A lengyel korona
A lengyel korona
Az én anyai nagybátyám, név szerint Zathureczky Mihály, a legjobb kedvű ember volt, akit valaha ismertem. Szomorúnak, betegnek vagy fáradtnak soha senki nem látta az öregurat. Pedig öreg volt javában… Tréfásan azt mesélte, hogy már százesztendős is rég elmúlott, és így újra kezdi az esztendőket egyenkint számítani, miután az a rongyos száz esztendő csak nem számít. De ha nem is múlott el éppen százesztendős, azért mégse volt valami fiatal legény. Azazhogy legénynek mindig legény volt, mert nem házasodott meg soha.
– Mit csinálnék én egyetlen asszonnyal, amikor minden asszonyt szeretek? – szokta volt mondani, és rákvörösre kacagta magát, ha néha rossz hírét költötték asszonydologban.
Általában mindig nevetett. Valami teméntelen jókedv szorult beléje, amely hogy belőle kellőképpen kifogyhasson, a sors sok esztendőt ajándékozott neki. A sok mogorva, ványadt kedvű és szomorkodó atyafi között Zathureczky Mihály csaknem kicsattant a jókedvtől. Sajátságos nótái voltak, amelyek reggel, estve eszébe jutottak. A bort is szerette, és mindig hallott valahol olyan anekdotát, amelyet elmondani érdemes volt.
– Hogy sohase nő be a fejed lágya! – mondogatta Gaál Sári, a nénje.
Zathureczky Mihály legyintett a kezével:
– Hadd el, Sári. Az apám, nagyapám, valamennyi ősöm híres volt a rossz kedvéről. A trencséni tótok zimankós időben még mindig nem felejtették el azt a közmondást, hogy felkelt Zathureczky. Mert a Zathureczkyeknek csak a fejüket kellett kidugni az ablakon, hogy a kék ég beboruljon, szélcsendben hóvihar támadjon. Aztán mire jutottak a rossz kedvükkel? Először is valamennyien meghaltak, de mielőtt meghaltak volna, tönkre is mentek. Az apámnak már csak egy mese jutott a hajdani Zathureczky-vagyonból, azonkívül a lengyel korona…
A lengyel korona… Ennél az ügynél mintha valami felleg szállott volna mindig a Zathureczky Mihály örökké derűs homlokára. Egyebekben300 zömök és széles vállú ember volt, potroha volt, és bicegett: a bal karját ellőtték valahol, és már harminc esztendeje félt a gutaütéstől; de ha a lengyel korona eszébe jutott, akkor mintha egyszerre elmúltak volna testi fogyatkozásai. Megnőtt egy fejjel, és az üresen fityegő kabátujj mintha megmozdult volna. Mellét kidüllesztette, és keményen, katonásan lépkedett. Megsodorta a bajuszát, és könnyedén vállat vont.
– A Zathureczkyek annyi mindent eltékozoltak, hogy az lenne a csudálatos, ha egy királyi korona nem lett volna az eltékozolt vagyonban… Az Orleánsoknak sincs manapság koronájuk, mégiscsak megvannak valahogyan. Miért búsulnék tehát én?
Igaz, ami igaz: miért búsult volna Zathureczky Mihály? Kis magyar birtoka volt és benne nyárfás tanyája, ahol igen szépek voltak a tavaszi reggelek, és kedvesen unalmasak a hosszú téli éjszakák. Lányok, menyecskék azon a tájon is teremtek, és bor is volt annyi, amennyi elég egy embernek a szomjúsága eloltására. Miért búsult volna tehát Zathureczky Mihály? Betegség és finánc elkerülte, a nap minden reggel felkelt a süvöltői halmok irányában, és a langyos tavaszi esők fehérre mosták errefelé is a menyecskék térdét, orcáját. Volt farkasbőr bundája, és sohase unta meg a szalonnát, amelyből gyerekkora óta derekasan megreggelizett. Egyszer az életében szolgabíró is lehetett volna, sőt talán még követ is, ha éppen nagyon akarta volna. De nem akarta. Miért búsult volna?
Hát azért mégis búsult. Valamint tiszta színarany nincsen a világon s a legédesebb mézbe is belepottyanhat egy mustármag – úgy nincsen igazi jókedv és vidámság a földi tereken. Ha az a lengyel korona nem lett volna: Zathureczky Mihály tán még ma is élne (mi az ördögért is halt volna meg?), élne, élne, és nevetne nagyokat. De hát ott volt a lengyel korona. Minden Zathureczkynek a lengyel korona volt az átka és bolondsága. A régi írások tudják, hogy miért: a lengyel korona jog szerint a Zathureczkyeket illetné meg. Nekik hagyományozta valami elhalt király, akinek már a csontjait se lehetne megtalálni. A Zathureczkyek pedig buzgón őrizték az örökséget. Mihálynak az atyja már csak a fehérneműjén hordozott koronát – tenyérnyi nagyságúra volt az hímezve minden zsebkendőjére –, de a nagyapja még pörösködött, utazott, fáradozott, és nem volt olyan prókátor a felső vidékeken, aki legalább egy kavicsot ne igyekezett volna elmozdítani a Zathureczkyek útjából. De a sziklákkal és a hegyekkel még ők se bírtak. Talán, ha elmozdítottak volna egy hegyet az útból, másikat találtak volna mögötte. Azután meg még egyet… Így aztán Zathureczky Mihály már csupán sötét rezignációval301 gondolt arra a koronára, amely van is, meg nincs is. Ha rosszmájú emberek el akarták fojtani ajkán a kacagást, csak a lengyel koronát említették. Mihály bácsi mereven bámult le a földre. Elgondolkozott és sóhajtott:
– Ha megvolna, engem illetne, mert én vagyok a legöregebb a famíliában. Utánam János örökölné… János után pedig Zsigmond.
Volt utód bőven, mert vidékünkön jó termés volt a Zathureczkyekből. Nem is lett volna semmi zavar a korona örökösödés körül, és a Zathureczky fiúk már a gimnáziumban tudták, hogy melyik mikor kerülne sorra a királyságban. A buji kis tanyán – hol oly szépek voltak a nyári esték – a fehér falra pingálva hatalmas családfa állott. Abban benne volt minden Zathureczkynek a neve. Mihály bácsi ujjával mutogatta a családi leszármazást.
– A legrosszabb dolga Sándorkának volna, mert kalkuláció szerint ő következne legutolsónak. Valami ötszáz év múlva.
Az ördögnek vannak szeszélyei. Nem volt elég neki, hogy Zathureczky Mihályt megmérgezte jókedvében azzal a hóbortos koronával, egyszer csak odapottyantott közibénk, valahonnan a felső vármegyékből, valami Zathureczky Gyurkát. Vidám és kellemetes fiatalúr volt – talán éppen feleséget keresett nálunk –, Mihály bácsi hamarosan megkedvelte, és egyszer, elragadtatásában, így szólt hozzá:
– Látom, öcsém, jó gyerek vagy. Jer, beiktatlak téged is a családi fába.
Vitte a buji kis tanyára nagy ünnepélyességgel. Mintha a jegenyefák egyenesebben álltak volna az úton, amerre mentek, mintha a szarkák se mertek volna megcsörrenni, és a szekér előtt fülüket hegyezték a lovak. Trónöröklésről volt itt szó, nem pedig birkavásárról. Mentek, mentek, és Mihály bácsi elgondolkozva pipázott. Hátha megrövidít valakit ezzel a mai cselekedetével? Hátha még pörre kerül a dolog száz esztendők múlva? Halkan így szólott:
– Tudod, öcsém, csak fenntartással iktatlak be. Azzal a bizonyos paragrafussal, amely csak abban az esetben érvényes, ha a mi családfánk kihalna …
A fiatal Zathureczky vállat vont, és nem felelt.
Ott, a családfa alatt aztán, amikor Mihály bácsi magyarázni kezdte volna a dolgot, Zathureczky Gyurka elnevette magát:
– Nem ér ez a családfa semmit! – kiáltott fel. – Hol van innen az én apám, nagyapám neve? Ők jöttek volna első sorba a koronaörökösödésnél.302
Mihály Gyurkára meresztette a szemét:
– Megbolondultál? – dadogta.
Gyurka akkor felvidékies bőbeszédűséggel magyarázni kezdte a családi leszármazását. Két-háromszáz esztendős embereket úgy rángatott elő, mint egy zsebkendőt. Mihály bácsi csak hallgatta, és vastag cseppekben folyt homlokáról a verejték. Végül felemelkedett:
– Egyszóval – sziszegte –, a tiéd volna most a korona, öcskös. Nemde ezt akarod mondani?
– Úgy van – felelt Gyurka.
Az öregember rákvörös lett:
– Hát én nem engedek. És most menj innen, gyorsan menj innen…
Leroskadt egy székre, és réveteg pillantása a családfát kereste. Az ajka megmozdult:
– Pedig azt hittem, hogy mindent rendben hagyok itt.
Nagyot sóhajtott, fejét lehajtotta, és a következő pillanatban már ott járt, ahol nincsen se korona, se koldusköpönyeg.
(1905)303
