A lσ meg a szoknya
A lσ meg a szoknya
Lóval foglalatoskodó emberek tudják, hogy van néha olyan esztendő, amikor nem terem egy jóravaló csikó se az egész határban. Terem, terem, de hát az is csak olyan, mint amilyen az idő. Az olyan tavasz nem is igazi tavasz. Máskor meg a lótartó gazdák egyebet se csinálnak, mint szomszédolnak, látogatnak, bámulják a csikókat; csupa olyan csikó került a határunkba, amelyikből paripa leszen. Mintha merő eleven tűz lüktetne a bőrük alatt; mintha már úgy sziporkázna a szemük, mint a parázs; mintha már lovast táncoltatnának a hátukon akkor is, amidőn még az anyjuk után nyihognak… Hát az asszonyokkal is úgy vagyunk, mint a lovakkal.
Nemes fajtájú, finom vérű, jeles teremtése mind a kettő az Istennek. Meglehet, hogy valaki a lovat nem szereti, kutyát nem állhatja, kártyát, bort, mulatságot elkerüli, de az asszonyféle elől még az ilyen ember sem tér ki, akinek pedig aligha van valami keresnivalója a világon. A nemesített, finom paripa némely esztendőben annyi, mint az istenáldás. A sorsnak véletlen játéka, hogy az olyan esztendőben rendesen leány is terem bőven: csakhogy egészen másféle, mint egyébkor. Mintha rózsaszínű hóesésben szálltak volna le egy nagyobbfajta hópihén ezek a tündérek. Olyan a fülecskéjük, arcocskájuk, nyakuk, mint a szilvafa virága. Rendesen sokkal szebbek, mint többi idősebb vagy fiatalabb leánytársaik. Még ha öregasszony korukban találkoznak, akkor is ráismernek egymásra, mint annak a nevezetes esztendőnek szülöttei. A férfiak megbecsülik őket, és tisztelettudóan mondogatják:
– Sára néni abból a híres esztendőből való, amelyikből a Rohonkay Betyárja.
Nem is olyan csoda, hogy nagyra tartották ezeket az asszonyokat, lovakat. Sára néni nagymama korában még három fiút szült, Rohonkay Betyárja öreg ló korában se volt olyan öreg, hogy az meglátszott volna rajta. Mikor már nagyon megöregedett, egy reggelre eltűnt istállójából…319
– Szégyellte magát, hogy megvénült – mondogatta a gazdája. – Úgy akar elpusztulni, hogy senki se lássa.
Később megtalálták a Betyár bőrét a nádasban. Hogy került oda, senki sem tudta, de nem is igen kutatta. A gazdája megnyugodott a dologban.
– Ő sem élhetett örökké.
Ez a Rohonkay nem is hozzánk való ember volt. Sunyi arcú, rövid lábszárával bizonytalankodva őgyelgő, kevés beszédű ember volt. Állítólag valahonnan a felső vidékről került ide birtokos embernek, és ha nem tetszett neki valami, azt mondta, hogy: az másképpen van ott, náluk, ahonnan harminc esztendeje elkerült. A haja, bajusza éppen olyan sűrű és barna maradt mindig, mint fiatal korában, még a kabátja is ugyanaz a sáfrányszínű volt, hol a két ökle mindig a zsebekbe volt mélyesztve. A kalapját szemére húzva csavargott ide-oda minden látható cél nélkül, és így lassan kitudódott róla, hogy hamis ember, ravasz ember, akitől jó óvakodni. Az asszonyokkal látszólag sohasem törődött; minek is törődött volna, amíg megvolt neki a híres Betyár lova? Amikor fölült a Betyár hátára, a szomszédokból tetszelegve nézték a különben rövid nyakú, gömbölyű hátú, fekete embert. A csizmasarkát úgy ütögette a paripa oldalába, mintha arra szüksége lett volna a Betyárnak. De hát mit csinált volna a csizmasarkával? Asszony után nem koptatta; néha két napig ragadt a szalma, pelyva a hajában, mert nem volt, aki onnan kifésülje. A csizmáját a nedves fűben törülte meg reggelenként, esztendőszámra szalonnát ebédelt.
– Azt a tót mindenségét! – dohogtak a környékbeli urak. – Minek él az ilyen ember a világon, különösen miért itt, a mi vidékünkön?
A Betyár elpusztulása után még többet csavargott, mászkált Rohonkay. A sáfrányszínű kabát a nagy elálló zsebekkel minduntalan látható volt az országúton. Ha kedve szottyant, elsétált a tizedik faluba, és onnan megállás nélkül vissza. Útközben nem beszélt senkivel, csak a szeme járt ide-oda a kalap alatt. Mindent megnézett alaposan, és hogy mit gondolt magában, azt senki sem tudhatta.
Egyszer, midőn éppen két napig odakóborolt, hazaérkezve, egy kocsit látott a háza előtt. Piros napernyő virított a kocsiból, és kis, fehér pónilovacskák álldogáltak a rúd mellett nagy nyugodalmasan. A lovakról rögtön fölismerte Rohonkay a tabi földesasszonyt, özvegy Szirnyák Jánosnét.
– Vajon mit akar velem ez a boszorkány! – dünnyögte magában, és tán még mélyebbre nyomta az öklét a kabátja zsebébe.320
Szirnyáknét éppen nem lehetett boszorkánynak nevezni, csak az olyan alattomos fráternek, mint amilyen Rohonkay volt. Igaz, hogy már elmúlt tizenhat esztendős, de hát az volna csak a furcsa, ha csupán a tizenhat esztendősök volnának szépek. Mit csinálna az a sok asszony, aki már a harmincon is túl van? Megmarad nekik az a szépség, amely senkinek sem adatott meg másnak, mint csupán nekik. Az alma, szőlő érik, finom pókháló úszik a ritkuló levegőben, és a virágok közül az őszirózsa nyílik. Hol van az megírva, hogy a „vénasszonyok nyara” nem olyan szép, mint a május a gyöngyvirágos erdőn? Lehet, hogy még szebb, különösen az olyan jóvérű asszonynál, mint amilyen Szirnyákné volt. Tréfásan rákiáltott az őgyelegve közeledő Rohonkayra:
– Ugyan ne búsuljon már mindig, Rohonkay. Egy asszony miatt se érdemes valami nagyon bánkódni. Hát még csupán egy ló miatt?
Rohonkay dörmögött valamit. Az asszony világos porköpönyegében nevetve nézett rá a kocsiról. A szemét kicsit összehúzta, úgy nevetett. Hamis ránc támadt az ajka körül, és kívánatos, gömbölyű nyakán tündöklött pelyhes szőkesége, amint a napsugár éppen ott bogarászott.
Rohonkay kedvetlenül billentette meg a kalapját.
– Most már nem marad pedig egyéb hátra, mint a házasság. Nagyon üres az életem. A Betyár még elmulattatott, de azóta mindig csak azon gondolkozom, hol találnék olyan lovat, mint amilyen a Betyár volt. Vagy ha már lovat nem, hát asszonyt…
Szirnyákné ezen is nevetett.
– Majd találkozik olyan is… Egyelőre azért tértem be erre jártamban, hogy a Betyárnak a szerszámja, nyerge után érdeklődjem. Hátaslovat vettem a fiamnak. Önnek már úgyse kell a nyereg.
Rohonkay szó nélkül előhozta a színből a Betyár hagyományát, finom sárga bőr, ezüstös zabláját, csótárját, nyergét… Az özvegy asszony tréfás komolysággal dugta be a fejét a Betyár szerszámjába.
– Akár nekem is illenék – mondta.
Rohonkay rámeresztette a szemét. Amíg megindultak koponyájában a gondolatok rozsdás kerekei, a kis kocsi a piros napernyős özvegyasszonnyal már nagyon messzi járt. Rohonkay belebámult a felszálló porfelhőbe.
– Olyan idős lehet, mint amilyen a Betyár volna, ha élne.
Nyugtalankodva járt-kelt néhány napig. Egyszer az bántotta, hogy túladott a Betyár hagyományán. Hátha nem is pusztult el az a ló? A nádasban talált lóbőr, amit a ragadozók, vadmadarak szétmarcangoltak, lehetett321 más lóé is. Egyszer visszajön a Betyár, hallott már ilyen történeteket, és számon kéri a szerszám és az asszony miatt… Mert azt már nem is tagadta maga előtt, hogy tetszik neki az a vidám asszony. Az első asszony életében. A falusi ember lustaságával belenyugodott a megváltoztathatatlanba.
Ha ismét erre jön, megmondom neki – gondolta magában; és a piros napernyős özvegy nem is soká váratott magára. Egy-két nap múlva arról tudakozódott, hogy sarkantyúja nem maradt-e Rohonkay uramnak? A hallgatag és ravasz Rohonkay ekkor egy pár rozsdás sarkantyút hozott elő a kamarából, és gyöngéden megütögette vele az özvegy derekát.
– Fáj-e? – kérdezte.
– Dehogy – felelt sokatmondólag az özvegy. – Ellenkezőleg…
Ettől a naptól fogva sohasem látott többé senki szalmát a Rohonkay hajában, de még sáfrányszínű kabátját is mással cserélte ki. A csizmája fénylett és ropogott: özvegy Szirnyákné beköltözvén a falusi házba, egyszerre mindent felfordított ott. A takaros és szorgalmas özvegy, aki annyira nem félt a férfiaktól, hogy részeges kocsisait saját kezűleg is megfenyítette, hamarosan rendet csinált az elhanyagolt gazdaságban. Meszeltek, takarítottak, szellőztettek folytonosan, és arról többé szó sem lehetett, hogy Rohonkay napokra elkóboroljon, és közben útszéli szalmakazalok alatt aludjon. De megváltozott egyéb is. Az istállóban, ahol a Betyár eltűnése óta csupán a dongók jártak ki és be a törött ablakon, kis sárga kanca ropogtatta a zabot. Betyár régi szerszámja, amely az utóbbi időben megrozsdásodott egy kicsit, vakító fényesen lógott a szögön. Rohonkay elkeseredve mondta egyszer:
– Jó, hogy a Betyár nem tudja már ezt a dolgot!
Az özvegy kamasz fia lovagolt az udvaron, a kertben és a faluban. Rohonkay ilyenkor mérgesen mutatott áthághatatlannak látszó kerítésekre, amelyeket ő hajdanában a Betyárral keresztülugrott… Mindent keresztülugrott.
– Ugyan hagyd már azt a lovat, Rohonkay – szólt rá az özvegy. – Egyébről sem tudsz beszélni, mint egy régi, vén lóról. Látszik, nem mulattál, udvaroltál soha életedben. Más férfiú ebben a korban már a feleségének is elmeséli azokat a pajkosságokat, amelyeket fiatal korában elkövetett. Te nem tudsz semmit?
Az alattomos Rohonkay nagyot hallgatott, csak a szeme járt ide-oda, persze nem a kalap alatt, mert olyant csak akkor volt szabad a fejébe nyomni, ha kiment a házból. Mindenféle vendégek jöttek a házhoz, akiket322 eddig ösmert ugyan, de soha velük nem beszélt. Azok dicsérték előtte az özvegyet:
– Pompás, jóvérű menyecske.
A szomszédok, nagy szakállú, nagy bajuszú Gaálok, akik mindenféle szoknyának utánafordultak, reggeltől estig ott pipáztak az ámbituson. Az öreg Gaál Mihály még a konyhába is bement, amíg az asszony a tésztát gyúrta, és ott locsogott-fecsegett.
Telt-múlt az idő. A Rohonkay csizmája mindig fényesebb lett, de a kedve annál rosszabb. Sehogy sem találta helyét a megváltozott viszonyok között. Sűrű, fekete haja, amely olyan volt, mint a drótszög, hirtelen őszülni kezdett; szalonnát legfeljebb reggelire kapott. Az istállóban gyakran elüldögélt a szalmán, és nézte a Betyár régi szerszámját.
– Itt állott a lelkem… Milyen más világ járt akkor! – sóhajtozott.
Egyszer valamit észre is vett volna a fáma szerint: egy alkonyattal bizonyos nagy szakállú Gaál és a felesége között. A lugasban nevetgéltek, vagy az ördög tudná, mit csináltak, elég az hozzá, hogy azon az éjszakán lódobogásra ébredtek föl a ház lakói. Szenvedélyes nyerítése hallatszott valamely idegen paripának, és Rohonkay a kalapját mélyen szemére húzva, kisietett a ház elé. Ott nagy, fekete lovat talált, amelynek hátára vetette magát.
– Betyár! – mondta, és megveregette a paripa nyakát.
A patkó szikrázott a csatorna kövein, amint a paripa eliramodott Rohonkayval, aki többé sohasem jött vissza falujába. Nyoma veszett, eltűnt. Ki tudja, miféle ravasz, alattomos cselekedet volt ez megint?
– A Betyár elvitte! – mondták a falubeliek. – A pokolba vitte.
A Gaálok tovább pipáztak az ámbituson, és az özvegyasszony nevetett. Pedig a jó évjáratból való volt ő is. Csakhogy néha ebben is csalódik az ember. Csupán a lóban nem lehet csalódni.
(1906)323
