A megye vizslája
A megye vizslája
Nem tudom, ma is annyi-e a kutya a vármegyénk házában, mint abban az időben volt, mikor én szolgáltam a megyét – de ha véletlenül megvolnának még a kutyák és gazdáik, az utóbbiak bizonyosan emlékeznének az öreg Hubalaira és még öregebb vizslájára, Johannára. Mert ez a Johanna nem is volt már kutya, inkább valami eszes, megfontolt teremtés, aminthogy Hubalai János sem volt öreg hivatalnok, illetőleg kis fizetésű megyei írnok, hanem valami fehér szakállú, vagyonos gavallér, aki unalmában szolgálja a vármegyét. Mintha csak éppen azért járt volna a megyeház tintapecsétes, nagy szobájába, mert társaságban jobban esett még a pipázás is. Meg aztán volt valakivel elbeszélgetni az időt… Johanna sem unatkozott egymagában otthon. A megyeház gyepes udvarán egész kutyafalka csaholt, ugrándozott délelőttönkint. Míg délután a rabok nagy lelkesedéssel mosták a kerekes kútnál a kutyákat. A folyosó ablakaiból ilyenkor pipázva nézték az állapotot a kutyák gazdái, és Szirnyák Mihály, a várnagy, agarászostorral kezében tartott rendet a kutyák között…
Minden csak divat. A kutyák is az öreg Hubalaival jöttek divatba.
A megyei urak, amikor otthagyták az ősi Nagykállót és benne az öreg vármegyeházát, mindenképpen azon voltak, hogy mentül jobban lenézhessék az új megyei székvárost, a gyorsan meggazdagodott Nyíregyházát.
Hiába, Kálló csak Kálló volt. Benne minden kődarab, minden ház a régi vármegye dicsőségét hirdette. A megyeház kapuján még ott voltak nyomai a hajdani restaurációk fokosainak, és a dohos folyosókon régi alispánok képei függtek.
A visszhangos kapuboltozat alatt még hallatszott a pandúrok sarkantyúinak pengése, és a megyei urak négyes fogatai dübörögve fordultak be az udvarba.
A nyíregyházi porban pedig elszürkült az egész régi dicsőség. Hiába196 hordták sárga csizmaszáraikat és tollas kalapjaikat a megyei urak. Még a hajdúk sarkantyúja is másképpen pengett itt. Szürke por, közöny és fumigálás fogadta a szegény megyét a gazdag városban. Akkor kezdett el Hubalai János vizslakutyájával járni, és a vármegye urai mihamar követték példáját.
Nem volt valamirevaló megyei tisztviselő, akinek kutyája ne lett volna. Hja, a kutya is valami. Legalább annyi, hogy dokumentálja a régi uraságot.
A megyeház folyosóin ott barangoltak a kutyák. Volt közöttük mindenféle fajta. A kis termetű, őszbe csavarodott főnótárius egy borjúnagyságú bernáthegyit tartott az előszobájában, míg Szamosi bácsi, a nagy, mahomet árvaszéki elnök köpenyzsebéből egy ökölnyi kis ebecske nyújtogatta ki a kormos orrát. De hát a legkitűnőbb kutya mégiscsak az öreg Hubalai Jánosé volt, Johanna, a vén, kitanult vizsla, amelyről legendák keringtek a vármegyében. Okossága, ravaszsága és hűségessége még az öreg Hubalait is irigyelt férfiúvá tette, pedig hát az, valljuk be, csak olyan legenda volt, hogy az öreg a pipázás kedvéért járt az írnoki szobába. Járt bizony ő másért is…
A sárga, lompos vizsla, amely álmosan hunyorgatva, lomhán ődöngött az írnoki szoba körül, a legelső volt a megye kutyái között.
Mintha a régi, letűnt uraságot szimbolizálta volna a vén vizsla, amelyet tiszteletteljesen simogatott meg mindenki.
Még Szalontai uram is, az „utolsó” alispán, ha végigment a folyosón, jókedvűen csettintett az eb felé. Johanna egy unatkozó vénember lustaságával emelte föl fejét az alispán hízelkedésére, és megtört fényű szemében a hűség és alázat látszott. Szalontai uram benyitott az írnoki szobába, és a füstfellegben ülő Hubalai Jánoshoz így szólt:
– Hubalai bácsi, tán beteg a Johanna?
Az öreg írnok lassan fölemelkedett, és kidöcögött a folyosóra. Itt is, amott is megnyílt egy ajtó, és Hubalai intett a kutyának:
– No, mi bajod van, hékás?
Johanna megnyalogatta a gazdája kezét.
– Azt hiszem, szeretne a pajtások közé, az udvarra menni – folytatta Hubalai.
Kinyitotta az udvarra vezető ajtót, és Johanna engedelmesen kiment. Az ablakból utánanéztek.
– Nini, a kúthoz megy – mondogatták. – Bizonyosan szomjas.
De hát ezt még más kutya is utánacsinálhatta könnyen Johannának.197
Az ő szerepe az utcán kezdődött, amikor délben és estefelé a városi főutcán hazafelé ballagott az öreg írnok. Johanna ilyenkor oly szigorúan, lenézéssel és előkelőséggel ballagott a sárga csizmaszárak mögött, amelyek gazdája lábszárát födték, hogy a járókelők utánanéztek.
– A Johanna – mondogatták. – A megye vizslája.
Hubalai pedig ment, ment a főutcán. A lépései is ruganyosabbak voltak, mint egyébkor. Hisz bizonyos volt, hogy mindenki őket nézi. Kövér termetén megfeszült a ruha, és karjai, lábai, mint megannyi hurkák, lógtak. Tiszteletre méltó, fehér szakállát gondolkozva simogatta, és az öreg vizslára barátságos pillantásokat lövellt:
– Hm. Vadászni szeretnél, amice? – mormogta félhangon. – No, majd holnap talán…
A vizsla álmosan kullogott, se jobbra, se balra nem nézve, és ha gazdája szólt hozzá, fölemelte a fejét; az öreg szemében meglepetés látszott. Mintha azt kérdezte volna:
„Meddig bolondítjuk még a világot? Hisz mi sohasem vadásztunk.”
Majd ismerősök jöttek, és Hubalai félvállról szólt hozzájuk:
– Hallom, hogy kacsa van a kemecsei vizeken… Holnap megnézzük. Ugye, Johanna?
Az öreg vizsla ilyenkor bizonyos szégyenkezéssel hajtotta le a fejét, és kötelességszerűen csóválta farkát. Mit tehetett ő arról, hogy gazdája szerette volna elkápráztatni a világot?
Továbbmentek, egészen a város végére, ahol egy kis házban, annak is az udvarában, egyedül lakott Hubalai János. A városvégi, poros utcákon, ahol árok szegélyezi az utat, a vizsla letett eddigi magatartásáról, és előrefutva, pajkosan hempergett a porban. De még Hubalai János is másféle lett idekünn. Gőgös járása eltűnt, és csak totyogott, mint a többi vénember. Számolgatta az aprópénzét, és nagy aggodalommal nyitott be egy piszkos kis boltocskába, ahol vacsoráját megvásárolta. A komor boltosnéhoz hízelkedve szólt:
– Csak ne sajnálja, szép menyecske. Szegény Johannának is jusson valami…
A zsíros papirosokat Johanna vígan szimatolta, és az öreg írnok ravaszkodva nevetett rá:
– Örülsz, vén cimbora?…
És este, midőn a városvégi kis házikók népei kiültek a vadvirágos árokpartra, Hubalai János odatelepedett közéjük, és míg Johanna fejét lábára hajtotta, hosszan mesélt azokról a bonyodalmas ügyekről, amelyek a198 megyeházán az ő elintézésére várnak. Az öreg vizsla bizonyára örült, hogy sötét van, és nem kell szégyenkeznie gazdája hazudozása miatt.
…Egyszer, lucskos ősszel, reggel egyedül ment be a megyeházára Johanna. Végigkullogott a folyosón, és betolta az írnoki szoba félig nyitott ajtaját. Odabenn elmorogta magát az öreg Cseri:
– Jön már János is.
De az ismerős, totyogós lépések nem hallatszottak a folyosóról. Johanna egyedül jött. Hubalai Jánost hiába várták aznap a bonyodalmas ügyek, de még pipáját sem gyújtotta meg senki. Másnap se, és azután se, soha… Az történt, hogy hirtelen meghalt. Az öreg vizsla azonban pontosan bejárt ezután is a hivatalba. Estig odakünn ődöngött a folyosón, és elment pontosan azon az úton, amelyen gazdája járt. Hol tanyázott éjjel, hol táplálkozott, senki sem tudta. Csak a bundája lett mindig boglyasabb, kuszáltabb. De a hivatalos órát sohasem mulasztotta el. A hajdúk néhányszor elkergették, de Johanna mindig visszajött. Lesoványodva, lomposan, betegen üldögélt az írnoki szoba előtt, és ha az ajtó megnyílt, fáradt szemével alázatosan hunyorított. Nyilván Hubalai János bízta meg, hogy helyettesítse őt a megyénél, amit pontosan meg is tett az öreg vizsla…
(1904)199
