A háromlábú tyúk
A háromlábú tyúk
Gerlic éppen olyan falu a Tisza mellett – a nyíri oldalon – amilyen talán sok más ezer van ebben az országban. A férfiak talpig fehérben dicsérik az Urat: a lányok, menyecskék között akad szép meg csúnya is, ahogy a Jóisten felosztotta. Hová lennénk, ha csupa szép menyecske volna ezen a világon? Hisz akkor már nem is volna érdemes szépnek lenni. A vadszeder sövényt von a házak elé – néhol megnő kötésig – azon át hajladoznak ki a kandi asszonyfejek, ha szekérzörgés hallik valamerről. A kuvik itt is hallatja mélabús hangját a rekettyésben, mert Gerlicén is üt némelyek végórája, míg a sárgarigó az eperfa lombja között éppen olyan vígan furulyázik, mintha sohase volna vége a nyárnak. Pedig dehogyisnem lesz vége egyszer annak a nyárnak! Éppen a csúnya Kandóné udvarát szeretik legjobban az aranymellényes madarak. Tán mert ott a legédesebb az eper, vagy mert ők is tudják, hogy az özvegyasszonyt valamiképpen fel kell vidámítani? Hát furulyáznak neki naphosszat. Az özvegyasszony pedig felsóhajt:
– Hogy Kandó nem hallhatja már! Ő szerette, szegény, a sárgarigófüttyöt.
(Furcsa, mikor egy csúnya asszony olyan nagyon szerelmes!)
De hát Kandó – amolyan csendes, kisbirtokos nemes, amilyen számos volt a régi világban, de most már olyan ritka, mintha valami bolygóról cseppent volna ide – Kandó elment a rekettyésen túl, ahonnan esténkint olyan nagyon szépen világítanak a szentjánosbogarak lámpásai. A régi temető fejfái úgy feketéllenek a domboldalban, mintha valami írásjegyek volnának. Tán még akad is, aki el tudná olvasni! Az özvegy kis fekete, összeszáradt asszonyka volt, csak a szeme volt rajta, amit éppen meg lehetett nézni, az fényes volt és fekete, egész nap azt a régi temetőt nézte. Cserregtek, rikoltoztak a nyugtalan rigók az eperfán, mintha mindenáron el akarnák terelni a figyelmét a szomorú helyről. Egy nagy,216 hangos nőstény odaszáll a gally szélére, ott himbálja, kelleti magát, tele torokból fújja:
– Ne búsulj már, te szegény asszony. Ami elmúlt, úgysem jön vissza.
Ha nem éppen ezt, de bizonyosan hasonlót csergett a rigó. De még Mártonfalvi bácsi is, az uradalmi ispán, mindig meglassította a lovai járását, ha a Kandó ház előtt elhaladt, és átkiáltott a vadszeder sövényén:
– Húgom, Annácskám, eszem a zúzádat, még bizony agyonbúsulod magad.
Kandóné kedvetlenül fordította arra a fejét:
– Jó, jó, Mihály bácsi. Könnyű a kocsiról beszélni, ott nem botlik meg a sarkantyújában.
Igaz biz’a! Ezek a hamis asszonyok mindent észre vesznek. Még azt is, hogy Mártonfalvi bácsi mostanában már meg-megbotlik a sarkantyújában. Pedig gyalog alig mer járni, csak a kocsiderékből pengeti a sarkantyút. De hát mit csináljon az ember, ha elgyengül a lába?
De még Hutyra János, a megyei főorvos sem állhatta meg, hogy ritkás, sárga szakállát be ne dugja a sövényen:
– Te, asszony – mondta fenyegetőleg, mivel éppen testvérgyerekek voltak Kandónéval –, a nyakadra küldöm a Nikelszky fiúkat. Azok majd megtáncoltatnak.
A Nikelszky fiúk! Az örökké házasodni vágyó, két hóbortos agglegény, aki ott volt minden özvegyasszony házában. Egymás sarkát taposták untalan: tán azért nem jutottak hozzá, hogy feleséget kapjanak? Kandóné még erre sem nevette el magát. Csak ült, üldögélt nagy szomorúan, és fekete kendőjét mélyen a szemére húzta.
Csak a vén, mogorva Dorozsi, a szomszéd komposszesszor szívogatta a fogát:
– Eh, hagyjátok békében Kandónét. Legalább eggyel kevesebb az ördög katonáinak a száma. Pedig jó katonája lehetne. Elég csúnya hozzá.
És a dünnyögő vénember a szomszéd kertből naponkint megelégedéssel látta, hogy Kandóné még mindig nem figyel a rigók csevegésére, és a tekintete, az a harmatos, búbánatos, ott jár messzire, ahová a sírásó írja rejtelmes írását a domboldalban.
– Úgy, úgy, menyecske! – mormogta Dorozsi. – Csak űzd el az ördögöt magad mellől.
Mintha azt olyan könnyen el lehetne űzni. Hisz a kulcslyukon bebúvik217 az, de még kisebb lyukon is befér, ha akar. Özvegy Kandó Mihálynét egy tyúktojás alakjában környékezte meg.
Az a tyúktojás olyan volt, mint a többi tojás. Nem látszott rajta semmi különös jel. Fehér, kemény volt a héja, a tyúkok éppen olyan vígan kotkodácsolták körül, mint a többit. Egyszer felpattant a tojás héja, és belőle egy kis fekete csirke dugta ki buta fejét. Ugyan kinek volna kedve figyelni egy buta kis csirke állapotát? Kandóné is csak akkor vette észre, mikor a csirke ott szaladgált már a többi között, a kotlós nyomában. Nini! – kiáltott fel, és bánatos szeme rajtafeledkezett a kis fekete csirkén. A kis csirkének mintha három lába volna. Özvegy Kandóné felemelkedett az eresz alatt, előkiáltotta a szolgálóleányát, és megfogatta vele a fekete csirkét. Aztán az ölébe vette, és töviről hegyire megnézte. Biz annak csakugyan három lába volt. Rendes, jól kifejlett mind a három.
A fekete csirke ijedten csipogott a tenyerében.
– Te bolond, te! – mormogta Kandóné, és elnevette magát.
Nagyon megtetszett neki a kis bolondos jószág. Nini, mintha szebb is volna a többinél. Szép, arányos a feje, piros a szeme, jaj, be szép tyúk lesz belőle valamikor. Csak éppen az a harmadik láb rútítja el. Az özvegyasszonynak nagy melegség támadt a szíve körül, pláne mikor észrevette, hogy a vén kotlóstyúk kergeti maga mellől a fekete csirkét, de még a többi aprójószág sem igen barátkozik vele. A csirkecsapatban legutolsónak haladt a fekete csirke. Futni sem tudott úgy, mint a többi. Olyan furcsa ugrásokat tett, mintha nem is csirke volna, hanem bakkecske.
– Pipiském! – kiáltott az özvegy, és a fekete csirkét az ölébe vette. Éjszakára odatette az ágyban a lábához, és sokáig hallgatta a fekete csirke nyugtalan csipogását.
„Hátha jelent valamit ez a furcsa jószág – gondolta babonásan. – Talán valami szerencsét! De hát miféle szerencse érhetne engem?”
A kis fekete csirke pedig nőtt, nőtt a tavaszi nap sugaraiban. Az özvegyasszony valami csodálatos szeretettel szoktatta magához. Egész nap ott csipogott a szoknyája körül, akármerre járt-kelt, mindenütt nyomában volt. Olyan furcsán kacsázott három lábán, mintha mindig el akarna bukni.
– Pipis! – szólt Kandóné, és most már sohasem nézett a temető felé.
Dorozsi, a szomszéd, elkeseredve dünnyögte a garád mellett:
– Kétszáz esztendővel ezelőtt még megégették volna az ilyen háromlábú-csirkés asszonyt. Boszorkány vagy te, húgom, mégiscsak boszorkány vagy…218
A csirke pedig nőtt. Kandóné a tenyeréből etette, a szobából sem merte kiengedni, amióta az embergyűlölő Dorozsi a komájától kölcsönkért egy nagy, tarka kandúrt. A fekete csirkéből tyúk lett, az asszony pedig kezdte elhagyogatni a gyászruháját. Tarka szoknyáján rezegtek a fodrok, és gömbölyű vállán megfeszült a ruha. Telt, friss, harmatos lett, amint némely asszony megszépül a gyász után. A fekete tyúk járt a nyomában, mintha örök hűséget fogadott volna.
– Valami babona van a dologban – mondogatták a falusiak. – Kandó uram mindenét elverte, az asszony pedig, ahelyett hogy fogyna, folyton gyarapodik.
– Az a fekete tyúk aranytojást tojik – szólt Dorozsi. – Másképp nem lehet.
A háromlábú tyúknak így támadt valahogy híre. A falusiak, ha arra mentek, bekukucskáltak a garádon.
– Nini, a tenyeréből eszik, és az ölében ül. Már hogy lehet így egy tyúkot szeretni?
Habár azt elismerte mindenki, hogy szép tyúk volt. Fényes, fekete tolla mint a hollóé, a szeme pedig vérpiros. Nem is tyúktojásból származott az, hanem sárkánytojásból.
Nőtt, nőtt a fekete tyúk híre. Kandóné szőlőt vett, majd a házát reparáltatta.
– Még csak férjhez menésre sem gondol! – kiabált elkeseredve Dorozsi. (Lehet, hogy valamikor reménykedett a vén emberkerülő.) – De minek is, van neki egy háromlábú tyúkja.
Hutyra, a főfizikus beszólt Kandónéhoz:
– Mutasd azt a babonás tyúkot. Az emberek mindenféle bolondokat beszélnek.
Később, mikor a hórihorgas két Nikelszky fiú feltünedezett a láthatáron, mégis eljöttek egyszer. Azok is a tyúkra voltak kíváncsiak.
– Persze, mit is akarnának az örök vőlegények az ilyen magamfajta csúnya asszonytól! – mondogatta Kandóné, és babusgálta a tyúkját. – De hát neked, ugye, elég szép vagyok, tyúkocskám?
A Nikelszky fiúk hümmögve nézegettek egymásra, és zordonul ültek fel a szekerükre. Már féltékenyek voltak.
A tyúk pedig tojta tovább az aranytojásokat. Vagy dehogyis tojta! Csak a ravasz Kandóné találta ki, hogy híres legyen az ő furcsa, háromlábú jószága. De hát miről is legyen híres egy szegény özvegy, akit még kívánatos szépséggel sem áldott meg az isten?219
Egyszer még Barinkai, a hetyke, hangos, dorbézoló Barinkai Ferenc is kíváncsi lett arra a híres tyúkra. Hutyra, a főfizikus, hozta kocsiján a tiszaháti urat, aki bevallása szerint azért nem házasodott, mert megvetette az asszonynépet. (Imádta is minden leány három vármegyében.)
– Azért a háromlábú tyúkért jöttem – kezdte Barinkai Ferenc. – Megveszem mindenáron.
– Nem eladó ám! – felelt foghegyről Kandóné. – Semmi pénzért sem eladó.
Barinkai megpödörte gácsérbajuszát. – Hm! – mondta, és kedvetlenül mosolygott. – Talán valami babona van a dologban?
– Az a’ – felelt az asszony. – Az az én szerencsetyúkom.
A háromlábú tyúk ott kotkodácsolt a szoknyája mellett. Barinkai lehajolt hozzá, hogy megfogja. Az asszony a kezére legyintett.
– Mintha engem bántana! – duzzogott.
Barinkai fekete arcán – olyan volt az, mint egy cigányé – gúnyos mosolygás suhant keresztül.
– Furcsa – mormogta. – Hát két aranytojó tyúk van itt? Azt hittem, csak egy.
Egy percig farkasszemet nézett az asszonnyal. Kandóné a szoknyájával elfödte a fekete tyúkot.
– Mi már csak egy emberé leszünk mind a ketten – mondta nevetve.
– És ki az?
– Majd elhozza a háromlábú tyúkom.
Barinkai a fejét csóválta. A kocsiban megjegyezte dr. Hutyrának:
– Nagy boszorkány ez. Férjhez szeretne menni.
A főfizikus elnevette magát:
– Hát persze, te bolond.
Barinkai a fejét csóválta egész úton, a „Legyes”-csárdánál felkiáltott:
– Mégis az enyém lesz az a háromlábú tyúk. Ha másképpen nem, ellopom.
– Nono! – intette a doktor.
– Ej! – kiáltotta Barinkai – én mindig keresztülvittem az akaratomat. Ez ugyan csak egy bolond szeszély, de kedves szeszély.
Az út mentén a füzesek mélyen aludtak a holdfényben. A dengi dombokon ködfátyol terjengett, mintha a mesebeli nyáj legelne ott. Valahol pittyent egy madár. Halkan, csendesen. A félhold, mint a boszorkányok jele, ragyogott a halmok felett, és a könnyű szél, mely a mezőn elsuhant, mintha asszonyok lehelete volna.220
Barinkai elgondolkozva nézett maga elé:
– Furcsa, nem is olyan csúnya az a Kandóné, mint ti mondtátok.
Hutyra szundikálva mormogta:
– Csak a tyúkja, öcsém, az a háromlábú tyúkja teszi.
A szekér lágyan görgött a homokos, álmodozó tájon. Barinkai félig lehunyt szemmel gondolt folyton egy asszonyra és annak háromlábú tyúkjára.
…Egy hét múlva elment értük, s megkapta mind a kettőt. A háromlábú tyúk még sokáig élt Gerlic vidékén. Pártában maradott vénleányok, búsongó özvegyek tartottak maguknak háromlábú tyúkot. De már egy sem volt az igazi. Az igazi, Dorozsi bácsi szerint, egy zivataros éjszaka, nagy kotkodácsolva, visszarepült a pokolba.
(1904)221
