A régi asszony varázsa

Teljes szövegű keresés

A régi asszony varázsa
A tiszadadai Zathureczky kastélyban volt, vagy talán még most is megvan egy olaj festményű kép, amely egy régi, nagyon szép asszony képe. Más régi piktorok is festettek szép asszonyokat (utóvégre mi ihlesse meg a festőművészt, ha nem egy szép asszony?), de az ismeretlen piktor képe még a nagy művészek vásznai között is kiválnék. Egy ragyogó szemű, meztelen nyakú, barna asszonyka néz rád hamis mosollyal a megfakult rámából. A szeme, a haja, az arca tán nem is olyan rendkívüli, de a mosolygását még nem láttam viszont földi nő arcán. Ha akarom, csábító e mosoly, ha akarom, bánatos ez a mosoly. A mosolygásnak minden változata benne van: a szomorúságtól a kacérságig, aminthogy a legszomorúbb asszonyok se mosolyognak másért, mint kacérságból. Gyerekkoromban sokszor elnézegettem a mosolygó régi asszonyt a kanapé sarkából, s a különböző mesék, amelyeket az egykori asszonyról hallottam, zűrzavarosán, fantasztikusan maradtak meg az emlékezetemben. Mert mindenki másféle mesét tudott Lehóczkynéról – így hívták egykor a kép eredetijét. Öreg emberek, öreg asszonyok laktak a kastélyban, akiknek egyéb dolguk sem volt, mint naphosszant mesélgetni. Talán itt, a komor, nagy házban, melynek ablakaiból a tiszai füzeseket láttam kivirágozni húsvét reggelén, vagy őszi alkonyattal a szemhatáron úszó felhőket kísértem tekintetemmel, mint megannyi piros köpönyeges lovagokat, akik nyargalnak a szél szárnyain – itt a lobogó, pattogó tüzű öreg kályhák körül, ahol gyermekkorom különös öreg bácsijai és rendkívüli fehér hajú nénikéi üldögéltek, itt hallottam a Lehóczkyné történetét?… Egy nesztelen járású, fehér bajuszú inas mindennap megtörölte a képet, és az ebédlő nagy tölgyfa asztalánál Zathureczky Mihály – az öreg Mihály bácsi – esti poharazás közben néha fölvette a karos gyertyatartót és új vendégét a sarokszobába vezetve, megállott a régi kép előtt…
– Ez a kacér asszony volt az okozója annak, hogy a Zathureczkyek elveszítették192 rengeteg vagyonukat, amely vagyon körülbelül egyötöd része volt az ország területének.
A régi szép asszony nyugodtan mosolygott alá a képről, és csipkés ruhájából kivillant hófehér válla. És ragyogó szemével inteni látszott az idegen vendégnek, mintha azt mondaná: „Ne higgy az Öregnek, mert hisz hideg, szeles, őszi napok járnak, s az öreget köszvénye kínozza.”
Máskor, ha Mihály bácsi a káromkodás helyett mást is beszélt, és köszvényéről megfeledkezett, még fehér bajuszát is kipödörte, hamisan vágott ravaszkás szemével vendége felé:
– Nemde, becses kis kutya lehetett egykoron Lehóczkyné? Fiatalkoromban magam is szerelmes voltam belé – persze csak a képébe. De hát ez olyan betegség volt, amelyen családunk valamennyi férfitagja keresztülesett. Csak a szegény Gyurira volt végzetes lefolyású, az megbolondult a Lehóczkyné képétől…
Mihály bácsi elgondolkozott, és búsan fűzte tovább:
– Azt gondolta a szerencsétlen, hogy Lehóczkyné éjjelente megelevenedik, és leszáll a képről: végigjárja a szobákat, és órákig ül az ágya mellett. Pedig talán már egy porcika sem volt meg akkor a nevezetes asszonyból…
A régi asszony a megfakult rámák közül ilyenkor is mosolygott, csak hogy csupa kacérság, titokzatosság volt most a mosolygásában. Mintha mondani akart volna valamit.
– Ki tudja?… Ki tudhatná, hogy nem volt-e igaza a szegény Gyurinak?
– Akkor száműztük egy darab időre Lehóczkynét a kastélyból – folytatta Mihály bácsi –, de szegény Gyurin már ez sem segíthetett. Egy éjjel felkelt, és elindult Lehóczkyné után. Hetek múltán fogták ki a holttestét a halászok a Tiszából. Komoróczy Gábor pedig, aki, mert unokája volt Lehóczkynének, ajándékba kapta tőlünk a képet, ugyanakkor visszaküldte azt hozzánk. Írta, hogy amióta a babonás képet a szobája falára akasztotta, azóta se álma, se étvágya nincs. Éjjelente pedig olyan zörgés van a házában, mintha egy tucat kísértet zörgetné láncait… Így jött vissza Lehóczkyné a Gyuri temetésére.
Mihály bácsi letette a karos gyertyatartót:
– Ami pedig most következik, az bolondság… Messzi vidékről összegyülekeztek az emberek a Gyuri öcsém temetésére. Utóvégre még a haragos atyafiakat is kiengeszteli, ha élete virágjában pusztul el egy olyan szép legény, mint amilyen Gyuri volt. De mégis legjobban a lányok,193 menyecskék siratták meg. Úgy sírt itt mindenki, mint a záporeső. A szép özvegy Nagyfalusyné, aki Nagyfaluból hajdanában mindennap küldözte lovas emberrel a levélkéit Gyuri öcsémhez, keserves haragjában az öklével fenyegette meg a Lehóczkyné képét.
– Elvetted a vőlegényemet! – kiáltotta zokogva. – Miért vetted el, mikor te már úgysem szeretheted? Szépen festett karod, vállad mégsem ér tán annyit, mint az én két meleg karomnak ölelése, az én számnak csókja?… Pusztulj el, gonosz kísértet!
Így kiáltott szegény kétségbeesett asszony, és pisztolyt rántott elő a köntöse zsebéből. Aztán belelőtt a képbe, oda, ahol a föstött asszonynak a szíve tája van. (A vászonon esett lyukat később befoltozták.) A pisztolydurranásra megrázkódott a kép, a bezárt koporsóból pedig, amely itt volt ravatalra téve a sarokszobában, fájdalmas, nehéz sóhajtás hallatszott…
A falusi doktor, akit a koporsóból hallatszott sóhajtásra figyelmeztettek, azzal nyugtatta meg az atyafiakat, hogy a vízbe fúlt ember felpuffadt testéből szállott el a bennrekedt levegő. Az okozta a különös neszt.
Aztán elindult a temetési menet a Pogányhalmon levő családi kripta felé. Énekelt a kántor, a pap szórta a szentelt vizet, a harangok három faluban szóltak. Túl a Tiszánról, a kegyurasági templomból idesodorta a víz felett járó szél a harangok kongását; Nagyfaluban pedig mintha sírtak, keseregtek volna a harangok… Hisz az árván maradt menyasszony harangjai szóltak ott!
Vitték a koporsót a Pogányhalom felé. Az atyafiak, jó barátok halkan beszélgettek a különös esetről. Ott volt a híres Szklabonyai is, a vármegye esze, aki sehogy sem tudta megérteni a dolgot:
– Érthetetlen – mormogta. – Hogy egy sáros lábú parasztleány elveszi néha a férfiú eszét, az még csak meglehet. De hogy egy királyné, aki föstve vagyon, hogy tudna megbolondítani egy kondást is, az mégse lehet.
Hogyan érthette volna meg a többi az esetet, ha még Szklabonyai se lelt rá magyarázatot. Ha pedig valaki el tudott volna igazodni a dolgon, az egyedül ő volt. Bolondság, bolondság – a halál mindig rejtélyes marad előttünk, élők előtt. Hiába forgatjuk jobbra-balra a halottaknak a dolgát. Csak ők tudnának feleletet adni a rejtélyekre, amelyek utánuk itt maradtak, ők pedig hallgatnak. A vén koldus csontkoponyája, akit az árokparton földeltek el, nevetve olvashatná a világ valamennyi bölcsének írásait. Csak egy bölcsesség vagyon: a halál. De ezt se az emberek találták ki…
Kora őszi alkonyat volt. A Pogányhalomról visszanézve, a kastély194 vérvörös fényben ragyogott a Tisza partján. Nagyfalusyné, aki az én karomra támaszkodott, egyszerre felkiáltott:
– Nézd, bátyám! Mi lehet az a fehérség ott, a kastély sarokablakában?… Mintha valaki odakönyökölne az ablak hídjára, és onnan nézné a temetést.
Hiába erőltettem meg a szemem, nem láttam semmit a mondott helyen.
Visszafelé jövet mind nyugtalanabb lett az asszony.
– Ott pedig van valaki – mormogta. – Biztosan tudom, ott könyököl valaki az ablakban, és néz ide. Valami asszonyféle lesz… Talán csak nem Lehóczkyné?…
– Képzelődés – feleltem. – Hagyjatok már békét azzal a Lehóczkynéval. Lehet, hogy a maga korában veszedelmes teremtés volt, de most már csak meghalhatott száz esztendő alatt. Valami szolgálólány lesz ott, ha ugyan van ott egyáltalán valaki.
Hanem a szegény menyecskét nem lehetett megnyugtatni. Kimeresztett szemmel bámult a kastély sarokszobája felé.
– Ott van – rebegte eszelősen –, biztosan tudom, hogy ott van.
Mikor a kastély udvarára értünk, akkor felkiáltott:
– Most eltűnt! – kiáltott fel. – Visszahúzódott a kísértet.
Halálsápadt arcán nagy cseppekben folytak végig a könnyek.
– Beteg vagy, húgom. Meg kell nyugodnod. Nincsenek kísértetek.
– Hát akkor ki vette el az én szegény Györgyömet? – fakadt ki keservesen. – Nem-e kísértet babonázta meg, nem-e ő csalta magához a másvilágra?
…Sokáig beteg volt azután a szegény asszonyka a temetés után. A nagyfalusi kúriában egy búskomor, szomorú asszony járt-kelt, mosolyogni többé senki sem látta. Szépsége, fiatalsága lassan elröpült tőle, és többé senki sem tudta visszahozni azt. Lehóczkyné se árt többé senkinek, legfeljebb az ilyen süldő kamaszok felejtik rajta a szemüket, mint ez itt…
Mihály bácsi barackot nyomott a fejem búbjára, és a karos gyertyatartóval kezében, indult kifelé. A kép pedig kacér mosollyal nézett az öreg után, és titokzatosan látszott mondani:
– Csak ne volnál olyan öreg, Mihály bácsi. Csak ne bántana a köszvény, csak fiatalabb volnál…
Mihály bácsi kilépett az ajtón a világosságra, és a ragyogó szemű Lehóczkyné eltűnt a sötétségben.
(1904)195

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages