A híres Gaál kisasszonyok
A híres Gaál kisasszonyok
Gaál Jeromos, aki valamikor, gárdista korában grófnőknek és hercegasszonyoknak udvarolgatott, öregségére pedig az unokatestvérét, egy falusi Gaál kisasszonyt vett el feleségül, akivel halála napjáig pörlekedett, a végrendeletében – miután egyebet nem hagyhatott – ezt a bölcsességet hagyományozta: „A Gaál kisasszony mind egyforma, legényhez kedves, öreghez goromba; néki a lényeg az nulla, mindenben fő csak a forma.”
A képzelgő és hiú Gaálok olyan büszkék voltak erre a végrendeletre, mintha legalábbis uradalmakkal érne föl. De hát miért is ne lettek volna büszkék? Ha már nem hagyott egyebet az öreg, legalább a bölcsességét megbecsülték. Pertraktálták, emlegették, magyarázgatták az egykori gárdista végrendelkezését, és nem volt olyan Gaál a vármegyében – pedig be sokan voltak valamikor! – amelyik egyszer-másszor el ne tűnődött volna a nevezetes mondaton:
– Az öreg csak tudta, hogy mit mondott. Volt ám neki ideje és módja megismerni az asszonyokat – emlegették. – Bizony, mind olyan az asszony!…
Milyen? Hát gonosz. A falusi kurtanemes Gaálok, akiknek a címerükön és a pipájukon kívül egyebük nem volt, az életpárjukra, ha éppen megharagudtak, mint valami varázsmondatot olvasták rá a híres Jeromos végrendeletét. Az asszonyok bosszankodtak meg nevettek. Értették is meg nem is a gárdista bölcsességét. De hát rossz véleménnyel voltak felőle, s ezért csak így feleltek:
– Kendet is elviszi az ördög oda, ahová az öreget. Aztán szapulhatják együtt az asszonyokat.
De hát hiába: a végrendelet megvolt, és a hiú Gaálok nem mulasztották el azt emlegetni. Ha egy molyette mente maradt volna Jeromos után, azon talán halálosan összeveszett volna az egész família. De a bölcsességen nem vesztek össze, az közös vagyon volt, mégpedig csupán260 a Gaálok vagyona. Azt fényesítették, csiszolták, toldozták-foldozták, magyarázták. Hogyan is gondolta azt az öreg? A vencsellei Gaálok, akik télen nemigen jártak ki a házból, mert se csizmájuk, se bundájuk nem volt hozzá, a búbos kemence körül elmélázva bámultak bele a pipafüstbe:
– Utóvégre a vagyon az elkallódott volna, amit az öreg hagyott volna. De a bölcsesség örök időkre megmarad. Minden Gaál tudni fogja ezentúl, hogyan vélekedjék az asszonyokról. Mert az öreg megmondta… Jól mondta. Legalább nem házasodnak folyton egymás közül. Azért szegényedtek úgy el.
Így beszélgettek egymás között, és a kis mustármagból, amelyet a gárdista elültetett a koponyájukba, így nőtt terebélyes fa. Legendás híre lassan így támadt a Gaálok örökségének, és a família történetében így jutott jelentékeny pozícióhoz Gaál Jeromos, akit a korabeli Gaálok nemigen hívtak másképpen, mint így: a vén huncut! De hát azt már megszoktuk, hogy a legkiválóbb férfiakat félreismerik haláluk előtt.
Abban az időben, amikor a Gaálok már annyira megfogyatkoztak a vidékünkön, hogy a jelesebb hazafiak azon kezdtek gondolkozni, tenni kellene valamit e nevezetes, verekedő, korteskedésben legyőzhetetlen, hiú képzelődésben utolérhetetlen fajta kipusztulásának a megakadályozására, a vencsellei fehér falú házakban, amelyekre valamennyire fel volt pingálva ez a szó: Curia, már nagyon kevés Gaál lakott. Elmentek, el-szökdöstek a saját büszkeségük elől. Más tájakon, más vidéken akár hajdú is lehet egy Gaál, de otthon már csak muszáj megmaradnia földesúrnak. Habár mondom, már Jeromos óta takarékosan pipáztak. Lehet, hogy a bölcsességet – az utolsó nagy Gaál végrendeletét – elvitték a tarisznyájukban a világ négy tája felé, az otthon maradottak se felejtkeztek meg róla. Akkoriban már úgy magyarázták a bölcs végrendeletet, hogy Gaál Jeromos a pénzt gondolta a lényeg alatt: az nincs az asszonyoknak, azaz a Gaál-féle asszonyoknak nincs. Szépségük az még volna bőségesen.
Hát szépek is voltak minden időben a Gaál leányok, és volt is belőlük sok az én időmben, mintha csak a hazafias szempontok lebegtek volna a Gaál menyecskék előtt: amikor háborús világ járt, és szükség volt az erős magyar karra, századokon át nem szültek mást az anyák, mint fiút. Fiút, mindig fiút. Talán azért is szaporodtak el úgy a Gaálok, hogy kicsiny lett nekik a vármegye! Midőn megfordult az idők járása, és a vármegye nem tudott mit csinálni a sok lebzselő, mihaszna fiatalemberrel (utóvégre nem lehetett valamennyi esküdt meg szolgabíró!), a Gaál261 menyecskék is fordítottak egyet a dolgon. Jöttek a tiszai nádasokból, piros lábú gólyák hátán a gyönyörűséges leányok, négy, öt, hat egy famíliába. Egészséges, sugár, fehér bőrű volt valamennyi: mindig együtt jártak templomba, ibolyaszedésre; de még kalászgyűjtéshez is. Ilyenkor abban különböztek a paraszti lányoktól, hogy a cipőjüket nem vetették le marokszedés közben. A tarló ne sebezze meg fehér lábukat; ki tudja, ki tudhatná, hogy nem-e úgy végeztek felőlük az egek, hogy finom, úri maradjon karcsú bokájuk és rózsaszínű a körmöcskéjük?
– Kihez adjuk férjhez ezt a sok lányt? – sopánkodtak az öregasszonyok. – Hisz Jeromos óta nem házasodnak a Gaálok, csak ha muszáj. Márpedig más nem veszi el a szegényeket, csak atyafi. Az a vén huncut egészen elrontotta a Gaál lányok dolgát.
Talán egy tucatnál is több volt a Gaál lányok száma. A nemességről ugyan kimondták, hogy az nincs, de hát ezt a Gaáloknak nem kellett tudomásul venni. Nemes kisasszonykák voltak a Gaál lányok, és még kalapja is volt egyiknek-másiknak. A macska tudja, hol szerezték azt a kalapot, a lányok ilyenben nagy mesterek. Csak a gúnyájuk volt parasztias. Rengő-ringó fodros szoknyájukat meglibegtette a friss szellő, amikor bokorban ültek a Curia udvarán, a nagy eperfa alatt, és mindenféle tervezgetéssel, álmodozással töltötték az idejüket, amint azt már az öregektől látták. Az öreg Gaál Mátyás, aki a köhögés meg a fogyatékos ruházat miatt nemigen ment tovább soha, mint addig a kis padkáig, amely a háza elébe volt ragasztva, hamis vén szemével kedvtelve kacsingatott a bokor leány felé.
– Meglássátok – mondotta ábrándozva –, eljön még a ti időtök is. Ha egyszer a Gaálok, akik innen mindenfelé elvándoroltak a nagyvilágba, visszajönnek, mindegyik kap férjet. Pedig visszajönnek, mert nem maradhatnak örökké oda.
Talán álmodta Gaál Mátyás, talán csak úgy kigondolta, csodálatos meséket tudott az elvándorolt Gaáloknak a gazdagságáról, szerencséjéről. Csaknem valamennyit ismerte név szerint, hisz ott hancúroztak előtte a porban a Gaál gyerekek.
– Mindegyik fiúra esik egy leány. Ha hírét veszik – pedig bizonyos, hogy hírül viszik nekik –, hogy milyen gyönyörűséges leányzók várják itt őket, mind visszajönnek. Újra nagy és erős lesz a nemzetség, amely származott Tuhutum vezérünktől…
Szólt az elfonnyadt vén ember, és rongyos báránybőr süvegét megemelte.262
A lányok hitték is meg nem is az öreg szavait. Igaz, igaz, hogy a hajuknak olyan színe volt, mint a búzakalásznak, a szemük ragyogásában pedig ott volt a napsütötte nyírségi pusztaság ragyogása; az arcukat mosták a Tisza tavaszi árjában, a válluk fehérségét megirigyelhette volna az erdei szűz hó: – de hát nem ér az semmit, ha senki ezen dolgokat nem látja, nem magasztalja, és nem szereti.
– Majd eljönnek, biztosan eljönnek! – köhögött Gaál Mátyás a padkán, míg Rozál, a legidősebb, egy szép napon elszökött a háztól, és a nagyvilág elnyelte. Hír sem hallatszott felőle, nyoma veszett. Mátyás köhécselve rázta a fejét.
– A szerencsétlen, nem tudott várni még egy kis darabig.
Az utolsó nyom, ami Gaál Rózálról megmaradt, a dengi dombokon találódott, ahol ezüstlábú nyírek mint megannyi vértes katonák állnak a szélben. Egy csemetefácskán megtalálták a piros fejkendőjét. Az vizes volt még akkor: a könnyektől vagy az éji harmattól. Az otthon maradott leányok félő álmodozással néztek a dengi dombok felé, amelyeken, mint egy nagy, kíváncsi szem, sétál a vörös holdvilág. A tavaszi köd, mint valamely széles ezüstfátyol fekszik a nedves réteken, és délután meg-megszólal a kakukk a pagonyban. Csak egyet szólt, és éppen Gaál Mátyás számolta.
– Egy! – mormogta bágyadtan a vén ember. – Úgy látszik, hogy már én is elmegyek. Csak a lányokkal tudnék valamit csinálni! Hogy mind el ne szökdössön.
Tengett-lengett, mint egy beteg madár. Az írásait rendezgette naphosszant, és minduntalan behívogatta valamelyik leányát a szobába. Figyelmesen nézett az arcukba, mintha most látná őket először.
– Kár, kár – dohogta –, hogy már nem látok tisztán. Neked mintha feketébb volna a hajad, Mari, mint Ilona húgodé?
Később nekiült, és bizonytalan, dülöngőző betűket ragasztva egymáshoz (mindig szét akartak futni azok az ördöngös betűk a szobában), hosszú leveleket írogatott. Titokzatosan nevetett, amikor egy-egy levéllel elkészült, és tréfás komolysággal mondogatta:
– Majd rendbe hozom én a Gaálok dolgát. Valamennyit megházasítom. Még a legvénebbet is közöttük.
A levelek elmentek, és az öreg jókedvű megelégedettséggel dörzsölgette a kezét a tavaszi napfényben. Izent a suszternek, szabónak, hogy új csizmára, ruhára volna szüksége. A szomszédja, az epés Gaál András, gúnyosan kérdezgette a kerítésen át:263
– Ugyan, Mátyás, minek az már erre a kis időre?
Gaál Mátyás ezen is csak nevetett. Rejtélyes jókedvén nem fogott ki semmi. Még az se, hogy Simkovics János, a várdai kecske, olyan kabátot szabott neki, amely a derekáig se ért.
– Kevés volt a posztó, nem telt, uram – mentegetődzött a szabó. – Hanem egyébként a szabás, az gavalléros. A főispán elviselhetné ezt a ruhát.
– Jól van – legyintett az öreg. –, Jó ez nekem így is.
A csizmába is csak nehezen bújtatta bele a lábát, hanem mikor fenn volt, akkor akár táncra kerekedett volna.
– Panni! – kiáltotta a legidősebb leányának. – Búcsúzz el az itthon levőktől, tyúkoktól, csirkéktől, malacoktól. Elviszlek Pestre feleségnek. Ha ide nem jönnek a Gaálok, majd elmegyek én utánuk.
Az öreg nem tréfált. A szép Pannit nagy sírás-rívás között elvitte magával, és egy hét múlva, mikor hazakerült a leány nélkül, csak annyit mondott:
– Bekötöttük a Panni fejét!
Jött is a híre nemsokára, hogy egy pesti tanár, Gaál Kázmér oltárhoz vezette Pannát.
Most már a második leányra került a sor. Azt Miskolcra vitte Gaál Mátyás. Két hét múlva már betoppant haza.
– Pakolj, Ilona! Még szükség van Miskolcon ebből a sütetből.
És elvitte Ilonát is.
A gyönyörű Gaál lányok mindenütt, ahol apjuk megfordult velük, egyszeriben felfordították azt a serpenyőt, amelyben a férfiak józanságát tartogatják. A Gaálok, akik az ország különböző részeiben lakoztak, szívesen látták az atyafilátogató vén Mátyást. Pláne mikor olyan gyönyörűséges virágszállal jött. Az öreg mesélt nekik gyermekkorukról – ismerte valamennyit – a família nagyságát, dicsőségét mézesen föstögette. A hiúság elkísérte a Gaálokat szülőföldjükről mindenhová, és boldogan sóhajtottak, amikor az Öreg Tuhutum nevének említésekor levette a sapkát fejéről.
– Hát igazán Tuhutum lett volna az ősünk? – kérdezgették.
– A’ bizony. Ez a leány is tiszta Tuhutum ivadék.
Talán, ha ezt nem mondja, akkor is észrevették volna a leányait. Igaz, igaz, hogy szép leány mindenütt van sok, de sehol sincs belőle elegendő. A Gaál lányok szépségének a híre nőtt, növekedett. A Gaálok nem rejtették véka alá a szép leányokat. Büszkén mutogatták, dicsekedtek, hencegtek264 velük, mint egy szép paripával szokás. Dicsérték és magasztalták úton-útfélen, és az öreg Gaál Mátyás csak hordozta, hordozta egyenkint a leányait a Curiából, amelynek nádfedele bedőlt ezen a tavaszon. Mikor már a saját lányai elfogytak, a többi atyafiakéra került sor. Az öreg úgy belejött a vendég járásba, táncba, bálozásba, hogy szinte azt is elfelejtette már, hogy a kakukk csak egyet szólt a híres pagonyban a ház mögött. Az orcája nekipirosodott, a háta kiegyenesedett…
– Hallom, hogy Erdélyben is vannak Gaálok. Azokat is megnézem már egyszer. ’Habár a lányokkal fogytán vagyunk… – mondta, és pödörgette a bajuszát.
Nem kellett már vinni a gyönyörűséges Gaál lányokat. Megnőtt a hírük három vármegyére. Lehet, hogy nem is voltak olyan nagyon szépek, csak a hírük tette őket azzá. A hír, amely az embereknél fontosabb mindennél. A vencsellei határcsárdában néha még az öreg Sólyom gróf is megitatott, és könnyű kocsiján lassú lépésben hajtott át a falun. Az agglegény arisztokrata, aki öregségére otthagyta a nagyvárost, falusi kastélyában éldegélve, sokat hallott a csodálatos Gaál leányokról. Néha meg-megállott a Curia előtt, amelynek padkáján Gaál Mátyás hencegve lógatta a lábát:
– Ha akartam volna, valamennyit grófhoz vagy herceghez adtam volna férjhez – mondogatta legendásan. – De nem akartam. Legyenek ők a Gaáloké. Azoknak nőttek fel olyan szépnek. Mert, kérem, a mi leányainknál a lényeg az nulla, fő a forma.
Sólyom gróf nevetgélt a bajusza alatt, amikor a hencegő vénembert hallgatta. Az orosz ügetők elvitték a kis kocsit, majd meg visszahozták.
– Van-e „még azokból a híres leányokból? – kérdezte egyszer az öreg gróf, barátságosan letelepedve Gaál mellé a padkára.
A vénember kedvetlenül köhintett a pipaszárába.
– Lenni volna, de még kicsiny. Ott mászkál éppen az eperfán, az udvaron.
Az eperfáról akkor ugrott le a zerge könnyűségével egy fiatal süldő leány. Hófehér lába megvillant egy percre, piros ajka még maszatos volt a gyümölcstől. Sólyom gróf elnémulva nézte a remek leánykát. Gaál Mátyás fél szemmel rápillantott:
– Szép-e?
– Megjárja – felelt álmosan a gróf, és hamarosan elhajtott kocsiján.
Gaál Mátyás mérgesen dünnyögve nézett utána:
– A legszebb valamennyi között… A legkisebb… a legédesebb.265
A gróf álmossága is csak addig tartott, amíg hazaért kastélyába. Ott megjelent előtte a fehér lábú, piros ajkú leányka képe, és nem hagyta nyugodni. Az orosz ügetők már másnap jöttek a kis kocsival, és Sólyom gróf kissé izgatott hangon szólt az öreg Gaálhoz, amikor letelepedett mellé a ház előtt:
– Mit szólna hozzá, ha én elvenném a legutolsó Gaál leányt? Jutna nekem is a gyönyörű teremtésekből.
Gaál Mátyásnak a szempillája se rezdült meg.
– Kérdezze őt magát, gróf úr. Én már nagyon öreg vagyok, nem értek az efféle dolgokhoz.
Sólyom gróf az ajkába harapott. Aztán hirtelen elhatározással belépett a házba. A vén Gaál utánafigyelt egy percig, aztán csendesen tömögette meg a pipáját. Rágyújtott, és elmerengve nézte a dengi dombok felett úszkáló rózsafelhőket.
A gróf csakhamar visszatért. Idegesen pödörgette deres bajuszát.
– Az az ostoba gyermek azt mondja, hogy neki vőlegénye van. Bizonyos falusi jegyző.
A vén ember nyugodalmasan billentett a fejével.
– Szolgálatára. Gaál Mihály, tarisznyói segédjegyző. Meg kell várni, amíg igazi nótárius lesz.
A gróf haragosan legyintett.
– No és én?
Az öreg Gaál csendesen nevetett.
– Ó, gróf úr, a mi nagyapánk, Gaál Jeromos már megmondta azt régen: az asszonyféle mind egyforma, legényhez kedves, öreghez goromba… Ez volt a végrendeletében. Nem csuda, ha a Gaál leányok ragaszkodnak a végrendelethez. Többet ér nekik egy Gaál, mint tizenkét gróf.
Így mentek férjhez mind a szép Gaál leányok. Utánavitte az öreg a Gaáloknak, hiába szöktek el azok a sok leány elől. Szerencsére elfogytak, mert a hírük akkor már a Dunántúlra is eljutott. De hát elfogytak. És mire a kakukk másodszor megszólalt, senki sem üldögélt többé a Curia padkáján.
(1905)266
