A szurdoki szélkakas

Teljes szövegű keresés

A szurdoki szélkakas
Lehet, hogy sokan csodálkoznak: Szurdokon is volt szélkakas? Minek volt Szurdokon szélkakas, ami csak az előkelő paloták ormára való, hol büszkén és gőgösen forgatja szárnyait, s csikorog a régiségtől? A mai építőmesterek már nem szeretik úgy a szélkakast, mint a régiek. Hajdanában szélkakas nélkül nem is lehetett házépítést elképzelni. A ház előkelőségét a szélkakas dokumentálta. A régi háztetőkön nem sóhajtozhatott az alattomos szél. A kakas mindjárt észrevette, és hírül adta gazdájának: milyen szél fúj. A régiek a szélkakas állásából jövendöltek esőt, zivatart, időváltozást. A szél ma alattomoskodhatik, senki sem figyel rá. Mintha az időjárás már nem érdekelné az embereket.
A szurdokiak hajdanában büszkék voltak a szélkakasukra. Igaz, hogy nem egészen az övék volt, a Szakáll kúrián csikorgott a vén szárnyas, de hát ketrecbe még Szakáll sem zárhatta. A lapos fedelű régi házat benőtte a moha. A zsindelytetőn a szélkakas talált volna kapargálnivalót, ha egyszer kedve kerekedett volna leröppenni magas polcáról. De nem volt kedve. Büszkén és mereven nézett a dombvidék felé – hisz itt többnyire nyugati szél fújt. A Hármas-tónál, a nád között lakott a szél, itt húzódott meg fáradtságában, pihenésében. A szélkakas jól látta őt ébredni. Elindult a langyos, nedves nyugati szél, a csókafészkek hintázni kezdtek a szárazjegenyéken, és a szélkakas a dombok felé fordult. Odabenn a házban pedig fölsóhajtott egy öregember:
– Megint fú a szél!
A szélkakas hallotta az öregember sóhajtását, de nem csodálkozott rajta. Hisz már harminc esztendő óta hallgatta. Harminc esztendő óta szeles időben fájlalta Szakáll Mihály derekát és csontjait. A szélkakas bizonyára nem haragudott a zsörtölődő öregre, mint az emberek, akik azt mondták neki:
– Mit panaszkodik az ilyen ember, akinek még felesége sincs?
Az már igaz, hogy nem volt felesége. De elöregedett Szakáll Mihály174 feleség nélkül is. Összeszáradt, mint a vackor. Lehet, hogy fiatalságában helyre legény volt, de vénkorában még az öregemberek is fitymálva legyintettek felé.
– Ezzel is elbánt az idő!
Elbánt bizony. A kis farkasbunda évszámra nem került le a nyakából, még forró nyárban is csak vonakodva tette le egy-egy órácskára. S míg a napsugárban ványadt kis kezét aggodalmasan dörzsölgette, így kérdezte öreg szolgáját:
– Te, Karcsi, te, nem érzel valami időváltozást? Nekem mintha bizseregne a bal vállam…
A fehér hajú Karcsi, miután gazdája betegségét a hosszú esztendők alatt alaposan tanulmányozta, összeráncolta homlokát, és kérdő pillantást vetett a háztetőre, a szélkakasra:
– Úgy látszik, igaza van a tekintetes úrnak, mégis lesz valami…
Szakáll Mihály ilyenkor fölvette a kis bundát, és míg a napsugár tovább ragyogott az udvar fölött, ravaszkás mosollyal nézett a fényben úszó táj felé:
– Engem be nem csapsz, napocska. Öreg legény vagyok már én.
Az már igaz: öreg legény volt, bár felesége sem volt. De néha még a közmondásnak sincs igaza. A házasemberek is megvénülnek rettentő módon, de ha a legény elkezd vénülni, az ellen nincs orvosság. Az agglegény tud csak igazán megvénülni. Az öreg férjeket még csak talpra állítja, kivasalja egy-egy házi borulat vagy a zivatar után következő napfény. De ki simogassa meg a Szakáll Mihály susinkává aszalódott arcát, vagy ki dömöckölje meg derekát? Nincs senki a régi ház körül, csak egy öreg szolga, csak egy vén, csikorgó szélkakas, kik egyforma hűséggel szolgálják gazdájukat. A földek, a szép, fekete, kövér földek ott húzódnak meg a Selyem-patak körül, de mit ér az, ha bérlő pattogtatja benne ostorát ökrei után… Olyan már az a föld, mint az eladott állat. Megismeri régi gazdáját, hangjára ráügyel, de mégis az új gazdának engedelmeskedik már. A hosszú istállóban nem harapja a jászolt a szilaj hátasló, a kényes kocsilovak nem dobognak a hídláson, és az öreges, csendes igások nem fülelnek esténkint a gazda szavaira, midőn a másnapi teendőket adja ki a béreseknek. A Szakáll kúrián vendég sem fordul meg évszámra. A régi pajtások meghaltak, újak nem termettek a régiek helyébe. Tor, lakodalom elmúlik. Szakáll Mihályt sehová se hívják. Bár vízkereszt napján minden esztendőben évődve kiált rá öreg szolgájára:175
– Karcsi, aztán mulasd ki magad a farsangon. Nehogy böjtben jöjjön rád a bolondja.
Farsang? Olyan is van? A százesztendős kalendárium nem hazudik. A kalendárium az öregembernek a leghívebb barátja. Azt lapozgatni, olvasgatni a legnagyobb mulatság. A kalendáriumban mindig van valami tudnivaló:
– Ej, be korán esik húsvét az idén? Hajdan bezzeg egész nyárias időben volt. Emlékszel, mikor Samu elment, csaknem térdig ért a vetés. Ha az idén hazajönne, még havat találna…
– Hogyha hazajönne! – mormogja rá Karcsi, és vágja egykedvűen a dohányt. Vágja, vágja esztendőszámra, pedig az öregúrnak éppen elég naponkint egy fél pipával. De hát valamit csak kell csinálni!
– Ha véletlenül hazajönne! – tódítja Szakáll Mihály, és jó darabig nem zörögnek ujjai között a kalendárium levelei. A dohányvágó kés is pihen. Tán még a szélkakas is leveszi tekintetét az örök dombokról, és a szobába kukucskál: vajon miért e hirtelen elcsöndesedés?…
Miért volna másért, mint azért a régi húsvétért, amidőn Samu elment. Ugyanaz a Samu az okozója annak, hogy húsz esztendő óta nem volt dáridó a házban, és a szélkakas még csak jókedvű nevetést sem hallott a mély, nagy szobákban fölcsendülni. A bérlő kezén soványkodó telivér földek Samut siratják. Az istálló azért ásít üresen, és a kis farkasbunda Samu miatt tesz jó szolgálatot még nyáridőben is… A dohányvágó kés újra kattogni kezd, a kalendáriumban is fordult egy levél, a szélkakas pedig gyorsan tekint a dombok felé, hogy valami érdekes látnivalót el ne mulasszon, de azért sokáig hallani még sóhajtásokat, amelyek az ablakfülke felől, egy nagy, bőrös székből hangzanak.
Az a Samu senki más nem volt, mint az öreg Szakáll Mihálynak az édesöccse. Olyan fiatalember nem volt három vármegyében. Nemhiába maradt nőtlen Szakáll Mihály – hogy mindig az öccsével lehessen, őt nevelhesse, ápolhassa. Samu kiváló ember lett. Szerette mindenki nagy eszéért, barátságáért, jókedvéért. Bezzeg az igáslovaknak volt akkor mit hallani az öreg Szakálltól minden este. Gazdálkodott az öccse helyett is. Samu dínomdánomozott, politizált, udvarolgatott. Tán még követnek is megválasztották volna, ha közbe nem szorul egy nagyon szeles, zivataros éjszaka, midőn az öreg Szakáll Mihály sehogy sem tudott aludni.
Az az éjszaka volt ez, amely sok nagyra törő, ifjú életpályát beárnyékol örökre. Samu akkor a városi kaszinóban, a zöld asztal mellett, elveszítette176 minden vagyonát. („Éppen csak azt, ami az övé volt – mondogatta később nyomatékkal a bátyja. – Az enyémből egy szalmaszálat sem.”) És hiába volt minden kérés, könyörgés: Samu hajóra ült, és el vitorlázott a világrészből. Valahonnan Brazíliából írta később, hogy nemsokára gazdag emberként fog visszatérni. Visszatér, visszatér… A vén szélkakas azért néz mindig a dombok felé, mert talán Samunak arról kell jönni egyszer. Sok-sok esztendő repült el a várakozásban…
De egyszer mégis visszatért. A szél is éppen úgy fújt, mint máskor, hisz ez a vén csavargó nemigen tud sokféle melódiát – de mégis, mintha másképp fútt volna. A szélkakas gyanútlanul illegette magát a szürke dombok felé, és Karcsi talán éppen dohányt vágott, mikor féderes városi kocsin Samu megérkezett. A bátyja mindjárt megismerte. Hisz tulajdonképpen nem változott semmit, azt a kis szürkeséget, kövérséget leszámítva. A szeme ma is úgy ragyogott, mint régen, és simára borotvált arcán kedves mosoly ült. A kockás bukáner-ruha, amelyet a legtöbb kivándorló útipasszusként hoz az Újvilágból, és a kürtőkalap nem döbbentette meg az idősebbik Szakállt. Így látta ő is a Vasárnapi Újság régebbi évfolyamaiban a „yankee”-ket. A kis farkasbundára még sohasem hullott annyi könnycsepp, mint azon a napon.
Samu bejárta a házat, a háztájat és csodálkozva faggatta a bátyját:
– Úgy emlékszem, hogy itt ezelőtt másképp volt.
Az öregember könnyezve felelt:
– Volt, ahogy volt, de ezentúl úgy lesz, ahogy te akarod…
Karcsi, a hófehér hajú szolga, rettentő meghatottságában még a fejét sem bírta fölemelni. Csak olykor, fél szemmel pislogott az idegen úr felé, kettőzött buzgalommal vágta a dohányt, és könnye csurgott.
– Ki az az öreg gentleman? – kérdezte Samu.
Az idősebbik Szakáll a kis farkasbundában az öccse mögött topogott, és csodálkozva kiáltott fel:
– Hát nem ismered Karcsit? – Ó – monda – nem ismered?… Ó, én vén bolond, úgy beszélek veled, mintha tegnap mentél volna el, pedig már húsz éve. Mi mindennap szóltunk rólad, és vártunk.
Samu kezét nyújtotta Karcsinak:
– Köszönöm, miszter Karcsi!
De az öreg Karcsi nem értette el a dolgot, és nagy, könnyes csókot nyomott a kisebbik gazdája kezére. Samu mosolyogva kiáltott föl:
– Ah, tehát Karcsi, a mi házunk öreg niggerje! Bizony már alig emlékszem rá.177
Este aztán, mikor egyedül maradt a két testvér, az idősebbik Szakáll odaült az öccse ágya mellé, és nézte, addig nézte, míg könnybe borult két öreg szeme. Samu tréfás komolysággal kiáltott föl:
– Már megint sírsz, öreg! Nálunk, Amerikában, a gyermekek se sírnak. A gentlemanhez nem való a sírás…
Szakáll Mihály letörülte a könnyeit.
– Igaz, igaz – dadogta –, de én már gentlemannek is öreg volnék. Csak egy vén magyar juhászkutya vagyok.
Ezen még Samu is nevetett.
Az éjszaka beszélgetéssel telt el. Samu elmondta, hogy mi mindent próbált Amerikában, volt szegény ember, volt gazdag ember. Pénzt nem hozott haza, de annál több tapasztalatot.
– Tele van vállalatok tervével a fejem! – kiáltott föl Sámuel. – Értem az amerikai mintagazdálkodást, hisz farmer is voltam. De legjobban szeretnék egy cipőszeggyárat építeni. Ahhoz van a legnagyobb kedvem.
Az idősebbik Szakáll nagyokat bólintva hallgatott. Csak néha rebegte könnyei között:
– Mondtam én azt mindig Karcsinak, hogy az én öcsém a legbölcsebb, legkedvesebb a világon.
Sámuel hajnal felé fölébredt:
– Mi csikorog a háztetőn? – kérdezte nyugtalankodva.
Az öreg Szakáll csodálkozva kiáltott föl:
– A szélkakas! Hát már a mi öreg szélkakasunkra se emlékszel?…
„Majd le fogom onnan lőni, ha nem hagy aludni” – gondolta magában. De a szélkakas azért csak tovább csikorgott, mivel éppen erős nyugati szél fújt a tó felől.
A szélkakasok is mívelnek néha csodálatos dolgokat. Olyan tudós, vén szélkakas például már volt a világon – a nagyapám házán –, mely előre megjövendölte a szelet, de repülni csak egy szélkakas tudott, a szurdoki. Ez is csak akkor tanult meg, midőn két esztendő múlva kevesebb lett egy amerikai mintagazdasággal vármegyénkben. A két Szakáll a városba költözött, és az idősebbik, Mihály, öreges, dülöngő szarkaláb betűkkel másolt kegyelemből a vármegyének, míg Samu új vállalatokon törte az eszét.178
Azon az éjszakán, midőn az öreg Szakáll Mihály egy kis motyóval a szekér saroglyájában, szégyenkezve, titkon elhagyta a régi falusi házat, nagy vihar kerekedett. És a viharban a szélkakas elröpült. Minek maradt volna meg helyén, midőn már senki sem volt többé kíváncsi a nyugati szélre!
(1904)179

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages