A szerelem és a játék

Teljes szövegű keresés

A szerelem és a játék
Bánatos, szép, szomorú fejét lehajtotta Josephine, és ettől a naptól fogva a szerencse is hátat fordított Boldogházinak, a játékok nagymesterének és a szerencse gyermekének.
Boldogházi ebben az időben már többszörös milliomos volt, és a halántéka körül megderesedett a haja. Körülbelül mindent megpróbált az életben, még a szegénységet is, addig a napig, amíg Josephine-nel megismerkedett. Addig egy pénztelen, de előkelő kalandor volt, aki máról holnapra tengette az életét, és álmatlan éjszakái a fiákerszámlája miatt szoktak lenni. A kaszinók és klubok éppen hogy csak megtűrték falaik között a bizonytalan erszényű gavallért, és ugyanezért Boldogházi ez időben szívesebben vacsorázott hitelben a „Kék Bak”-hoz címzett városvégi kocsmában, mint rendes és előkelő kaszinójában. A külszínt meg kellett őriznie a gavallértársaság előtt, és vékony erszénykéjével zsebében még csak sandítani se mert a kaszinói játékszobák felé, ahol ezrekben folyt a nagyjáték, pedig majd meghalt a sóvár vágytól. Éjszaka, midőn a hajnal már útban volt a budai hegyek felől, Boldogházi felgyűrt gallérú kabátban hagyta el előkelő kaszinóját, és szinte lihegve a vágytól vette útját egy külvárosi kávéháznak, amelyet közönségesen Czorniczernek hívtak, és rendes látogatói mindenféle gyanús, éjfél utáni egzisztenciákból teltek ki. Facér pincérek, állás nélküli artisták, mámoros cigányok forgatták itt a kártyalapokat a kávéház mélyébe húzódva, és Boldogházi kalapját mélyen a szemébe húzva telepedett le a játékosok közé, és áldozott léleksorvasztóan nagy, kimondhatatlanul sóvárgott szenvedélyének: a játéknak. Többnyire csak ezüst pénzdarabok felett rendelkezett, és a tallérok gyorsan elgurultak tőle, és ilyenkor szomorúan üldögélt a Czorniczerben, ahol nem ismert senkit, és őt sem ismerte senki. De mégis volt egy viharos téli hajnal, amikor elszánta magát arra, hogy kölcsönért fordul a kávéház héjatekintetű főpincéréhez… A pincér azonban a szeme közé nevetett:598
– Nem, tisztelt úr, nem… Nem akarom, hogy örökre elkerülje a kávéházat.
Boldogházi még mélyebbre húzta szemébe a kalapot, és szinte az öngyilkosságig elkeseredve ballagott haza.
Nem bírom már soká! – gondolta magában, midőn elegáns legénylakásába belépett, és fanyar mosollyal állott meg a tükör előtt.
– Vajon mit gondolnának rólam a kaszinóban, ha megtudnák, hogy mi történt a Czorniczerben? – kérdezte szinte fennhangon, és röviden, erőszakosan nevetett, pedig a háta is borzongott a rémülettől.
Ilyen és hasonló körülmények között érte el harmincadik életévét Boldogházi, folytonosan színészkedve önmaga és a világ előtt. A kétségbeesés babonássá tette, és gyakori vendége volt egy öreg budai jósnőnek, akivel jósoltatta magának a szebb jövendőt. Mindenféle babonás tárgyakat hordott a zsebében, és a nyakába olvasót akasztott, bár annyira sem volt vallásos, mint az emberevő. Egyszer négylevelű lóherét keresett a város határában, és boldogtalan volt, mert nem talált. Máskor egy útszéli patkódarabot cipelt napokig a zsebében. Ismét vándorló cigányokkal ismerkedett meg, akiktől szerencsét hozó tárgyakat vásárolt, és buzgón dörzsölgette zsebpénzét egy kócdarabbal, amely állítólag egy akasztott cigány nyakában lógott. Barátunk, bár nem volt műveletlen ember, az idők folyamán, az örökös balszerencse közepette vitorlázva olyan babonás lett, mint egy vén spanyol cigányasszony. Eljárkált a régi budai szerb templomba, mert azt hallotta, hogy ott egy csodatevő kép vagyon. A képet titokban megsimogatta, először az egyik, aztán a másik kezével, de hajnalban megint csak ott hagyta nehezen szerzett pénzecskéjét a Czorniczer hamisjátékosai között.
… És már azt a helyet is kiválasztotta a városerdőben, ahol egy napon golyót küld a fejébe, amikor az öreg budai jósnőnek meglepő ötlete támadt.
– Fiam – mondta a jósnő –, terajtad már csak asszony segíthet… Megálmodtam az éjjel, és a kártyák is azt mutatják, hogy a szerencséd egy asszony vagy leány kezében van. Az tartja szorosan megfogva, és el nem ereszti. Íme, lásd a kártyát.
És a jósnő kártyái valóban egy asszony vagy leány alakja felé mutatták az utat a kétségbeesett Boldogházinak.
– Ezt a nőt kell megtalálni – szólt a jósnő, összeseperve kártyáit –, és a várva várt szerencse a tied.
Boldogházi elgondolkozva hagyta el a jósnő házát. A sötét és girbe-gurba budai utcácskán lehajtott fővel kullogott tova, és a jósnő szavai599 fülébe csengtek. Eddig nem sokat törődött a nőkkel, mert az volt balhite, hogy a nők még jobban elszerencsétlenítenék. Látta néhány barátját, ismerősét elpusztulni a nők miatt, óvakodott tehát mélyebben nézni a női szemekbe, mint amennyi éppen az életszükséglethez kívántatik. És most a jósnő, akiben feltétlenül megbízott, íme a nőkhöz utasítja.
– Keresd, keresd… – csengett a fülébe.
És egy ócska házat megkerülve, midőn a hold éppen kibukkant a budai hegyek mögött a téli alkonyban, és midőn Boldogházi elkeseredésében csak azért is a bal válla felett nézett hátra a kelő holdra – megtalálta Josephine-t.
Josephine egy kis fekete nő volt, és francia leckéket adott. Fiatal, ártatlan, szinte ostoba nőcske volt, aki mindamellett bizonyos vele született finom bájnál fogva nagyon kedves és szívderítő tudott lenni. Az egyik szeme egy kicsit hibás volt, de éppen csak annyira, hogy érdekes, szinte sejtelemszerű legyen a tekintete. Ha elgondolkozott, ha szórakozottan féloldalra hajtotta barna fejét, és a tekintete mereven szegeződött a semmiségbe, akkor hibás volt a nézése. De e hibás tekintetért nagyon sok férfi megbolondult volna.
Kancsi nő! – gondolta magában Boldogházi ismeretségük elején. – Vajon szerencsét hoz-e a kancsi nő?
Az öreg jósnő, akit megkérdezett, figyelmesen hallgatta végig Boldogházi mondókáját, aztán elnevette magát, amennyire az öreg jósnők már nevetni szoktak.
– Urasága szerelmes a kancsi nőbe! – kiáltott fel. – De ez nem árt a szerencsének. Sőt talán meglehet, hogy a szerelemmel van összeköttetésben szerencséje is. Fiam – folytatta bizalmasan –, kérj tőle hajszálakat, bizonyos finom hajszálakat, és majd meglátod, hogy mennyiben hoz neked szerencsét a kancsi nő,
Josephine ártatlan és gyermeteg nőcske volt. Feltétlenül kellett valami babonásságnak lenni a dologban, hogy e kedves, tiszta, fehérlelkű nőcske nem idegenkedett a koravén és életunt Boldogházitól. Valahogy nem volt egészen rendben ez a dolog – vélekedett néha Boldogházi is –, hogy a kedves kis nő őt szereti érdek nélkül, minden jövendőbeli kilátás és még csak remény nélkül. Volt itt valami titokzatosság, hisz Josephine csak szerencsétlenné lehet ez ismeretség által, és kárpótlást sem lelhet az unalmas Boldogháziban. És midőn Boldogházi előadta kérelmét a hajszálak irányában, kis gondolkozás és vonakodás nélkül átadta a hajszálakat. Boldogházinak valahogy dobogni kezdett erre a szíve, pedig az még nem dobogott600 máshol, csak a kártyaasztalok környékén. Úgy érezte, mintha hirtelen kicserélték volna, és a fejét, amelyet az utóbbi időben lehorgasztva hordott, bátran felemelte. Fiatal, friss áramlása lett a vérének, és ezen a napon még csak az sem jutott eszébe, hogy a lóvonat elgázolhatja a Kerepesi úton, amitől pedig mindig félt az elszerencsétlenedett Boldogházi barátunk.
És a lóvonat valóban nem gázolta el, sőt egyéb szerencse is érte. Az úrikaszinó olvasószobájában az öreg kegyelmes úr – negyvenmilliók ura – felébredt szundikálásából, és ásítozva nézett körül.
– Boldogházi öcsém – kérdezte az unalomtól félig holtan az öreg kegyelmes –, tud maga piquettírozni?
– Mindenféle játékot tudok – felelt szolgálatkészen Boldogházi.
– Játsszunk tehát néhány parti piquét, mert különben összeroskadok
az unalomtól.
Így szólt a Krőzus, és Boldogházi remegő ujjaival megtapogatta a babonás hajszálakat, amiért természetesen nyert ezen az estén.
Nyert másnap is. És ezentúl mindig nyert.
Nyert mindaddig, amíg milliomossá, általánosan tisztelt nagyúrrá lett, csupán a hajszálakat kellett megérintenie. Így repült el tíz esztendő, amíg Josephine egy napon lehajtotta bánatos, szép fejét, és meghalt elhagyatottságban és magányban, és örökkön szeretve azt az egyetlen férfit, aki természetesen nem törődött vele, és még csak meg sem látogatta soha tíz esztendő alatt. Josephine, egyszerű kis nő létére, sohase mert alkalmatlankodni a nagyúrnál, csak imádkozott érte az ódon budai templomban… Amíg egy napon, mondom, meghalt.
*
– Baj van, néni! – kiáltotta Boldogházi, belépve az öreg budai jósnőhöz, aki cseppet sem lett öregebb tíz esztendő alatt, mert hiszen már öregebb nem lehetett. – Szerencsém elhagyott. Maholnap ismét koldus leszek.
Az öreg néni kiterítette a kártyáit, amelyek már szintén nem lehettek feketébbek, és gondolkozva nézett a kártyákba.
Csóválta a fejét, és újra megkeverte a kártyákat. Újra nézett, és megint nem volt megelégedve a látottakkal.
Szomorúan sepert végig tenyerével a kártyákon.601
– Fiam, nem tudok neked semmi okosat mondani, mert úgy veszem észre, hogy egy kártya, amelyik a nőt szokta jelképezni, hiányzik a csomóból. Ugyan hol veszíthettem el?
– Ugyan hol veszíthette el? – mormogta lehajtott fővel Boldogházi, és szomorú, bús sejtelem támadt a szívében. Már akkor tudta, hogy az a bizonyos kártya örökre elveszett.
(1908)602

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages