A furfangos kísértet

Teljes szövegű keresés

A furfangos kísértet
Élt vidékünkön egy Sibrik György nevű, egyszerű kurtanemes, aki míg élt, arról sem volt nevezetes, hogy veszekedő, kártyás, korhely vagy asszonybolondító lett volna, de mikor meghalt, egyszerre híres lett. Abból az egyszerű okból, hogy nem tudott a sírjában megnyugodni, és sokáig feljárt kísérteni.
Az emberi bölcsesség határtalan, de arra már igazán a legbölcsebb sem tudott megfelelni, miért kellett éppen szegény Sibrik Györgynek nyugtalankodni ott, ahol a gonoszok és jók egyformán békességben megpihennek, ahová az eső megy. Ha még valami nagy bűn terhelte volna a lelkét! De olyan ártatlan volt az, mint egy gyermek. Az élete történetét rövidesen el lehet mondani: mikor megszületett, Mars volt a planéta, ebből némelyek azt következtették, hogy háborúskodó, verekedő ember lesz egykor a kis Sibrikből. Az apja – még kontyban hordta a haját, mint a Rákóczi hajdúi – felhúzta a szemöldökét a homloka közepére: „Na, majd teszek róla, hogy elmenjen a kedve a verekedéstől.” Így szólt, és tán már csecsemő korában verte volna a kis Gyurkát, ha az okot adott volna rá. De nem adott okot. Igen csendes, jó magaviseletű gyermek volt. Még azt is hang nélkül tűrte, hogy özvegy Simkovicsné, a Sibrik nénje, mindennap megdömöcskölje a fejét, ami régi babona szerint elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a gonosz ösztönök kinyomassanak a kis agyvelőből. De csinálhattak volna Sibrik Györggyel akármit. Legény lett belőle. Táncolt, kurjongatott egypár esztendeig a Rétságon, mert talán másképpen feleséget sem kapott volna. De mert eleget kurjongatott, kapott feleséget, egy becsületes hajadont, név szerint Töri Erzsébetet – akkor aztán mindörökre vége volt a táncnak. Otthon üldögélt, pipázgatott, és a káposztás tésztát szerette. Kis birtoka éppen elegendő volt ahhoz, hogy a világgal, világ folyásával meg legyen elégedve. A menyecske néhanapján bal lábbal kelt fel, és gyors kezével megérdekelte az ura fejét. Sibrik György ilyenkor elbúsulva vette nyakába a bundáját,164 és kivonult a hegybe, a présházba – mert már az apjától is azt látta. A hegyben a diófára kapaszkodva leste, amíg a menyecske utánaküldött. Akkor bajszát pödörgetve ment haza, és otthon a küszöbön megállva, haragos arcot vágott:
– Kutyateremtette! – kérdezte mély hangon –, vége lesz már valaha itthon a lármának?…
De nagyon örült, hogy a menyecske nem hederített a mély hangra, és szó nélkül rakta elébe az ételt. Így múlt el a Sibrik György élete… De hát hogyan múlhatott volna, ha nem így? Azok a bolondos írók hiszik csak, hogy az emberek élete csupa szenvedély meg töprenkedés. Dehogyis szenvedély! Mit szenvedélyeskedne az ember, mikor van kívánatos, gömbölyű felesége, enni-inni valója, télen meleg bundája, kemencéje! És vajon mi az ördögön töprenkednék, mikor nincs min töprenkednie! Nem úgy múlik ám az emberek élete, mint a könyvek írják. Múlnak az esztendők, mert a régi kalendárium már elrongyolódott a szögön: meg is halnak az emberek, de nem ám, mert kedvük van hozzá, hanem mert az idő már elunta őket. Hová rakosgassa a fehér szálakat, ha már minden fekete szál behavasodott? Hová tegye az öregembereket, mikor már azok se enni, se inni, se házasodni, de még beszélgetni se tudnak már? Elteszi őket láb alól, mert íme, mások várnak már a nagyapák bundájára, valamint helyére, a kemence mellett. Előbb az asszony ment el szálláscsinálónak a domb alá, azután pedig Sibrik György, miután beléunt az atyafiak vigasztalásába. Az atyafiak még egy darabig bólingattak utána:
– Megérett már őkelme a halál kaszájára! – mondogatták. S aztán felejteni kezdték…
De mégse. Mert Sibrik Györgynek ott kezdődött a története, ahol másoké végződött: a temetőben.
Maradott Sibrik György után egy nagy, szép kőház, hozzá való belsőséggel, földekkel. Utóvégre a takarékos, csendes élet ér annyit, mint egy ternó a kis lutrin. Az emberek nem is csudálkoztak azon, hogy Sibrik György megduplázta apjáról rámaradt örökét. Vajon mit is csinált volna vele, mikor olyan kisigényű volt, hogy húsz esztendeig járt egy bekecsben? Gyermekei nem voltak. Az atyafiak egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy nagy háborúságba keverednek a hagyaték miatt. Mert örökös volt ám elég. Ha egy vén, csavargó koldus hal meg az árokszélen, lerongyolódott gúnyájára is találni örököst. Hát a Sibrik György szép házára, földjére ne akadt volna huncut? Dehogyisnem akadt!165
– Mindjárt a szomszédban lakott Töri Sámuel, az asszony nagybátyja. Ez a Töri Sámuel nem volt jóéletű ember. De nem is maradt volna meg olyan fiatalnak, egészségesnek, ha nem lakozik benne gonoszság. Gonoszság? No, nem kell mindjárt arra gondolni, hogy Töri Sámuel talán bankócsináló volt. Nem vágta ő olyan nagy dologba a fejszéjét. Csak furfangos, ravasz ember volt. Volt egy rókamálos bundája. Annak a bundának éppen olyan színe volt, mint az arcának. Apró, ravasz szeme örökké nyugtalanul pislogott, és lassan, meggondolva beszélt. Az idő, minden ravaszkodása mellett, felette is eljárt, de tán nem fogott rajta. Koromfekete volt a haja, bajusza, a csizmáján sarkantyút hordott, és a gazdasszonya, bizonyos Sárffy Eszter, volt a legkívánatosabb asszonyszemély a környéken. Mikor vörös otthonkájában rákönyökölt az ablak hídjára, az emberek még a túlsó soron is megálltak. Az irigyebbek fogukat szíva emlegették a vén huncutot, de még a jólelkűek is csodálkozva kérdezgették:
– Vajon mivel él ez az Eszter? Arany kukoricacsővel vagy mandulával?
Élt, amivel élt, csakhogy a gazdaság elzüllött a keze alatt. Még a ház is düledezőben volt, az udvart pedig felverte a gaz. A festett bajuszú Töri Sámuel pedig továbbra is mosolygó arccal bukdácsolt sarkantyús csizmájában, és csak nevetett magában, mikor az emberek megszólaltak a háta mögött:
– Nemsokára egy vén koldussal több lesz a falunkban!
Akkor történt, hogy a becsületes Sibrik György meghalt. A gonosz nyelvű emberek, látván Töri Sámuelt buzgólkodni a halottasház körül, nem mulasztották el megjegyezni:
– Telik megint Esztikének új otthonkára, az öregnek pedig bajuszfestőre!
De mily nagy volt csodálkozásuk, mikor Töri Sámuel az osztályos atyafiak háborúskodásában részt nem vett. Pedig még a Dunántúlról is jelentkezett egy bizonyos fiskális, valami odaszármazott Sibrik nevében, a felsővidékről pedig hamarosan beállított két csizmás, nagy szakállú testvér:
– Mirólunk se feledkezzettek meg, atyafiak…
Sibrik János, az elhalt öccse, nem sokat teketóriázott. Egy szép napon beköltözött az üresen maradt házba. Őszi alkonyattal jött meg a szekereivel, és míg az elárvult udvaron a szekeresek a holmit rakosgatták, a kitárt kapu félfájához támaszkodva nézte valaki a hurcolkodást a leereszkedő alkonyatban. Ott állott az idegen öregember sokáig, még figyelmeztette is az egyik szekeres gazdát, hogy a Fánnika harmóniumját166 vigyázattal emeljék le a szekérről. Mikor pedig a Sibrik János figyelmét felhívták az ácsorgó öregre, az éppen indulóban volt, csak a hátát látta már a félhomályban Sibrik János. A szomszédból pedig ugyanakkor nagy lelkendezve jött át Töri Sámuel. Még a sapkáját is otthon feledte:
– Teremt’uccse, öcskös, a bátyád volt itt az imént! – kiáltotta nagy felindulással.
Sibrik János futva ment ki a kapu felé. A titokzatos öreg szokatlanul gyors léptekkel sietett már akkor a temető felé… Sibrik János beteges, sovány, szeplős ember volt, haragosan ráncolta össze a homlokát:
– Engem világéletében nem szeretett az öreg – mormogta elgondolkozva. – Inkább hozzátok, a felesége rokonaihoz húzott. De talán nem is ő volt itt az imént?
Töri Sámuel vállat vont:
– Lehetséges, hogy csak képzelődés… De annyi bizonyos, hogy szakasztott mása volt.
Sibrik Jánosnak egyszerre elmúlott a nagy kedve. Tétlenül ődöngve nézte a hurcolkodást. A felesége meg a leánya, Fánnika, háromszor is eltolták a bútort, amíg igazi helyét megtalálták. Sibrik János kedvetlenül szólt rájuk:
– Minek az? Úgyse melegedünk meg ebben a fészekben!
Másnap alkonyattal ismét látták ugyanazt az öregembert a ház körül ólálkodni. Benézett az udvarra, mintha kérdezősködni szeretett volna. Majd az utcai ablakhoz került, és fejét az üveghez nyomva, sokáig bámult be a szobába. A félhomályban odabenn Fánnika felkiáltott:
– Ki az, apám?…
Sibrik János a pohárszéknél állott, és amint hátrafordította a fejét, úgy maradt a nyaka megmerevedve, a keze pedig görcsösen szorította meg a pálinkáspoharat. Az öreg Sibrik György nézett be az ablakon. Kenderszín haja, bajusza, nagy, megtört fényű szeme világosan látszott az üvegen át. De még ugyanaz az aranyrojtos kendő volt a nyakában, amelyet élete utolsó napjaiban viselt. Szürke kis bekecse megfeszült vállán, mintha nagyobb, testesebb lett volna – de látta is ezt Sibrik János! Mintha fejbe ütötték volna, kábultan támolygott ki a házból a kapu felé. Az öreg már akkor messzire járt, ugyanazzal a siető léptekkel, amelyeket életében nem látott tőle senki.
– Valaki rossz tréfát űz velem – mormogta Sibrik, de maga sem hitte.
Töri Sámuel akkor jött éppen arra az alvégről. A vállára csapott a halálsápadt Jánosnak:167
– Bajod van, koma?
– Itt volt már megint – dadogta Sibrik János, és belekapaszkodott a Töri bundájába. – Sámuel bátyám, én elköltözöm innen.
Töri ravaszul hunyorított:
– Tehát rád ijesztett az öreg! No, én nem félnék tőle. Hisz nem harapja el az orrodat.
– Nem szeretem a kísérteteket – mormogta a fiatalabbik Sibrik. – Sohasem szerettük egymást az öreggel… Bolondság! Lehet, hogy csak képzelődés az egész, hisz kísértetek nincsenek. De én családos ember vagyok. Nem magam vagyok.
Így mentegetőzött az ifjabbik Sibrik, Töri pedig csak a vállát vonogatta.
– Én katona voltam – felelt sokára. – Szagoltam a puskaport Talján-országban. Én nem félek senkitől.
A sovány Sibrik megfogta a kezét:
– Hát vegye meg, urambátyám, a házat. Odaadom, amennyiért akarja. Úgyis az enyém ez, senki se vehetné el tőlem. Vegye meg, kérem. Én meg háttal se fordulok soha felé.
Töri nevetett meg dörmögött:
–Teremtette, ha pénzem volna!… De hát nincs pénzem, öcsém. Honnan volna nekem pénzem? Éppen nekem?…
De másnapra mégis kitalált valamit, egyezséget kötött Sibrik Jánossal, az pedig elment a házból, mintha soha nem is lett volna benne. Másnap pedig beköltözött Töri Sámuel…
Az atyafiak persze nem nyugodtak meg egyhamar a dologban. A fiskálisok írták az árkusokat, és egypárszor ki is tették Töri uramat a Sibrik portáról. De mintha valami babonás túlvilági posta hírül vitte volna ezt mindig az odakünn, a temetőben nyugvó öreg Sibriknek. A megholt vénember ilyenkor mindig előjött a temetőből, rendesen alkonyattal, és bejárta a házai házatáját. A falusi szomszédok hátborzongva látták az öreget a temető felé futni. Az öreg Töri nevetve mesélgette a faluban:
– Ki hitte volna az öregről, hogy ilyen rosszindulatú lelket hordoz bensőjében. Nem hagy megnyugodni senkit az örökében.
Csalinszky, a sánta, rossznyelvű Csalinszky, aki már csak azért sem hitt a kísértetben, mert katonai érdempénze volt, csúfolódva vágta oda:
– Pedig elég jó dolga lehet odalenn az öregnek. Hízik évről évre, mert arany kukoricacsővel vagy mandulával él…
A Csalinszky gonosz megjegyzésének híre futamodott, és Sárffy Eszti,168 a Töri Sámuel híres gazdasszonya, mondják, hogy sokáig készülődött leforrázni a sánta földbirtokost. De volt jó dolga Csalinszkynak, hogy nem járt arrafelé, ahol Eszti volt. Az emberek nevettek, a bátrabbak mondogatni kezdték:
– Csak még egyszer jöjjön elő az a huncut kísértet, majd megcsiklandozzuk!…
De a kísértet többé nem jött elő. Lehet, hogy azért se, mert az osztályos atyafiak beleuntak a háborúságba, és békén hagyták Töri Sámuelt a Sibrik György portáján.
(1904)169

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages