A kócsag
A kócsag
Mit csinált Gólyahíren Birkeiné? Mit csinált volna mást, mint unatkozott. A vidámsághoz, mulatozáshoz, nótához szokott zombori kisasszony a gólyahíri nádasok merengő csendjében, magányában csupán a szúnyogokat vette észre. Birkei Barna nem az az ember volt, aki egymaga pótolni tudta volna az asszonyoknak a lánykori pajtásokat, ismerősöket, mulatságokat. Még csak nem is ivott az Anna férje. Hát hol látni olyan férfit, aki még csak nem is iszik? De az is meglehet, hogy nem a férfiúban volt a hiba. Talán az asszony nem tudta egyetlen férfiban feltalálni a ő egész világát, holott a férfinak elegendő gyakran egy asszony szíves mosolygása, hogy arra egy egész világot fölépítsen.
Elég az hozzá, hogy Szebenics Anna unatkozott. Mikor a menyecske unatkozik, ugyan mire gondol? Mire másra, mint a szerelemre. Eleinte csak a felhőket nézi el hosszasabban, és azoknak az alakjukból formálja ki maga előtt a különböző ismeretleneket. A felhők után mindjárt az álmok jönnek, amelyek éjjelente új világba vezetik. Az álmoknak nem lehet parancsolni. Azok az álmok tüzes paripák, amelyeknek kicsiny az egész világ. Ha a falusi asszony a tyúkjain, kacsáin és cselédein kívül más egyébbel is kezd álmodni éjjelente, akkor már nincsen egészen rendben a dolog.
Csak éppen az alkalom kell még hozzá, hogy megjelenjen az, aki aztán valaki lesz az álmok világában. Néha egy inges kisgyerek az, máskor egy kifent bajuszú úr.
Birkeinének nem az inges kisgyerek lett az ideálja, hanem Berkeny, a süvöltői urasági írnok.
(Különös dolog az ezekkel az asszonyokkal. Kislány korukban Petőfiért vagy Herczeg Ferencért rajonganak. Amikor asszonyok lesznek, megelégszenek egy gazdasági írnokkal.)
Berkeny tömzsi, nagy fejű és lógó bajuszú fiatalember volt. Az embereket éppen olyan szemmel mérte végig, mint a lábas jószágot. A megtermett,394 erős tetszett neki belőlük. Hát Birkeiné elég megtermett volt. Fekete haja, parázs szeme, szíves szava Berkenynél különb férfinak is a fejébe hajtotta volna a vért. Tudja azt minden asszony, hogyan kell tudomására adni a férfinak azt, hogy érdeklődik iránta. Berkeny mindennapos vendég lett a háznál, Barna barátunk összevont szemöldökei alól figyelte a férfit meg a feleségét. Utóvégre annyira ostobának nem akart látszani, még önmaga előtt sem, hogy minden különösebb ok nélkül közbelépjen.
Berkeny megfordult a Bácskában, ismerte az odavaló szokásokat, nótákat. Sokat ivott, és minél többet ivott, annál szerelmesebb lett az asszonyba. Anna eleinte csak játszott a férfival, talán észre sem vette, hogy a játék kezd komolyra fordulni. Berkeny már akkor is megállította hóka lovát Gólyahíren, amikor pedig teljes bizonyossággal tudta, hogy Birkei nincsen odahaza. Az asszony bácskai szokás szerint nyomban borral kínálta, és Berkeny rágyújtott az ismerős nótákra. Fújta, fújta a nótákat. Az udvarlásnak ő ezen egyszerű módját választotta. Sok asszonynak nem tetszenek a bölcs szavak, élettapasztalatok, de annál inkább szívükhöz fér egy kanásznóta.
Berkeny ivott és dalolt. Minél többet dalolt Berkeny, a házigazda antul kevesebbet volt odahaza. Nem szerette tán a nótákat, vagy talán azért nem hallgatta, mert a feleségének szóltak azok a nóták: ki tudná? Csak annyi bizonyos, hogy Birkei Barna vendég lett a maga házánál, amióta Berkeny odajárt dalolni.
Egy este, amikor a nádasból hazajött, véletlenül többet is fogyasztott Berkeny a borból és nótákból, valami illetlen mozdulatot tett az asszony felé.
A gentlemanek ilyenkor két lyukat lőnek a levegőbe. Birkei radikálisan intézte el a dolgát. Galléron ragadta a becsípett írnokot, és miután alaposan megverte, kitette a szűrét az ajtón.
Az asszony könnyes, de bámuló szemmel nézte felháborodott férjét. Birkeinek lángolt az arca, a lüktető szenvedély szinte megszépítette, megnövesztette, reszketett a hangja, amikor az asszonyhoz fordult:
– Sajnálom, hogy megfosztottalak a mulattatódtól, de nagyon szemtelen volt már a fráter.
Az asszony összekulcsolta a két kezét:
– Énreám is haragszol?
Birkei gyöngéden eltolta magától az asszonyt:
– Terád nem haragszom. Te asszony vagy.395
Olyan különös nembánomsággal mondta ezt, hogy az asszonynak arcába szökött a vére.
– Ha szeretnél, megvernél – rebegte. – Én legalább úgy hallottam a szülőhazámban, hogy néha szokásos az asszonyt megverni…
Birkei lustán leheveredett egy szalmakanapéra:
– Itt más szokás van. Én asszonyt nem bántok soha.
– Mit szándékozol tehát tenni? – kérdezte elhalványodva az asszony.
– Semmit – felelt a férfi. – Ha élne a nagybátyád, elküldenélek hozzá egy kicsit felejteni, de hát senkid sincs, Anna. Itt maradhatsz, ameddig akarsz. Nekem van egy kis tanyám a nádasok között. Az utóbbi időben nagyon megszerettem azt a helyet. Majd odaköltözöm egy darab időre. Rézi néni ellátja a gazdaságot itthon.
Az asszony visszafojtotta a könnyeit, de rettenetesen szenvedett ezen szavak alatt. Csak annyit bírt még megkérdezni:
– Aztán ki fog rád főzni?
A férfi legyintett.
– Majd… Valahogy csak lesz.
Látszott, hogy a további beszélgetéshez nincs semmi kedve. Anna kifordult a szobából, aztán, mert egyébként nagyon vallásos teremtés volt, a betett ajtó mögött letérdepelt és imádkozott, miközben könnye patakban omlott. Hallotta-e a férfi az imádkozást? Annyi bizonyos, nem törődött vele. Elaludt azon az egy helyen, ahová ledőlt. Reggel, amikor az asszony fölébredt, Barnát már nem találta a háznál. Egy papirosszeleten ennyit írt a feleségének:
„Nehogy utánam jöjjön!”
S ezzel eltűnt Birkei Barna odahazulról. Két hónapig hír se hallatszott felőle. Akkor egy öreg, elvadult külsejű pákászféle ember kopogtatott a gazda nélküli portán. Puskaporért és sörétért jött. Arra volt egyedül szüksége a nádasok között lakó Birkei Barnának.
Hát az asszony mit csinált ezen idő alatt?
Amikor elment a férje a háztól, akkor látta csak, hogy azt a férfit ő igazán szereti. Az asszonyok olyanok, mint a gyermekek. Nem kell nekik a meglevő, mindig a lehetetlenség körüljár a gondolatuk. Akkor búsult csak igazán Anna, amikor érezte, hogy elveszítette az urát. A halott fölött még lehet vigasztalódni, de mily vigaszt találjon az élőért? Él, és nem az övé. Elveszett a számára örökre.
Berkeny, amikor kiheverte a verést, és hírét vette a Birkei Barna elvonulásának, egy szép napon megjelent Gólyahíren. A hóka lovát ott396 táncoltatta a kapu előtt, és meresztgette a szemét az udvarra. Az asszony észrevette a verandáról. Két béreslegény dolgozott az udvaron. A legények kezében vasvilla volt, és az asszony rájuk parancsolt, hogy állják el Berkeny előtt a kaput. A lovas, amikor a villás embereket közeledni látta, sarkantyúba kapta hókáját, és elnyargalt.
(A falusi asszonyok ebben is szakítanak a városi szokásokkal. A városi asszonyka ilyenkor a budoárjába vonul vissza, és eltagadtatja magát a szobalányával.)
Már a második hónap is elmúlt. Fagyos novemberi szél süvöltözött a ház körül. Anna epekedve gondolt az urára. Néha úgy érezte, hogy az egész hátralevő életét szívesen odaadná, ha csak egy napot tölthetne még Barnával. Elhatározta, hogy mindenáron felkeresi, aztán, ha nem akar többé tudni róla Barna, megöli magát a szeme láttára.
A tanyán lakott egy Kisa nevű pásztorember, akiről az a hír volt, hogy ismeri a nádast, behunyt szemmel se tévedne el benne. Erről a Kisáról mesélik, hogy száraz lábbal ért át a Tisza túlsó partjára, pedig gyalogosan volt. A Tiszát is ösmerni kell.
Ezzel a Kisával állott szövetségbe Anna. A pásztor vállalkozott rá, hogy felkeresi Birkeit.
– Minden éjjel hallom a puskáját! – mondta.
Csak arra esett gondolkodóba, amikor megtudta, hogy az asszony is vele akar tartani.
– Agyonlő a tekintetes úr! – mormogta fejét vakarva.
– Akkor is engem lő agyon, nem téged – biztatta Anna. – Te csak vezess a tanya közelébe, aztán a többit bízd rám. Akár nyomban vissza is fordulhatsz.
A pásztor ilyenformán felcsapott vezetőnek.
Annának pedig eszébe jutott valami, minek ismerné fel az ura már messziről, talán még elmenne előle. A ruhái között ott volt az a paraszti öltözet, amelyben egykor Birkei Barnát látogatta meg, amikor még nem is ösmerte. Előkereste most azt a kackiás piros rokolyát, lábára húzta a fehér bocskorokat, és menyecskésen bekötötte a fejét piros babos kendővel.
Kisa aztán elvezette a lápok, nádasok között Annát arra a tanyára, ahol Birkei Barna búsult nagy egyedülvalóságában.
Amolyan pákásztanya volt az, benn a tiszai nádasok között, nem volt az úriembernek való lakás, csak bujdosónak vagy üldözöttnek.
Alkonyattal értek a tanyára. Kisa jó messziségben elmaradt az asszony397 mellől, amikor már a tanya kanyargó füstje látszott. Az asszony egyedül ment előre.
A kis szigeten, ahol a tanya állott, tűz égett, és a tűznél egy magányos férfi ült háttal az asszony felé. Birkei Barna megfordult, amikor éles hallása megérezte a közeledő lépteket. A tenyerét szeme elé emelte, és úgy nézte a parasztruhás asszonyt. Megismerte-e? Az arcán nem mutatkozott se harag, se öröm. Az asszony alázatosan szólalt meg:
– Eljöttem, hogy vacsorát főzzek a tekintetes úrnak.
Birkei némán bólintott.
Az asszony pedig nekigyürkőzött. Talált halat, vadat a tanyán, szótalanul, de vidám kedvvel látott neki a főzésnek. Csakhamar rotyogott a bogrács a tűz felett, kellemes ételszag terjengett a levegőben. A menyecske sürgött-forgott a tűz körül. Kipirosodott az arca, és ragyogott a szeme.
A vacsorához előkerült Mihály bácsi is, az az öreg pákász, aki a magányos életet Birkei Barnával megosztotta. A két férfi jóízűen evett. Vacsora után Mihály bácsi csónakjára ült, és elment valamerre a láp rengetegében. Az asszony így szólt a férfihoz:
– Azért jöttem, mert nem tudok nélküled élni. Engedd meg, hogy itt maradhassak a közeledben. Szolgálód leszek.
A férfi komolyan nézett az asszonyra.
– Itt nem maradhatsz.
– Elűzesz? – esdekelt az asszony. – Meghalok nélküled!
A férfi nem felelt mindjárt. Komoran nézett az alkonyatba boruló égre. A nádas aranyszínben tündöklött, mintha valami láthatatlan festő végighúzta volna rajta az ecsetjét. A távol aranyos pírjában egy fehér, ragyogó tollazatú madár úszott az ég végtelenségében. A férfi szakállas arcát a madár felé emelte.
– Itt még kócsag is jár – mondta, és látszott, hogy megremegteti a vadászláz.
Szemével a madár repülését kísérte. Az lejjebb ereszkedett, és mint egy nagy, fehér álom tűnt el a nádak között.
– Hát menjen a kócsag után – rebegte csendesen az asszony. – De éjjelre visszajöjjön…
Egy faderékból vájt csónak himbálózott a vízen. A férfi a csónakba szállott.
– Visszajön? – kérdezte remegő szívvel az asszony.
– Visszajövök – felelte Birkei Barna.
És az asszony ujjongó szívvel, boldogan várta vissza az urát.
(1906)398
