A főispán ebédel

Teljes szövegű keresés

A főispán ebédel
Igaza volt a nagyapámnak, aki hetvenöt esztendős korában kijelentette, hogy már többé sohasem fog jóízűen ebédelhetni, mert meghalt Trinkóczyné, a híres újhelyi főzőasszony. Nem mintha a foga kihullott volna az öregúrnak, vagy a gyomra romlott el: csak azért, mert meghalt a nevezetes főzőasszony. A régi Magyarországon egyáltalában olyan kultuszát űzték a gyomornak, amilyen sohasem lesz a világon. A nagyanyáink konyháján mindig lobogott a tűz, és a mai kor gyermeke örök életére megsínylené, ha csak egyet is végigenne azokból a zsíros, végtelen ebédek közül, amelyeket Magyarországon mindennap ettek. Hej, hogy tudtak főzni valamikor! Az asszonyok egyebet sem tettek, mint sütöttek-főztek, az urak pedig ebédeltek és vacsoráltak. Amely idő közbeesett, az az idő elveszett idő volt. Mégis ritkaság volt a gyomorbajos ember. De vajon mit is csinálhatott volna gyomorbeteg ember a régi Magyarországon? A régi mondást, hogy extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita: a nagyszerű ebédek és még nagyszerűbb vacsorák miatt találták ki, amelyeket Magyarországon ettek.
Az örökös ebédelések e korszakában nagy becsülete volt a főzőasszonyoknak és azoknak, akiket rendkívüli gyomorral áldott meg a természet, hogy végig tudták enni az ebédeket. A főzőasszonyokat úgy hordták az ország egyik vidékéről a másikra, mint manapság a híres orvosokat: Trinkóczyné nevezetesen egyebet sem tett harminc esztendeig, mint folyton-folyvást utazott. De körülbelül így állott a sor a nagyehető emberekkel is. Azokat is hívták keresztelőbe, lagziba, torba, hogy a nagy étvágyuktól gusztust kapjon a vendégsereg.
Valahol már megírtam Komoróczy Györgynek a történetét, akit még József császárhoz is elvittek, amikor az betegeskedni kezdett, hogy ebédeljen vele egy asztalnál, talán gusztust kap a császár a nagy étvágyától. A püspökök, udvart tartó főurak asztalánál mindenütt akadt egy-egy nagyehető örök vendég. Az erdélyi fejedelmek etye-petyéjét is nagymértékben256 előmozdították a nagyehetők. (Későbbi időkben a lengyelek lettek volna a nagyehetők maradékai, de azok már csak az iváshoz tudtak csinálni animót.)
Az utolsó nagyehető ember (akinek hivatása volt a nagy étvágy), akiről én tudok, a hetvenes évek vége felé élt a mi vármegyénkben, és Simkovics Jánosnak hívták.
Simkovics János nem volt mindig nagyehető. Különben abban az időben már végét járta az udvari bolondok, lengyelek divatja. Valami igen kis hivatala volt a vármegyénél; amolyan ottfelejtett esküdt vagy kancellista lehetett, aki szépen megvénült, és nem gondolta, hogy még valamikor országos nevezetesség lészen. Zömök, kerek fejű, téglaszín bajuszú ember volt, aki se többet, se kevesebbet nem pipázott, mint általában a megyeházakon szokás.
Akkoriban történt, hogy új főispánt kapott a vármegye. Egy bizonyos öreg, agglegény grófot dirigáltak a megye élére, akinek ott nagy kiterjedésű birtokai voltak, de Bécsből addig sohasem tette ki a lábát. Az öreg gróf magával hozta a szakácsát meg a komornyikját, aztán kezdett megismerkedni a megyebeli urakkal. A megismerkedésnek a legjobb helye a fehérasztal. A fehérasztalnál a legvéresebb szájú szónokok is fölengednek, és szelíd húrokat pengetnek az elkeseredett forradalmárok. A szakács sütött-főzött, a gróf asztala pedig állandóan terítve volt. A vadak, madarak, halak óriási ezüsttálakon vonultak be az inasok vállán, de a kurtanemesek egykedvűen piszkálták a fogukat az ezüstvillával.
A gróf maga sohasem ebédelt együtt vendégeivel: gyomorbajos ember volt, speciális ételeit előbb vagy utóbb tálalta a szakács. Csak ült az asztalfőn, és szíves szóval kínálta vendégeit. A kurtanemesek azonban sehogy sem akartak enni. Gönczi Pál Tabról elkövette azt a neveletlenséget, hogy szépen behozta az előszobából a tarisznyáját, és ott kezdett szalonnát falatozni a drága pecsenyék között.
A főispán elbúsulva szidta a szakácsát:
