt a ruháját mosta. A hold most is fölébredt, és a víz ellágyult a szellő simogatására, csakhogy nem dalolt senki… Vagy dehogyisnem dalolt. A nagy csendességben a túlsó partról hallatszott valami lágy asszonyi hang. A hold az ég közepére úszott, és a túlparton megjelent az ezüstasszony az ezüstfolyóban. Gaál Erzsi mosta ott az ingét.
Gaál János estéről estére nézte a babonás jelenést. A folyó mindenféle bolondságokat sugdosott neki. Be nagy kerítő ez a Tisza! Mintha még fehérebbre mosta volna azóta az Erzsi lábát. Mintha még kívánatosabban csillogna az.
És egy éjjel, lopva, csónakon, átkelt a vízen Gaál János. Erzsi el sem sikoltotta magát. Ó, a csalfa! Bezzeg nem ijedős most már, mint hajdanában volt. Sőt a vízből is kiszállott fölgyűrt szoknyájában, és mosolygósan nézte a régi urát.
– Azért jöttem, Erzsi – mondta Gaál uram –, hogy ha visszajönnél…
Erzsi nevetett:
– Hogyne mennék vissza! – rebegte, és már ott is ült a régi ura mellett.203
A vén füzek mintha halkan susogtak volna valamit, amire a vén folyó locsogva felelt:
– Hallgassatok, vén banyák, hallgassatok…
És lágyan úsztatta tovább a csónakot. A hold az ezüstasszonyt átölelte, és Gaál János azt mondta:
– Már megnézem, hogy igazán olyan fehér-e a lábod, Erzsi, amilyennek az emberek mondják.
Erzsi csak nevetett:
– Dehogyis. Csak képzelődés… A férfiak képzelődése.
A fehérlábú Gaálné még sokszor elment azután az urától, de az mindig visszahozta. De hát nem is ment tovább soha, mint a túlsó partra, ahonnan a fehér lábát láthatták. A szurdoki asszonyok azóta is mosnak a Tisza-parton, de nemigen kerekedik híre a lábuk fehérségének. Néha gondolkozom azon, vajon csakugyan a Gaálné lábának a fehérsége tette, hogy olyan nagyon céda volt? Vagy csak a legenda találta ki az egészet, mert hisz a legendának mindig kell valamibe kapaszkodni. Talán nem is jó, ha nagyon fehérlábúak az asszonyok?
(1904)204
