A holt király
A holt király
Mint holdvilágos nádasból felriasztott aluvó vízimadarak, amint felrepülnek, és percnyi kavarodás után sebesen szárnyalnak tova a békésnek hitt víz felől az éjjel csendjében; mint sólyom repül a kék magosság felé a büszke úrnő kezéről, ha fejéről a süveget levették a sík mezőn; mint a délkeleti szél, ha megindult Esztergom felől, és felborzolja a Duna hullámait, és szilajságában felborítja az ingó csónakokat, és letépi a dereglyéket láncaikról a part hosszában: – úgy repült, terjedt a híre annak, hogy Károly király, az Anjouk nemzetségéből, szent Özséb napján, csütörtökön, Visegrádon örökre lehunyta szemét. Ezerháromszázhuszonhatot írtak akkor, és a somogyi nemesség, ama régi lázongók fajtájából, kik százötven esztendővel azelőtt még a régi istent és a régi szabadságot imádták, az ősz szakállú táltosokat pedig a bakonyi erdőségben rejtegették, tehát ők rögtön fegyverre kaptak, az Anjou-párti szomszédok jószágaira nyomultak, hol a béreseket és ökröket agyonütötték. Az öreg király testét pedig az udvari emberek skarlátposztóba burkolták, sarujára aranysarkantyút ütöttek, és fejére koronát kötöttek. Így feküdt a király napestig a visegrádi palota sarokszobájában.
Halálának negyedik napja volt már, de főúri hívei csak lassan gyülekeztek. Lovas emberek nyargaltak Esztergomba, Váradra és Győrbe a papokért, a halott mellett azonban senki más nem volt, mint Erzsébet, az özvegy magyar királyné, és egy másik Erzsébet nevű asszony, aki a Csák nemzetségéből származott, és a vitéz Gurkének vala a leánya. Gurke az Anjouk struccáért Havasföldön csatában elesett, és a király udvarába vette a vén zászlótartó egyetlen leányát, az őszibarack arcú, nagy, szőke hajú Erzsébetet. Akkor Károly király se volt még öreg ember.
A két asszony a sarokszobában diófa székeken ült, és hol a skarlátba takart öreg királyt, hol egymást nézték. Már régen megszokták egymás közelségét, mert a daliás király megöregedvén és erejét, tudását és olaszosan pompás büszkeségét elvesztvén, akarta, hogy mind a két asszony579 mellette legyen. A zászlótartó leánya, Erzsébet, akinek királyi szerelemből eredett fia Váradon kántorkanonok vala, akit korábban szeretett minden asszonynál a király és Lokietek Erzsébet is, a Piaszt nemzetségből, akit királyi hitvesévé tett. A szerelmes Erzsébet fürteit már havazni kezdte az idő, ám a királyné, bár ama korán hervadó olasz asszonyok fajtájából vala, szenvedélyes nagy szemeivel, nagyon fehér arcával, piros atlasz ruhájával és aranynyilakkal magasra tűzött hajával szép, fiatal és királyi volt. A szerető hamarabb vénül, mint a hitves. Ott ültek a saroktoronyban, kifáradván a bánkódásban és jajgatásban, könnyeik elfogytak, és hangjuk fátyolos lett, mint az éjszaka. A nap lefelé csúszott a Mátra erdős bércei mögött, és aranypiros köpenyegével betakarta a néma tájat, a szőke, halkan fodrozó vizű Dunát és a poros országutat, amelyen sisakos lovasok ügettek Visegrád felé.
A várudvaron most halk, mélázó ének hangzott fel. Regösök énekeltek ott, és húros hangszert pengettek éneklésükhöz.
A királyné a regösökre figyelt. Azok éppen Róbert Károly hűségét asszonyához, szerelmes hitveséhez, zengették.
– Azóta, Erzsébet, hogy én a felesége vagyok, láttad-e nyoszolyádban a királyt? Felelj őszintén, hisz már mindegy úgy is! – így szólt a királyné, és előrehajolva hunyorított nagy, fekete szemével.
Az öreges Erzsébetnek egyszerre megeredtek a könnyei.
– Nem, kegyes királyném. A király is csak addig vett észre engem, míg fel nem jött az ő szívének aranynapja, amely nap, a tündöklő, a drága, te voltál, királyném. Én legfeljebb hulló csillag voltam, vagy útszéli virágszál, amely az árokparton nő, és a lovag, mert éppen a fűbe akar heverészni, megpihenvén, letépi a virágot száráról, majd száz darabra tépdesi, és markából a szélben elereszti.
Piaszt Erzsébet mereven szegezte a szemét a beszélőre.
– Milyen szépen tudsz te beszélni, Erzsébet, még mindig – mondta tagolva a szavakat. – A király szerette a szép mondatokat, és a rút, bicegő Dandolo Anna meghódította, mert ismerte azon Boccaccio elmés történeteit, aki a nápolyi leány udvarában traktálja regéivel az asszonyokat és urakat.
– A király szerette a hűséget és a királynét – felelt röviden a zászlótartó leánya.
– Te hűséges voltál, Erzsébet?
A havashajú asszony a torony ablakából kitekintett az országútra, amely a vár alatt kanyarodott, a sisakos lovagok a vár alatt ügettek már.580
A mátrai erdőkben a szél is feltámadt, és befújt a toronyba, ahol meglibbentette a selyemkárpitokat.
– Hűséges voltam, de hasztalan voltam hűséges, ó, királyné. A király jobban szerette apródját, Tötöst, a macsói bán fiát, aki a kengyelvasat tartotta a lábához; jobban szerette kezes paripáját; jobban szerette a hajnalt és alkonyt, jobban a Velence által ajándékozott vörös bort – mint engem – úgy beszélt a zászlótartó leánya, és ráborult a király holttestére.
– Hazudsz, te asszony – kiáltott fel egyszerre Erzsébet királynő –, hazudsz te, ki ármányosabb vagy a viperánál, amely az erdőben leskelődik a vándorlóra. Hazudsz, hazudsz. Még két éve se múlt, midőn a királyt sétájából házadba csaltad…
A királyné magasan állott a holttest felett, és karjait kinyújtotta. Gurke Erzsébet sírva-nevetve zokogta:
– A fiam volt nálam látogatóban. A fiam, Kálmán, a váradi kanonok. Hírvivőid láthatták volna fehér lovát udvaromon kapálni vékony lábaival, valamint szolgáját, Miklóst, az öreget. A király akarta a fiamat látni. Bocsáss meg, ó, királyné. Néked még két gyermeked volt, nekem csak egy!
A skarlátba burkolt király holtteste mintha megrezzent volna. Aranysarkantyúi összependültek saruján. A szél kidagasztotta a magas ablakok hímzett függönyeit, mint a vitorlákat.
Apródok léptek be, és ezüstfüstölőből megfüstölték a szobát. A regösök éneke elhangzott a várudvaron, és a két asszony ismét mozdulatlanul ült.
Nemsokára feljött a hold a hegyek mögött, és a király holttestét Druget Miklós nádor, Simonfia Pál országbíró, Tóth Lőrinc, a mesés vitézségű több vármegyék főispánja és Csór Tamás, a királyi ajtónállók mestere, karjaikba vették, és levitték a toronyból a Dunához. Eközben harsonák szóltak, és harangok búgtak. A Dunán zászlós dereglyébe fektették a halott királyt. A hold éppen a Duna felett állott, midőn elindult a dereglye a Károly holttestével Buda felé. Az evezősök csöndesen dolgoztak. Erzsébet királyné és a zászlótartó leánya egymásra borulva nézett a dereglye után.
Egyszerre lódobogás hallatszott a parton. Poros, sisakos lovas vágtatott feléjük a vár felől. Szakállas, fekete taláros pap zökkent le a nyeregből, akinek széles szablya volt derekára kötve.
– Ez az én fiam, Kálmán – kiáltotta Erzsébet.
A váradi kanonok, midőn látta, hogy a dereglye már a Duna közepén581 jár, megcsókolta az anyját, a királynő előtt pedig mélyen meghajolt. Aztán csónakba ugrott, és a dereglye után evezett.
– A homloka és a feje a királyé – mormogta a királyné –, kár érte.
Az elhagyott fakó nyerített a parton. Gurke Erzsébet megfogta a gazdátlan ló zaboláját, és maga mögött vezette, amint a királynét a várba visszakísérte.
Budán, Nagyboldogasszony templomában már állott a nyitott koporsó, a királyra várván, három, Gut-Keled terebélyes nemzetségéből származó ifjú pedig bajvívó ruhába öltözve vitézi tornára készült azon órára, amely órában a nagy király holtteste Budára ér.
(1908)582
