A legendák műhelyéből
A legendák műhelyéből
Faluhelyen, téli estéken, amikor az embereknek nagyon megfogyatkozik a tennivalójuk, és a hófúvás miatt még néha távol eső disznótorból is el kell maradni (habár derék hófúvásnak kell annak lenni), a legjobb barát a kemence és a karosszék. A pipa – ez az állandó barát – ilyenkor érezteti nélkülözhetetlen voltát, és kemény télben bizony megesik, hogy a falusi ember napokig nem lát mást, mint a pipáját. A hó alatt csendesen alusznak a kis faluk, a földi zaj szinte elmúlni látszik, még a kutyák is berekednek; az este korán kezdődik, és az esti csöndességben megmozdulnak az emberi koponyákban azok a kerekecskék, amelyek forgására egy láthatatlan kárpit emelkedik fel, és a kárpit mögött egy egészen új világ jelen meg: a fantázia országa. A téli este faluhelyen a fantáziáé és a meséké. Téli estéken látszik, hogy minden emberben van valami nyoma a fantáziának. Egyikben több, a másikban kevesebb. Én azt hiszem néha, hogy az unalmas, hosszú téli esték nélkül sok hiányossága volna a magyar mitológiának. A Kacsintszky háza előtt például volt egy terebélyes iharfa, amelyről minden gyerek tudta a környéken, hogy alatta Rákóczi üldögélt. Ezzel szemben hiába állították, hogy Rákóczi még csak nem is járt soha ezen a tájon, nemhogy a Kacsintszky fája alatt üldögélt volna! A legenda már megvolt. Nem lehetett többé eltemetni. Még azok is, kik bizonyosan tudták, hogy hazugság az egész, az idegeneknek megmutatták a fát.
– Állítólag Rákóczi ültette!
Ez a bizonyos Kacsintszky általában nem mindennapi ember volt. Világot járt, sokat próbált férfiú volt. De az is meglehet, hogy sohase volt túl a faluja határain. Olyan meggyőzően, bőbeszédűen tudott mesélni fiatalkori utazásairól, hogy élvezet volt hallgatni. Mindenhez értett, mindenről tudott disputálni. A szomszédai titokban kissé bolondnak tartották, de nyíltan elismerték, hogy ő a legokosabb ember a környéken. Nagy fejű, hordótermetű ember volt, aki akkora szippantásokat tudott544 venni a szivarból, hogy a fél szivar elégett egyszerre. Aztán tudott mindenféle olyan nótákat, amilyeneket senki se ismert a vidékünkön. Agglegény maradt, mert bevallása szerint, ezt megígérte egy hercegnőnek, akihez fiatalkorában gyöngéd szálak fűzték. A házát „úrilakom”-nak nevezte, három disznaját „jószágaim”-nak. Ha nagyon megharagudott, azt szokta kiáltani: „Hol a pisztolyom?” Ha a kalendáriumba nézett, azt mesélte, hogy könyveiben búvárkodott. Tudta mindenki, nagyon jól tudta, hogy egyetlen szava se igaz Kacsintszkynak, de mégis kellemetes volt őt hallgatni.
Kacsintszkynak volt egy fő hazugsága, amely hazugság köré csoportosította valamennyit. Ez a nagy hazugság az volt, hogy évekkel azelőtt Kacsintszky a monte-carlói kaszinóban egy félmillió frankot nyert. Ez a félmillió frank kísérte végig Kacsintszkyt az egész életén. Variálta, módosította a félmillióról szóló mesét. Egyik délután azt mesélte, hogyan nyerte a legendás összeget. Másnap arról beszélt, hogyan veszítette el! Mert természetesen elveszítette ismét az egészet, egyetlen gomb nem maradt meg belőle. Legenda, valósággal legenda lett a Kacsintszky félmilliójából. Mindenki tudott róla, holott senki se látta. Volt, bizonyosan megvolt valamikor, hisz Kacsintszky már húsz esztendeje emlegeti. Húsz esztendeje azzal keverte a falusi zsíros kártyalapokat, amikor a szomszédjával máriásozott, hogy a szerencse elfordult tőle végképpen. A rézgarasokat éppen olyan örömmel vagy bánattal nyerte és veszítette, mintha vagyonokról lett volna szó. Ha néhanapján a máriás kedvezően végződött a Kacsintszky részére, megelégedetten csörgette zsebében a rézpénzt.
– Szerencsecsillagom ismét a horizonton van. Nemsokára útra kelek, és megpróbálom még egyszer megtámadni a bankot.
Húsz évig mondogatta ezt Kacsintszky. Ha nagyon rosszul ment a dolga, mindig azzal vigasztalta magát, hogy mindez csak idő kérdése. A bajok egyszerre eltűnnek, amidőn ismét útra kel azon messzi eső palota felé, ahol az aranyak zsákszámra állnak, és csupán Kacsintszkyt várják, hogy onnan elvigye őket.
Kacsintszky nem maradott meg a szóbeli tervezgetésnél. Egy nagy ládája volt, az évek során megtelt mindenféle könyvekkel, feljegyzésekkel, amelyek a rulettjátékra vonatkoztak. Néha napokon keresztül üldögélt szobájában kabalisztikus feljegyzéseket téve, és a szomszédai megdöbbenve pislogtak be az ablakán:
– Most dolgozza ki terveit Kacsintszky – mondogatták.
S ilyenformán kártyakérdésekben elsőrangú tekintély volt vidékünkön545 Kacsintszky, bár, mint mondám, csupán krajcárban máriásozott. Ha valami vitás dolog merült fel a megyei kaszinóban, mindig akadt valaki, aki ezzel vetett véget a vitának:
– Majd megmondja Kacsintszky.
De még más vármegyékből is felkeresték levelekkel, sürgönyökkel. Kacsintszky, a kártyabölcs megfontoltan válaszolt a vitás kérdésekre, és nemigen volt senki, aki meg ne nyugodott volna a Kacsintszky ítéletében. Pedig ha egyebet nem, kártyázni csak tudtak a mi vidékünkön. Ebéd utáni feketekávénál néha kisebb vagyonokat tettek kockára a megyei kaszinóban; éjjelenként pedig olyan forgalom volt a kártyázóasztaloknál, mint egy nagyobb takarékpénztárban. Kacsintszky, aki hében-korban bevetődött a nagy kártyások közé, megvető közönnyel nézte a nagy bankók járását-kelését.
– Tollfosztás az egész! – mormogta és ásított. – Ugyan melyikőtöknél van csak egy rongyos millió is? „Odalent” pedig úgy hevernek a milliók, mint itt a garas. Csak le kell értük hajolni.
Ha ferbli mellett gibicelt Kacsintszky uram, neki is külön poharat állítottak az asztalra, mint akár a cigányoknak.
– Segítsünk a letört játékoson! – mondogatták a kártyázok, és sűrűn hullottak a forintok, bankók a Kacsintszky poharába.
Ha megtelt a pohár, Kacsintszky hagyta zsebébe önteni a pohár tartalmát.
– Ugyan ne bolondozzatok már! – dünnyögte. – Hisz magatokat fosztjátok meg! Inkább jöjjetek velem Monte-Carlóba. Nemsokára elindulok.
A letört, tönkrement játékosoknak Kacsintszky volt a reménysége. A letört játékos is olyan, hogy a szalmaszálba is kapaszkodik, mint a fuldokló. Majd segít rajtuk Kacsintszky, ha egyszer rászánja magát, hogy elinduljon Monte-Carlóba. Bizonyos, hogy nagy vagyonnal térnek vissza valamennyien. A kis tanyák, fehér falú urasági házak egyszerre visszatérnek régi gazdáikhoz. A monte-carlói aranyak kirántják a bajból az egész vármegyét. Ugyan mikor indul már el az a furfangos Kacsintszky?
– Csak várjatok, várjatok – mondogatta. – Még egynéhány szisztémát kell feldolgoznom. Amint ezzel a munkával elkészültem, nyomban útra kelek.
Az esztendők repültek, s ugyanolyan gyorsasággal vándoroltak egyik kézről a másikra a kis tanyák, fehér falú urasági házak. A sóhajtozó nyírfák, amelyek a homoki kúriákat őrzik a széltől, portól, talán harmadszor is gazdát cseréltek már. Suhancokból férfiak, fiatal menyecskékből vénasszonyok lettek. Csak Kacsintszky nem változott. Megmaradt olyannak,546 amilyennek húsz év óta ismerték. Tervezgető, hazudozó nagy játékosnak. A nagy láda megtelt írásokkal, följegyzésekkel, és ha a vendégei előtt fölemelte a láda tetejét, nyugodtan így szólott:
– Ez a legdrágább gyűjtemény a vármegyében. Egy félmillió frankomba van.
Egy napon aztán csakugyan elindult Kacsintszky.
Nagy nap volt az.
Már hetekkel azelőtt megalakult a részvénytársaság, amelynek célja az volt, hogy Kacsintszkyt pénzzel ellássa. Nemigen volt olyan úriember a vármegyében, akinek valamelyes kis része ne lett volna a részvénytársaságban. Az öreg Hertely kisasszonyok a családi ezüstjüket adták el, hogy Kacsintszky tőkéjéhez hozzájárulhassanak. Mások váltókkal nyargaltak az uzsorásokhoz. Gaál Benedek ekkor adta el a híres kancáját, Marcsát. Ugyancsak ekkor nyúlt hivatalos pénzhez szegény Simkó Mihályné, a süvöltői postamesternő. Hisz Kacsintszky egy-két hét múlva megtízszerezve hozza vissza azoknak a pénzét, akik benne bíznak.
Kacsintszky maga nem nagyon erőltette meg magát a részvényesek összetoborzásában. Jöttek azok maguktól. Nem volt olyan ember ezen a környéken, aki ne akart volna nyerni.
A híres Homolai eladta házát, kertjét, jószágát, ami még volt, s egész nap a távíróhivatal előtt sétálgatott. A monte-carlói sürgönyöket várta. Pedig még el sem indult Kacsintszky.
Lázban volt az egész vármegye. A társaságokban egyébről sem beszéltek, mint Kacsintszkyról. A vérmesebbek már látták, amint Kacsintszky jön az ökrös szekerekkel. Csakhogy a szekereken nem búzászsákok vannak, hanem aranyakkal megrakott zsákok.
A Hertely kisasszonyok éjjelenként előre megálmodták a numerusokat, amelyeken Kacsintszky nyerni fog. Siettek is az álommal nyomban Kacsintszkyhoz.
A nagy játékos nyugodtan mosolygott:
– Itt van a noteszemben minden. Nem kell már ehhez hozzátenni egy jottát sem. Készen vagyok a tervemmel.
S elindult Kacsintszky.
Az állomásra az egész város elkísérte. A vasúti vendéglőben tíz hordó sört fogyasztottak el, és a híres Homolai, aki egy tapodtat sem tágított Kacsintszky mellől, így szólt, a sokadalomra mutatva:547
– Szólhatnál tán a tömeghez egypár szót, János. Kacsintszky vállat vont:
– Nem vagyok szónok ember. Majd beszélnek helyettem a louis d’orok, amelyeket hazaküldök.
– A louis d’orok! – mormogta Homoki és nagyot nyelt.
A vonat elrobogott, és Homolai reggeltől estig ott sétált a postahivatal előtt. Néha még a hivatalba is beszólt Csermely Jánosnak, a sárga távírótisztnek:
– Csermely úr, itt vagyok, ha Monte-Carlo jelentkezik…
– Tudomásul veszem – felelt a postás, és elmerült rejtelmes masinái kopogásában.
Aztán jöttek a sürgönyök. Kacsintszky megérkezett, nincs semmi baja, csak az álma maradt el, rendes, mély, nyugodt álma.
Homolai – vékony lábú, deres hajú, régen végzett uraság volt – végigrohant a városon a hírrel. Magyarázta a sürgönyt.
– A katona se tud aludni, ha az ágyúdörgést hallja – mondogatta. – Kacsintszky pedig tűzvonalba ért.
Egy hét múlva azt jelentette a drót, hogy baj van. A részvénytársaság tőkéje kevésnek bizonyult. Új muníció kell, ha a csatát folytatni akarják.
Homolai Gyula végignyargalt a városon. Agitált, kapacitált, siránkozott, amíg bizonyos pénzösszeget össze tudott szedni a részvényesektől. A szegény Hertely kisasszonyoknak már nem volt semmi eladnivalójuk. Őket tehát törölték a részvényesek sorából. Homolai, aki maga is csak úgy tudott pénzt teremteni, hogy eladta az életbiztosítását, így vigasztalta a kétségbeesett kisasszonyokat:
– A háborúhoz pénz kell, már Montecuccoli megmondta. Ez pedig háború, hölgyeim. A nyírségi urak háborúja a monte-carlói bank ellen.
Elment az új „muníció”.
Homolai most már ki se mozdult a távíróhivatalból. Ott ült az előszobában naphosszant, és várta a híreket.
A legközelebbi hír pedig az volt, hogy új pénzre van szüksége a messze idegenben háborúzó Kacsintszkynak.
– Nekem már nincs semmim – mondta szomorúan Homolai.
De nem kisebb buzgalommal szaladgálta be a részvénytársaság tagjait, mint előbb. Fogyott, nagyon fogyott a részvényesek száma. Napok teltek bele, amíg Homolai uram valamely pénzt össze tudott kalapálni.
Egypár nap múlva újra pénzt kért a Nyírség Montecuccolija. Ekkor548 már kidőlt a részvényesek legnagyobb része. Az öreg Honkály adta el a hízóit. Azt a pénzt küldte el Homolai Gyula.
S ezután már nem ment válasz a pénzt kérő sürgönyökre. A távíróhivatal előszobájában Homolai Gyula búsan üldögélt, és csak a fejét rázogatta.
– Nincs, már a föld alatt sincs…
Egy hét múlva megérkezett Kacsintszky János. Vadul, vérben forgó szemmel rontott rá Homolai uramra:
– Megcsaltatok, tönkretettetek! Amint a pénzem elfogyott, attól kezdve megfordult a játék járása. Egy vagyont nyertem volna, ha csak egyetlen aranyat küldtök. De nem küldtetek. Cserbenhagytatok.
Haraggal, elkeseredve vonult meg a falusi „úri lakában”, és elátkozta a sorsot, amely olyan emberek szövetségébe vezette, akik „pénz nélkül akarnak meggazdagodni”. Késő öregségéig szidta egykori kompánistáit, a tönkrement részvényeseket, és Homolai Gyulát tartotta megrontójának.
A nyírségi mitológia pedig új fejezettel gazdagodott. Homolai Gyulán múlott, hogy a nevezetes Kacsintszky el nem hozta a monte-carlói kincstárt. Legalábbis az én fiam már ilyenformán fogja hallani az öregektől, így kalapálódik össze a legtöbb legenda.
(1908)549
