A lyukas tallér
A lyukas tallér
Künn zúgott a téli förgeteg, a vihar kévékben sodorta a havat, a szél legszilajabb melódiáit vette elő, és a távoli erdőből, amely ritkás tölgyfáival mint valami hegyoldali temető feketéllett idáig, olykor tompa farkasüvöltést hozott a szél. A tél vad dühe tombolt a határszéli kis vendégfogadó körül. Itt állott egymagában a kis fogadó a hegynyeregben, azon az úton, amely Lengyelhonba visz. Máskor zajos szokott lenni a kis tanya az utazók, vásárosok lármájától, ebben az istenítélet-időben, amely napok óta dühöngött a hegyek között, csupán két vendége volt a csárdának. De az a kettő fölért egy tucattal. Egy zsoldos katona volt az egyik, aki a harmincéves háború utolsó tíz esztendejét végigszolgálta. Bejárta a fél világot, és most hazafelé igyekezett, Magyarországra, megnézni, kik élnek még azok közül, akiket valamikor itt hagyott. Tagbaszakadt, vállas ember volt a katona; az arcán egy akkora sebforradás, hogy elég lett volna három embernek. A köpenyege rongyos volt és fakó, mint a vénember kedve. A csizmája hajdanta szép lovagcsizma lehetett, de mikor a zsoldos katona a lábára húzta ezt a csizmát, akkor már annak csak a neve volt csizma. Tollas süvegét a világért se tette volna le fejéről, nyilván büszke volt a tollaira, és gondtalan jókedvvel húzogatta elő a tallérokat a tarsolyából. Az ő mesterségének nem árt se a jégeső, se a földrengés: katonára mindig szükség van, háború nélkül nem élhetnek meg a királyok. Ugyanezért ő volt a vendéglátó gazda, és minden jóval traktálta az útitársát, akit ugyancsak a vihar vert ebbe a kocsmába.
Az útitárs egy rongyos barát volt. Nagy fejű, nevetős arcú, harsogó kacagású ember volt, aki módfelett és nem minden céltudatosság nélkül mulatott a zsoldos katona mókáin. Rengeteget kacagott, és sokszor kijelentette, hogy a katonánál derekabb férfiút nem ismert még eddig. Afféle kopott, csavargó barát volt, akit minden kolostorból kidobtak; ahonnan ki nem dobták, onnan magától elment. Az egész tudománya néhány latin imádságból és mondásból állott. A katona nem tudott latinul,478 annak mondhatott, amit akart. A katonát Lőcsei Jánosnak hívták, a barátnak csak Petrus volt a neve. A másik nevét tán maga is elfeledte már.
A nyitott kandalló mellett bort főztek, és nagyokat ittak a kupákból. Ha megunták a bort, leheveredtek a fal mellett álló padokra, és jóízűt aludtak. Felébredvén, újra borfőzéshez láttak, mert a téli vihar, ahelyett hogy csillapodott volna, óráról órára növekedett.
A harmadik napon, amikor Lőcsei János már mindent elmondott, amit messzi külországokban látott, Petrus is kifogyott az istentelenségekből, parázna mondásokból, amelyekkel addig a katonát mulattatta, egyszerre unatkozni kezdtek. Ímmel-ámmal ittak, a katona sokszor kibámult a förgeteges tájra az ablakból, amely nem volt nagyobb, mint egy misemondó könyv táblája. Nagyokat ásított, hogy egész teste megrázkódott bele. Hatalmas fogsora volt, amelyből kettő hibázott elöl.
– Hol verték ki? – kérdezte a barát a fogakra mutatva, amikor a zsoldos befejezte a hosszú ásítást.
– Magdeburgban egy Wallenstein huszár – felelt unottan a katona.
– Persze, valami szoknya miatt? – firtatta a barát, hogy mesélésre bírja a katonát, emígy újabb tallérokat csalogatván elő. De a katona nem is felelt erre. Megunta már a kérkedést a rongyos barát előtt.
A barát ekkor a csuhájába nyúlt, és onnan egy csomag kerek szélű kártyát húzott elő. Tréfás mosollyal tartotta Lőcsei János elébe.
– Hát ha olyan sok földet bejártál, ismered-e ezt?
A zsoldosnak megvillant a szeme.
– Mért nem mutattad eddig, te kutyafülű? – esett neki a barátnak. – Most már tudom, hogy mi a bajom. Játszani szerettem volna, s nem volt mivel játszani.
– Hát velem játszhatsz – felelt Petrus. – Én éppen úgy ismerem a kártyát, mint a bibliát.
Megcsördített néhány rézgarast, amely mintegy varázsszóra került elő a csuhából. Majd bűvészi ügyességgel keverni kezdte a kerek lapokat, amelyekre lovagok, barátok, fejedelmek és apácák voltak föstve. Ott volt egy lapon a pápa képe is. A pápa elütött mindent, az volt a legnagyobb kártya.
A katona tallérokat vett elő, majd kihúzta széles kardját, és a meztelen pengét az asztalra fektette.
– Minek az? – kérdezte a barát.
– Hm, mi így szoktunk játszani a táborban. Aki csal, annak nyomban479 le szoktuk vágni a kezét. Ez a törvény a játéknál. Egy olasznak mind a két kezét levágtuk. Mert a bal kezével éppen úgy csalt, mint a jobbal.
Petrus kelletlenül vonogatta a vállát.
– Nem igazság – mormogta. – A ravaszokat meg kell jutalmazni, nem pedig büntetni, mert a ravaszság isteni adomány. Mózes is ravasz volt, pedig ő próféta volt. És Bonifácius vajon nem a ravaszságának köszönheti, hogy szentté avatták? Az öreganyját égettette el máglyán, amelyet neki raktak. És Bonifácius másnap megjelent az emberek között.
A zsoldos nem jött zavarba.
– Hát olyan szentről tudsz-e, Petrus, aki hamisan kockázott volna? Hogy ólmot rejtett volna a kockája belsejébe?
Petrus összeráncolta a homlokát. Majd őszintén felelt:
– Nem, eddig olyan szentről nincs tudomásom. Ha csak engem szentté nem avatnak egykor!
– Keverd a kártyákat, barát, és vigyázz a kezedre – mondta a katona, és nagy figyelemmel fogott a játékhoz. Természetesen Landsknechtet játszottak, a játékoknak ezen öregapját, amelyet a hagyomány szerint egy angol királynő talált volna ki.
A sors a katonának kedvezett.
Hamarosan elnyerte a barát garasait, később ezüstolvasó, ezüstbutykos került elő a csuha mélyéről. Sarkantyú és breviárium, karneol mentegomb és ezüsttükör kerültek napvilágra. A barát kegyetlenül veszített.
– Az ördög tréfál velem! – kiáltott fel, amikor minden értéktárgyából kifogyott. Hiába kutatta át a csuhát. Nem talált abban már semmi, mint egy lyukas magdeburgi lázsiást, amivel előzőleg a katona ajándékozta meg. Mert a lázsiás hamis volt.
– Tartod a lázsiást? – kérdezte Lőcsei Jánost Petrus.
A katona elnevette magát.
– A lázsiás legyen a tied, nekem csak bajt hozott mindig. Hanem a csuhádat, Petrus, azt megtartom.
A barát habozás nélkül levetette rongyos csuháját. A katona nyert, a barátnak már nem volt csuhája sem.
– Elég is volt már a játékból – mondta a katona, és vitézi öltözete fölé öltötte a barát ruháját, míg az dideregve húzódott a tűzhely mellé.
A zivatar másnapra sem csillapodott. A hó befútta a hegyeket-völgyeket, olyan volt a táj, mint egy nagy, fehér temető, ahol meghalt minden élet. A kártyák ott feküdtek az asztalon. A katona unatkozva nyúlt utánuk.
– Tedd be a lázsiást, barát – mondta –, megtartom.480
Petrus előkereste a papucsából – máshová immár nem rejthette – a pénzdarabot, és a szerencse Petrus felé hajolt. A kacér Fortuna elpártolt a katonától, és a papi férfiú mellé szegődött. Előbb a tallérok vándoroltak át a baráthoz, majd a katona tollas fövege, csizmája és vitézi öltözete. Csupán a lyukas lázsiás maradt meg a katona birtokában, mert az a játék folyamán hozzája került, és a barát nem akarta többé elfogadni.
– Megyek is már az utamra – mondta a barát a játék végeztével, és a csuha alá felkötötte Lőcsei János kardját, felhúzta csizmáját, még a tollas kalapot is fejére tette, míg a katona pőrén húzódott a tűz mellé, és a lyukas lázsiást markába szorította.
A barát elment volna, ha a zivatar engedi. De a hófúvás nem engedte egy tapodtat sem a fogadóból. Ott maradt, és bibliai idézetekkel vigasztalta a katonát.
– Gondolj Jóbra, cimbora, akinek inge se volt, mégis megvolt. Neked pedig inged is van.
A katona csak a fogát csikorgatta, de nem szólt semmit. A barát lefeküdt, és úgy horkolt, hogy harsogott belé a kocsma. Addig sohasem horkolt. Addig csak a katona horkolt.
Másnap mondja a barát.
– Az a lázsiás Magdeburgba való, ahol én gyerekeskedtem. Tedd be, vitéz, hadd tartom meg!
S a kártyához nyúlt.
A katona pedig a lyukas lázsiással visszanyerte kardját, csizmáját, jó pengő tallérjait – sőt övé lett ismét a csuha is. A barát ült a tűz mellé, papucsában a lyukas lázsiással…
Mi lett végül a lázsiással és a többi hozzátartozó dolgokkal? – kérdi a nyájas olvasó.
Hát biz én azt nem tudom megmondani, de még az a középkori legendás könyv sem ád erre a kérdésre kimerítő feleletet, amelyben ezt a történetet olvastam. A legendás könyv szerint száz esztendő múlva is arról beszéltek jámbor utazók, hogy a határszéli vendégfogadóban egy öreg zsoldos katona és egy vén barát Landsknechtet játszanak. Lehet, könnyen lehetséges, hogy még mindig ott ülnek, mindig játszanak. Az ördög megtréfálta őket, egy lyukas lázsiásba bújva. – Vagy talán a kártyalapokban lakik az ördög?
(1907)481