– Jean, maga már nem tud tisztességesen főzni!
A jámbor francia esküdözött égre-földre, hogy ő most sem főz másképpen, mint ahogyan a szász királynak főzött.
A vendégek azonban mindig otthagyták az ebédet a főispán nyakán.
A véletlen, ez a nagy segítő, egyszer úgy rendezte, hogy Simkovics János is odakerült a főispáni asztalhoz. Az egyszerű megyei esküdt a drágaságok láttára elfelejtette alantos hivatalát, vagy talán az jutott eszébe, hogy most itt az alkalom, hogy jóllakhat két hétre: a nyakára kötötte257 a szalvétáját, és hatalmasan kezdett enni. A villa meg a kés úgy járt a kezében, mint valamely félelmetes fegyver, egyszerre evett mindent, szája, mintha egy nagy zsáknak szája volna: nyomtalanul tűnt el a zsákban minden, amit az asztalon elérhetett. A nagy tálak lassan kiürültek előtte, és a távolban kutatott szemével, midőn a főispán barátságosan a vállára tette a kezét.
Simkovics Jánosnak a torkán akadt a falat, és megzavarodva emelkedett föl a nagyúr előtt:
– Melyik pecsenyéből parancsol még, Simkovics úr?
– Engedelmet, kegyelmes uram – hebegte a megyei esküdt –, ha nem csal a szemem, amott nyulat látok.
A főispán intésére a huszár nyomban Simkovics elé helyezte a vadas tálat. Az esküdt két szemmel hátrafelé pislogva, hatalmas étvággyal fogott az újabb zsákmány elfogyasztásához.
A szomszédai nevetve nézték, az arcok földerültek, és a keserű kurtanemesek egyik-másika vidáman köszörülte meg a kését a porcelántányér szélén.
– Lássuk csak – mondogatták –, mit is eszik Simkovics uram?
A gróf maga is felvillanyozódott a hatalmas étvágy láttára, és enni kezdett a vendégei ételéből. Hiába sugdosott rémüldözve a fülébe a komornyikja:
– Megárt, kegyelmes úr… Nekünk csak olyan ételt szabad enni, amit a doktor urak megengednek.
A gróf vígan csettintett a nyelvével, és a hosszú asztalnál a tányérokon a kések, villák úgy dörömböztek, mint még azelőtt soha. A vendégsereg kedvet kapott Simkovics Jánostól, és mindent elfogyasztott.
Ebéd végeztével a főispán bizalmasan félrehívta Simkovics esküdtet:
– Tekintetes úr, szívesen látom mindennap ebéden…
Így lett Simkovics János mindennapos vendége a grófnak. Ha véletlenül vendég még nem volt az asztalnál, az esküdt egyedül a főispán mulattatására evett. Evett hatalmasan, pihenés, megszakítás nélkül, amíg csak étel volt előtte. A francia szakács kétségbeesetten törte a fejét a konyhán, hogy mivel lakathatná jól a nagy étkű vendéget, amíg Simkovics utóbb már türelmetlenkedve dobolt a tányérján, ha az ételek nem jöttek kellő gyorsasággal asztalra.
A grófot végtelenül mulattatta vendége étvágya. Bezzeg ettek most már a kurtanemesek a főispáni ebédeken, minden szem csak az esküdtet nézte, ha valamely különösebb étel került az asztalra: Simkovics minden258 ételnek kitanulta a módját. Gönczi Pál sem ette meg már héjastól az osztrigát, és a mustárt nem kente kenyérre.
Nőtt-növekedett Simkovics híre s tekintélye. A főispánnak nagyúri barátai messze vidékről eljöttek az esküdt megcsodálására, és némely gyomorbajos főúr napokra, hetekre kölcsönkérte Simkovicsot kegyelmes házigazdájától. A nagybeteg Eszterházy herceget is ő ebédeltette meg legutoljára, az egri érsek pedig valósággal megtanult újra enni, hogy hat hétig Simkoviccsal gyógyíttatta magát.
Ki tudná, meddig nőtt volna a Simkovics János híre, tekintélye, ha meg nem volna írva, hogy a fák az égbe nem nőhetnek? Néhány évig tartott csak a dicsősége, mert egyszerre elkezdett betegeskedni. Csinos vagyonkát gyűjtött össze ez alatt az idő alatt, és e vagyonkát arra fordította, hogy gyomorbaját gyógyíttassa, amit a mértéktelen evéssel szerzett. Sokáig láttuk még a nagy ehető esküdtet betegen, bágyadtan tengeni-lengeni a vármegyeház parkjában, a zsebéből fekete kenyeret majszolt, és így sóhajtozott:
– Ó, ha én még egyszer szalonnával jóllakhatnék!
De már nem lakhatott jól.
(1905)259

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages