A holt asszony udvarlója
A holt asszony udvarlója
Mintha ma is látnám a löki grófok Tisza-parti omlatag, félig romba dőlt kastélyát és benne Korponai Gáspárt, Nagylelkű Fülöp, württembergi herceg huszárezredének egykori vitéz kapitányát, később a löki uradalom intézőjét. Olyan régi és olyan búskomor volt a Tisza-parti kastély, mint valami szomorú legenda; benne a lecsüngő bajszú, szálas intéző, aki kedvetlenül, szótlanul tett-vett a ház körül, és csak akkor gyulladt föl az indulat téveteg lángja szemében, ha makrancos lovat kellett megfékezni, vagy viharos időben csónakra szállva, átkelt a zajgó Tiszán. Igazi elátkozott ember volt, ott, a löki magányos kastélyban. A grófok évtizedek óta külföldön barangoltak, és tán régen túladtak volna az egész birtokon, ha nem éppen Korponai Gáspár benne az intéző. De hát Korponait régi bajtársi viszony fűzte a grófokhoz, Korponain nem lehetett túladni. Így aztán a birtok is megmaradt, és a szél kedvére fütyülhetett a régi kastély folyosóin: a barátság már arra nem kötelezte a grófokat, hogy kijavíttassák a félig romba dőlt lakot. Meg aztán Korponai se nagyon törődött vele, ha az eső befolyt a tetőn. Vendég úgysem fordult meg itt, neki magának nem kellett semmi. Hébe-korba szilaj lovain behajtott a közeli városba, és napszámban muzsikáltatott a cigánybandával. Hordószámra itta a bort, és semmi sem érdekelte az italon kívül. A városi gavallérok ilyenkor messze elkerülték a fogadót, hol Korponai tanyázott, mert az idegen mulató láttára éktelen dühbe gurult az elátkozott ember. Néhány szilaj párviadal, amidőn Korponai egy vérengző mészáros kedvével vagdalta össze ellenfeleit, félelmetes hírbe keverte a senkibarátja kapitányt. A fáradt vagy inni nem tudó cigányokat pisztollyal kényszerítette a további mulatozásra, a tükrök, bútorok ropogva törtek össze körülötte, míg a mulatság hetedik napján csillapult vad kedve, és szótlanul, búsan ült föl kocsijára, hogy hónapokig eltűnjön az emberek szeme elől. A falusi ispán, aki az uradalomból a városba járt, vállat vonva felelt ilyenkor a kérdezősködőknek:180
– Nem csinál ez, kérem, semmit. De vajon mit is csinálhatna?
Tehát még a vidéki pletyka sem talált okot arra, hogy foglalkozhasson a kapitánnyal. Véres párbajai alkalmával kinyomozták a városka lovagias férfiai, hogy a mogorva intéző a legkorrektebb formák között válott meg tiszti kardbojtjától, sőt azt is mesélték, hogy éppen őrnaggyá való kineveztetése előtt hagyta ott a gyöngyéletet. Ugyanakkor, amidőn Leöky Illés gróf főhadnagy is kilépett az ezredből, és a grófné elhalálozása miatt búsan külföldre utazott. A halott grófnét nagy pompával kísérték a löki családi sírboltba, az érzékeny gróf ezt már be se tudta várni; Korponai kapitány tárgyalt a halottas emberekkel. Aztán ott maradott a kastélyban, miután az öreg Sárfay, az uradalom addigi igazgatója, agglegény létére megunta már az örökös lopást. (Csak azon csodálkoztak sokan a vármegyében, hogy Sárfay annyi esztendő alatt el nem rontotta a gyomrát. De hát nem rontotta el. A régi uradalmi embereknek jó étvágyuk volt.)
A Tisza-parti füzesek alatt éldegélt azután Korponai. A grófnénak emlékezetére gyönyörű kis kápolnát építtetett egy magas halomra. Valamikor dűlőút vezetett a halmon keresztül. Azt az utat elzáratta. Szomorúfüzekkel ültette tele a halmot, és tavaszi időben, állítólag a külföldön barangoló gróf rendelkezésére, pesti kertész jött a kápolna kertjének ápolására. Korponai mogorván utasította a kertészt:
– Aztán sok jácintot ültessen, barátom, mert a méltóságos grófné azt szerette.
Az esztendők még egy Tisza-parti omlatag kastély fölött is úgy repülnek el, mint bárhol másutt a világon. Az emberek itt is vénülnek, és a gyermekek születnek, mint ahogy a földből kibújik a fű, pedig senki sem parancsolja neki. A vármegyében is kezdték felejtgetni Korponai szilaj tempóit. „Jó ember az, csak kicsit bolond”, mondogatták és többen a szomszéd birtokos urak közül barátkozni próbáltak a mogorva kapitánnyal. Mily nagy volt azonban csodálkozásuk, mikor Korponai szigorúan visszautasított minden barátságot.
Szklabonyai, a környék legvígabb embere, akinek már a neve említésére nevetésre görbült minden ajak még túl a Tiszán is, pláne „a barlangjában kereste föl a medvét”, mint maga később elbeszélte. A medve éppen, akár hiszik, akár nem, a kastély verandáján egy húros hangszert pengetett, és hozzá vastag hangján lágyan énekelt valamely német románcot. A tréfacsináló Szklabonyai bevárta a dal végét, aztán (híres volt arról, hogy egyszeri hallásra megtanult minden nótát) énekelni kezdte181 elölről a dalt… Korponai erre oly éktelen haragra gerjedt, hogy pisztolyt ragadott, és a vidám szomszédnak lóhalálban kellett menekülnie a kastélyból.
Máskor hadgyakorlatra vonuló huszárok jártak a környéken. Néhány idősebb tiszt, egykori bajtársai, fölkeresték Korponait az elhagyott tanyán. Estefelé szomorúan jöttek be lovaikon a városka fogadójába, ahol borozás közben elmesélték, hogy Korponai kapitány még mindig a régi álmodozó. Beszélgetés közben az egyik tiszt tudni vélte, hogy Korponainak tulajdonképpen a grófné törte össze pályáját: szerelmes volt a szőke, német grófleányba, és egyszer még a férjével, a duhaj Leöky gróffal is szembeszállt miatta. A gróf állítólag mámoros fővel inzultálta a törékeny asszonyt, és Korponai kapitány másnap kemény szavakkal támadt egykori barátjára. Meg is verekedtek, de senkinek sem jutott eszébe egy pillanatig is meggyanúsítani a szelíd grófnét és a marcona kapitányt, aki különben továbbra is a legjobb barátságban maradt a grófékkal. Míg Illés gróf lovait futtatta, vagy színészleányok után futkosott, vagy vezérkedett a rengeteg ivásokban, amelyek abban az időben kaptak lábra az ezredben, a kapitány német regényeket olvasott föl a kis grófnénak, és sohasem engedte unatkozni. Bolondság, de igaz, mesélték az egykori bajtársak, hogy ma is kardjuk hegyére tűznék azt, aki az immár halott grófnét és az elvadult Korponait meggyanúsítani merné. Inkább olyan volt közöttük a viszony, mint mikor egy öreg bátya szelíd tréfákkal mulattatja a kis húgát…
A szürke hajú lovastisztek továbbvonultak a környékről, és bizonyára nem gondoltak arra, hogy az ártatlan beszélgetésből, amelyet egykori bajtársukról folytattak, mi mindent talál ki a vidéki pletyka.
Aha, most már világosnak tetszett a Korponai kapitány életének a titka, eloszlott a köd, amely eddig rejtélyesen fogta körül a zord gazdasági intéző alakját. Tehát azért él magában elvonulva a kapitány a félig romba dőlt házban, mert ott van a holt asszony. A holt asszonynak udvarol ő ott egész nap, és talán mulattatja is, mint hajdanában…
Nevetséges, ámbár könnyen megérthető, hogy a vármegye minden szenzációját elfelejtette az emberekkel ez a különös és titokzatos viszony, amely Korponai kapitányt fűzte a holt asszonyhoz. Még a kis Szokoli Erzsi is hiába szökött meg ebben az időben…
– Eh – legyintett Szklabonyai –, hát olyan nagy dolog az, ha egy leányka megszökik? De olyant még a dédapám sem pipált, ami ezzel a fránya Korponaival van. Egy holt asszonyt szeretni, aki se a felesége, se182 a szeretője nem volt… Ámbátor, az ördög tudna eligazodni azon, hogy hát mije is volt Korponainak a grófné!
Hát mije is volt? Sokan még emlékeztek a tíz esztendő előtti temetésre. A szálas huszárkapitánynak olyan fehér volt az arca, mintha ő volna a halott, akit temetnek. A grófnét ezen a vidéken senki sem ismerte, mert valahonnan Ausztriából hozta őt a gróf, hogy két esztendeig vándoroljon vele egyik garnizonból a másikba. A kis grófné nyilván megunta a vidéki huszárhelyőrségek duhaj, mulatós életét, megunta a nagy kutyákat, a szilaj lovakat, és tán már a Korponai tréfáin sem tudott nevetni: – és egy reggel fehér port ivott pohárból… Hogy volt, hogy nem volt, ki tudná? Egypár szürke hajú lovastiszt még emlékszik rá, a férje legjobb esetben tán megőrizte a karikagyűrűjét – de az udvarló, a hűséges kapitány, egészen megmaradott. És esténkint talán, mikor senki sem látja, a régi német regényeket újra meg újra fölolvassa az elhagyott házban egy fotográfiának vagy csupán az emlékezésnek?…
A véletlen, ez a nagy színpadi rendező, úgy akarta, hogy Korponai kapitány éppen ebben az időben hajtott be tizenhat markos, irlandi ügetőin a városkába, ahol a fogadóban szokott félesztendei mulatságát rendezze. Hohó, gondolták az emberek, nem duhaj virtuskodás ez, hanem halotti tor a grófnéért. A kíváncsiság még a gyávaságot is lebírja, és a gavallérok, akik eddig csupán tiszteletteljes távolból szemlélték a mogorva kapitány mulatozását, most megtöltötték a fogadót, és jelentősen integettek egymásnak, mikor Korponai fél lábra állította a cigánybandát.
– Kezdi már – suttogta Szklabonyai az étterem sarkában, ahonnan az intelligencia a mulató Korponait szemlélte –, kezdi már, mert nyilván üzenetet kapott a másvilágról. A halott mulatni akar, hát Korponai uram mulat helyette. Hanem annyit mondhatok, hogy mulatós kis dáma lehetett a megboldogult.
Az arcok mind nevetésre görbültek. Ennek az ördöngös Szklabonyainak elég megszólalni, hogy még a haldokló is fölkacagjon.
Korponai kapitány kivételesen nem sokat törődött az „idegen” vendégekkel, az aggodalmaskodó fogadós is hiába dugdosta be fejét az ajtón: Korponai nem kötött vele alkut a fogadó egyheti bérletére. A kapitány lehajtott fővel, komoran ült helyén, talán azt se hallotta, hogy neki muzsikálnak.
– Megjuhászodott már Korponai uram – vélték a sarokasztalnál, és az intelligencia csendesen kászolódott hazafelé. Az érdekes fenevad nem mutatkozott.183
Éjféltájban már csak Szklabonyai ült a helyén, és a borosüvegekhez beszélgetett. (Hiába, bort nem tud inni a tót, csak a pálinkához ért. Viszont igaz, hogy Szklabonyainak már a nagyapja is itt lakott. De hát origóra mégiscsak tót volt őkelme.) Nagyokat nevetett a kis szürke hajú ember, és sorban szólongatta a butéliákat:
– Hát nem bolond ez a kapitány – mondd csak, barátocskám. Lehetne neki felesége, barátja, annyi, ahány ujja vagyon, még a lábán is, aztán nincs senkije, olyan, mint egy kivert kutya. Kiért, miért? Egy bolondos ideálért, egy szegény halottért…
Vagy talán nem is volt olyan nagyon részeg a tréfacsináló Szklabonyai. (Sohasem lehetett rajta eligazodni.) Jól látta ő, hogy Korponai, mikor egyedül maradtak, fölállott az asztala mellől, és közeledett a sarokba. Ott összefonta a karjait, és úgy hallgatta a szürke hajú kis ember motyogását.
Egyszerre aztán a Szklabonyai vállára tette a kezét.
– Hallja az úr – kezdte –, én az urat egyszer megsértettem. Most bocsánatot kérek az úrtól. Egyúttal pedig meghívom, látogasson meg. Nagyon szívesen látom. Nem lesz bántódása.
Szklabonyai fölemelte a fejét. Ravasz, szürke szemében fölcsillant a malícia:
– Nono, kapitány úr, csak ne hamarkodjuk el a dolgot… Hátha éppen gitározik akkor, mikor megyek?
Korponai mogorván biccentett:
– Biz az meglehet. Hanem hát a látogatásnak az idejét én határozom meg. Mehetünk mindjárt, ha akarja.
– Mindjárt? Éjszaka? – mormogta a vármegye tréfacsinálója.
– Talán csak nem fél tőlem? Korponai mindig úriember volt.
– Félni éppen nem félek! – dünnyögte Szklabonyai, és kidüllesztette a mellét. – Vajon mitől is félnék?
– Igaza van. Akkor indulhatunk.
A kocsi a fogadó ajtaja elé gördült, a fogadós kocsijára a cigánybandát pakolták föl. Szklabonyai értelmetlenül bámulta a készülődést.
– Cigányt viszünk?
– Persze, anélkül nem lehet mulatni – felelt a kapitány. – Itt sok mindent beszélnek felőlem a városban. Lássa, hogy mi igaz belőle.
A két kocsi elindult a tavaszi éjszakában. Az irlandiak csakhamar184 messzire elhagyták a cigányokat, Korponai bizalmasan beszélgetett a csodálkozó Szklabonyaihoz:
– Látod, pajtás, engem itt rövidesen bolondnak tartotok. Pedig nem igaz ám. Én vagyok valamennyitök között a legokosabb ember. Én a szép lányokat szeretem. Van itt állandóan kettő-három a kastélyban. Azért nem lehet hozzám senkinek sem járni. Mit szólna a világ, ha megtudnák, hogy úgy élek, mint egy török basa? Bizony még az anyaszentegyházból is kiátkoznának.
A hűvös szél a magas tiszai töltésen, amerre a kocsi haladt, kifújta a Szklabonyai fejéből azt a kis mámort is, amely eddig benne kotyogott. Nini, gondolta a vármegye tréfacsinálója, nem is olyan bolond ez a kapitány. Vagy talán csak engemet akar bolonddá tenni?
– Hát avval a halottal mi van? – kérdezte.
– Mi volna a halottal? Meghalt, eltemették, punktum. Mi húsból, vérből valók vagyunk, pajtás. A Korponaiak nagy szoknyakergetők voltak mindig…
A vármegye esze hümmögött…
– Magam is ismertem egy bizonyos Korponai Györgyöt. Félelmes asszonycsábító volt.
– Talán éppen az öreg Korponai Ferenc fiát?
– Az lesz az!
Amíg a kastélyba értek, akkorára Szklabonyai már az atyafiságot is megállapította, amellyel a Korponaiakhoz van az ő családja.
Korponai kapitány nem tódított. A kastélyból világosság szüremlett ki az éjszakába, és három gyönyörű leányzó várta a vendéget. Csinosan föl voltak öltözve. Az egyik, egy cseresznyeajkú, barna, durcásan megkérdezte:
– Nini, hát Erdős Palit nem hozták ki?
– Teringettét – kiáltott föl az öreg Szklabonyai. – Hát azt honnan tudjátok, hogy Erdős Pali a világon van?
A cigányok már stimmeltek odakünn a másik szobában, ezüstvedrekben vonult föl az asztalra Frankhon bora…
– Én itthon szoktam mulatni – mentegetődzött nevetve a kapitány. – Legalább nem szólja meg senki sem az embert.
A kapitány inasa, egy őszbe csavarodott vén huszár, sarkantyúpengetve jelentette:
– A morék mit kapjanak, tekintetes úr?185
– Adjál nekik a tokaji aszúból, szolgám. És egy malacsonkát is mindegyiknek.
– Hüh! – kiáltott föl megrökönyödve Szklabonyai. – Be jó, hogy a grófok külföldön laknak…
Korponai kapitány megnyugtatta:
– Kérdezd meg, pajtás, az öreg Sárfayt, az szekérszámra hordatta el a pincéből a százforintos butéliákat…
A leányok énekelni kezdtek, és a cigányok belemuzsikáltak az öreg Szklabonyai fülébe. A vármegye esze ekkorára már azt is elfelejtette, hogy egy halott grófné is vagyon a világon… Korponai kapitány karjára kapta az egyik leányzót, és úgy megforgatta, hogy csak úgy repült.
– Pajtáskám – rebegte meghatottan Szklabonyai János –, én akár minden héten eljövök ide a kompániádba.
– Csak akkor, pajtás, ha hívlak. Mert hátha éppen gitározni találnék.
A Tisza felől már a hajnal fehérlett, a leányok szilaj tánca, csengő éneke csendesebbé válott. Korponai uram észrevétlenül elhagyta a szobát.
Az öreg Szklabonyai később, mikor friss levegő miatt a szabadba ment, úgy hallotta, mintha valahonnan gitárhangokat sodorna felé a szellő… De hiába figyelt e hangokra. Nem tudta kivenni, hogy honnan jönnek. De az is lehet, hogy csak a szél játszott vele.
Nem sok idő múlott el a Tisza-parti mulatság után. Bezzeg nem emlegette most már senki sem a halott grófnét és álmodozó imádóját! Korponai kapitány a vármegye legokosabb embere lett, akivel mindenki szeretett volna jó barátságba esni. De többé még Szklabonyait sem hívta magához.
Ősz felé híre futamodott, hogy agyonlőtte magát egy éjszaka. A híres szép leányoknak híre-hamva sem volt a kastélyban. De még a pincékben sem volt nyoma a nevezetes dorbézolásoknak. Az uradalom szénája pedig rendben volt, egy szalmaszál sem hibázott.
Ezen azután gondolkozóba estek az emberek is. Hová lettek a titokzatos szép leányok? Meg aztán csak valami nyoma maradott volna a hűtlen sáfárkodásnak?
Sokan nem is hittek a tréfacsináló Szklabonyainak. Lehetséges, hogy csak kigondolta az egész éjszakai vendégeskedést, és Korponai mégiscsak az után a halott asszony után ment el, akit oly sokáig mulattatott. Némelyek, akik hittek Szklabonyainak, azt vélték, hogy az az éjszakai dáridó186 csupán egyedül annak a holt asszonynak a jó hírnevéért volt. Hadd higgye a világ, hogy Korponai Gáspár céda törökbasa, aki dehogyis tudna élni vagy meghalni egy holt asszony miatt. Akárhogy volt, akár-mint volt, a holt asszony mogorva udvarlójáról sokáig beszéltek vidékünkön.
(1904)187
