A megye özvegye
A megye özvegye
Az én gyermekkoromban még virágjában volt – de nem lehetetlen, hogy még manapság is ott jár-kel talpig gyászban, nagy, fekete fátyollal (amely alól kivillant két bogárszeme) a megyeház folyosóin. Minduntalan akadt valami dolga a megyei hivatalokban. Többnyire az elhalt férje után keresett nem létező jussokat, máskor panaszkodni jött a főemberekhez: a megye tud segíteni mindenen és mindenkin, segítsen tehát őrajta is, szegény elhagyott özvegyen. Hubolai Gáspár – akit a régi jegyzőkönyvek így említenek: „utolsó alispán”, segített is rajta kétszer: férjhez adta. A lakodalmon ott járta a kállai kettőst maga az öreg alispán is, reggel pedig, mikor búcsút vett a menyegzős háztól, a kocsi hágcsójára lépve fél lábbal, így szólt:
– No, hát a Győri Eszter dolgán is segítettünk volna. Hiába, aki a vármegyére bízza magát, rosszul nem járhat.
Aztán fordult egyet-kettőt az idő kereke, lepergett néhány esztendő, talán még a porréteg sem lett magasabb a megyei hivatalok iratcsomóin, amikor ott kilincselt ismét Győri Eszti talpig feketében. Özvegy lett ismét … Segíthet rajta megint a vármegye.
Takaros szép asszony volt ez a híres Győri Eszti. Kebele, válla, nyaka gömbölyű, mint a galambé; a csípője rengő-ringó, mint a violaszál. Hervadhatatlan szép arcából úgy világított ki két szeme, mint a lámpások. Nemigen volt tanácsos azokba a lámpásokba nézni, ha az ember szerette az életét. Mert valami csodálatos babona járt láthatatlanul ennek a szép asszonynak a lába nyomába. Nem is kellett hozzá álmodozó falusi embereknek a babonasága, beszéltek a tények magukért: meghalt az, akit Győri Eszti megszeretett. Négyszer ment férjhez, négyszer lett özvegy: a sok házasságba nemhogy belevénült volna, hanem még szebb volt, mint tán lánykorában. A szigorú erkölcsű öregurak, akiknek már mindent szabad beszélni, néha így dörmögtek a kaszinóban:277
– Második Báthory Erzsébet ez az asszony. Csakhogy ez nem szüzek vérét issza, hanem a férjeiét…
A sánta, festett hajú Dombrádi bácsi, aki közönségesen legtöbbet értett az asszonyokhoz, hamisan kacsintott az egyik szemével, míg a másik, az üvegből való, mereven tapadt a mennyezetre:
– Más itt a baj, urak. Ennek az asszonynak több a temperamentuma, mint más asszonynak. Több, mint a férjeié volt. Egy temperamentumos férfiú kellene hozzá, az majd megtáncoltatná…
Az öregurak – mert hisz nekik jár az eszük folyton az asszonyokon, mert mi egyében járna már? – fogatlan szájukkal nevetgéltek, és hamiskodva néztek egymásra a kaszinó dohányzójában:
– Persze, a temperamentum…
(Pedig némelyik közöttük már azt sem tudta, hogy mi is az a temperamentum.)
Babona ide, babona oda, Győri Eszti olyan szép asszony volt, hogy párját messzi földön kellett volna keresni. Szegény se volt, hisz mindegyik férje után maradt valamicskéje. De hát lehetett volna százszor szebb, százszor gazdagabb, a vármegye mégse vette volna a nyakába az ő sorsát. Van annak a szegény vármegyének anélkül is elég gondja. (Már magában az is elég volna, hogy a kalendáriumban minden napra esik egy névnap.) Mindennek az volt az oka, hogy Hubolai Gáspárnak volt a keresztleánya Győri Eszti. Apja, anyja rég meghalt, rokona se igen volt senki; így aztán nem is csodálni való, ha bajában, bánatában egyenesen a keresztapját kereste fel. Jött nagy, fekete fátyollal kalapján, végig a kongó folyosón, a hetyke szolgabírák, aljegyzők bajuszukat pödörgetve néztek utána, de még a hajdúk sarkantyúja is vígabban csengett a kőkockákon, a suttogó hír pedig járt szobáról szobára:
– Itt van a „megye özvegye”.
Valamelyik pajkos kancellista nevezte el így Győri Esztit, bosszankodott is eleget, mikor a füléhez jutott, de hát így emlegette már mindenki. Meg aztán igaza is volt a csúfolkodó elnevezésnek: az özvegy egykori férjei mind a megyeházáról kerültek ki. A szerelem nem sokat ad a babonaságra akkor, amidőn arról van szó, hogy most már ezentúl ne legyen szerelem. Csak azért is szerelem marad. Az öreg Hubolai Gáspár zavarodottan simogatta előre a füle mellett ősz haját, amikor meg-megkérték tőle a keresztleánya kezét:
– Öcsém – dohogta –, én nem vagyok babonás. Ám itt az a kérdés, hogy nem vagy-e te babonás?278
– Dehogy, urambátyám – felelték a kérők boldogan. – Ha csak ez a baj, ezen már segítettünk. Mert Esztike vonzalmáról máris biztosított…
– Ördög bújjék bele – fakadt ki mérgesen az „utolsó alispán” –, máris?… Hisz nincs hat hónapja, hogy eltemette az urát. Az a bolond asszony is meglehetne egypár évig a nélkül az ostoba szerelem nélkül.
Dehogyis tudott meglenni egypár évig szerelem nélkül Győri Eszti! Ő már olyan rózsafából volt, amelyik napfény nélkül még csak levelezni sem tud: szerelem nélkül enni sem tudott, mondták a rossz nyelvek.
Jöttek, jöttek a kérők… A cingár, serkedő bajuszú, ifjonti megyei jegyzők, fiatal szolgabírák teljességgel megbomlottak ennek a hatalmas, barna, nevető szájú menyecskének a látásától. Nem is igen kellett olyan sokszor Győri Esztinek a keresztapjánál vizitelni, már akadt valaki, aki az „Arany ökör”-ben az ő nevével száján borult rá a cimbalomra. (A szerelem is olyan, mint a lázbetegség: alkalom kell hozzá, hogy kiüssön az emberen. A lappangó szerelmi betegség kitöréséhez a legjobb alkalom a nagybőgő brummogása, cimbalom pengése, cimborák duhaj danája. A beteg egyszer csak azon veszi magát észre, hogy fáj a szíve megszakadásig. A macska rúgja meg azt a fájó szívet!)
A „megye özvegye” pedig eljött mindig hűségesen az ő gondos keresztapjához, Hubolai Gáspárhoz. Egyszer sárga lovak húzták a homokfutót a vármegye valamelyik részéből – ahol éppen férjnél volt –, máskor hókák. A sárga lovakat szegény Tavi Gyurka vette még az újhelyi vásáron, a hókák Barkó Miskáéi voltak, amíg élt. A városi nép, amelyik a kocsijáról ismerte meg az örökös özvegyet, csúfondárosan felkiáltott:
– Ni, már megint temetett Győri Eszter. Új lovak vannak a kocsijába fogva.
Az öregasszonyok dörmögtek:
– Bezzeg ne volna Hubolai uram a keresztapja. Régen megégették volna már őkelmét.
De még okos emberek is gondolkozóba estek, amikor a negyedik férjét is eltemette Győri Eszti. Sárga, kis, köhögős ember volt Sári Pál. Őszi agarászatnál meghűlt, télen köhögött, tavaszkor padra tették a csizmáját… Idősebb Gyertyánffy Sándorné, akinek a fia a megyét szolgálta, kipirulva, felindulva állított be egy nap az alispáni hivatalba. S így támadt az egykedvűen pipázgató Hubolai Gáspárra:
– Hallja, alispán úr, nehogy most az én Sándor fiamra kerüljön a sor! Mert úgy tudom, férj nélkül vagyon ismét Győri Eszti. Én nemesasszony vagyok. Elmegyek a trónusig is a fiam érdekében.279
Az utolsó alispán meghökkenve nézett az ősz hajú, régimódi asszony szemébe:
– Talán csak nem gondolja, nemzetes asszony, hogy nekem valami közöm van a fiatalok bolondságaihoz?
Idősebb Gyertyánffyné kiegyenesedett:
– Nem gondolom, hanem bizonysággal tudom – felelt éles hangon. – Tekintetes úr adja mindig férjhez a keresztleányát.
– Hosszú haj, rövid ész – dohogta Hubolai Gáspár, amikor az öregasszony behúzta maga után az ajtót.
Elgondolkozva nézett ki az udvarra, ahol a rabok a kerekes kúton vizet húztak. Majd legyintett a kezével, mintha valamely kellemetlen legyet akart volna elhajtani. De a szemtelen légy tovább is ott zümmögött a füle körül…
Harmadnapra az öreg, kiviaszkolt bajuszú Sátor Mihály jött be Tabról, és így köszönt be az alispánhoz:
– Honvéd bajtárs, azt a szívességet kérem tőled, ne engedd meg a fiamnak, hogy Győri Esztikének udvaroljon. Egyetlen fiam, tudod…
Hubolai Gáspár haragosan ütött az asztalra öklével:
– Nem vagyok én senkinek a tutora. Hagyjatok békét ezekkel a szamárságokkal.
– Nono – mormogta az öregebb Sátor –, csupán bajtársi szívesség volna az egész.
Az „utolsó alispán” egy pillanatig elgondolkozott, majd derült, nyugodt arccal nyújtotta a kezét a bajtársnak:
– Helyes. Nem engedem meg, hogy a fiad Győri Eszternek udvaroljon.
A következő héten még néhány aggódó apa és anya fordult meg az alispáni hivatalban. Hubolai uram mosolygott vastag bajusza alatt, és valamennyit megnyugtatta:
– Dehogyis engedem… Majd eligazítom én a dolgot. Senkinek sem lesz panasza.
Három nap múlva jött Győri Eszti vasdereseken. (Sári Pál járt velük.) Gyászruhája végigsuhogott a kongó folyosókon, a hivatalszobák ajtajai felnyíltak, és a kőkockákon vígan táncolt a tavaszi napsugár. Suhogott, mint a bűbáj, és a szeme világított a fátyol alól. Aki látta, a bajuszához kapott, még ha nem is volt bajusza.
Hubolai Gáspár már várta. Megcsókolta, leültette, és így szólt hozzá:280
– Tudom, miért jöttél: férjet keressek neked, te szép boszorkány. Hát már találtam is…
– De Gazsi bátyám – kiáltott fel Esztike. – Hisz egy hónapja se múlt még…
Az utolsó alispán indulatosan folytatta:
– Bánom is én. Azért én mégis találtam neked való férjet. Nézd meg jól – itt áll előtted. Kérem a kezed, Esztike.
A szép Győri Eszti meghökkenve nézett az öreg alispánra. Majd szelíd mosoly futott végig hervatag, szép arcán, amelyre vékony pókhálóit immár lerakogatta a bánat.
– Nem bánom – mormogta, és a kezét nyújtotta.
Hubolai Gáspár a két tenyere közé szorította a keresztleánya kezét:
– Így… Nem adlak senkinek. Megtartlak magamnak. Annyit adtalak már férjhez, hogy utóvégre megkívántalak magam is.
(1905)281
