A tarlók romantikája
A tarlók romantikája
Pitymallik.
Lassan halványul el a keleti ég alja, s a szürke, ősziesen szürke és átható levegőben csodálatos rezgéssel ébred a hajnal. Feketének látszanak a rétek, s az útmenti fák szomorú sóhajjal, szinte fájdalmasan rezdülnek össze a hajnali nedves szellőben. Csend van. Még alszik a madár, korán van. A felszél nagy, szürke fellegeket kerget végig a homályos égboltozaton. A fellegek futnak a láthatár fölé, s alul csomóba torlódnak össze, és alattuk aranyosan, szinte szelíden csillan ki az első napsugár. Olyan csendes, melankolikus az egész táj. A légben már benne van a közeledő ősz csodálatos szürke lehelete. Olyan szomorú, olyan fájdalmas ez!…
A napsugár lassan kalandozza be az egész határt. Hideg ez a napsugár és homályos fényű. Nincs benne szín, nincs benne élet. Szinte közönyösen, rezignáltan, mozdulatlan csöndességben marad az egész világ. A csőszház fehér falán gyenge töréssel hajlik meg a fény, az eresz alatt csicseregve dugja ki fejét a fészekből egy szerelmes fecskepár. Aztán párosan húzódnak vissza a meleg fészekbe, koronkint pettyegve mondanak egymásnak valamit. Bizonyosan arról beszélnek, hogy nemsokára elhagyják a szelíd otthont.
Az eperfa sűrű lombjai között csiripelve ébred egy szürke komédiáscsalád: a csőszház verebei. Az öreg veréb, amelyik a legszürkébb és a legkopottabb, óvatosan ugrik ki a lombok közül. Fáradt, tunya repüléssel száll a kút kávájára. Körülnéz a világban, megborzolja kurta csőrével tollazatát. Ez nála az öltözködést jelenti. Aztán visszaszáll a fészekbe. Hangos csiripeléssel hozza magával a kicsinyeket. A fecskék kinéznek a különös zajra. Kicsúsznak a fészekből, aztán éles ívekben hasítják végig a levegőt.
A csősz pedig előjött valahonnan a ház mögül. Azt nem tudja senki, hol alszik a csősz. S ez azért van, hogy a tolvajok még éjjel is féljenek tőle, hogy előugrik valamelyik asztag mögül.13
A csősz észrevesz minket. Illemtudóan köszön:
– Pálinkás jó reggelt az uraknak!
– Adjon isten, öreg! (A csősz mindig öreg.)
Illemtudóan húzza meg a feléje nyújtott pálinkásbutykost. Az ital melegen kortyan meg a csősz torkán. Reggel jólesik az ilyesmi.
– Hát van-e sok nyúl, öreg?
– Nyúl van, lőni is lehet, de az engedélyt kérem először! – szólt a csősz, és leakasztotta a szegről a táskáját, amelyiknek szíjáról nagy, rezes tábla hirdeti a város címerét. A kötelesség mindig az első!
Ebben igaza van a csősznek. A kötelesség csak az első, de a pálinkásbutykos legelső. Ha előbb tudakozódott volna a vadászjegyek iránt, és azután ivott volna, az már a hivatalos tekintély rovására menne. Mert a csősz, ha a táska nincs az oldalán – semmi. De mikor ott van a vállán a rézcímeres táska, akkor már hivatalos személyiség, mezei őr, a neve Nagy József. Az inge kék, a mellénye pitykés, a kalapja zsíros, mint a kanászoké: ez a csősz.
A csősz rendbe hozza magát, mert velünk jő. Ő tudja, hol a sok nyúl, ismeri az egész határt, mint a tenyerét. S ezért kap a csősz tőlünk egy ezüstforintost, inni és enni, amennyi kell, és minden második nyúl az övé. Hát nem jó foglalkozás ez? Augusztus 15-től így megy a csősznek mindennap, míg csak le nem esik az első hó. Akkor megritkulnak az üzletbarátai. Leszáll a taksa, először egy fél forintra, aztán két hatosra, december végén egy szivarcsutak is értéket képvisel. S ez azért van, mert decemberig megritkulnak a vadászok is meg a nyulak is. A vadásznak elfagy a lába, vagy lelohad benne a szenvedély, a nyúl hasonlóképp beleun az örökös puskadurrogatásba, s leül a hó tetején a hátuljára, és a bajuszát pödri a vadász előtt. Az ilyen nyúl csak a kezdő vadászoknak való, az öreg, tapasztalt vadász restellne lelőni, és inkább otthon marad, és süti a makkot a kályha mellett.
De ilyenkor még kéjes érzés a vadászat.
Elindulunk. A csősz elöl megy. Van egy ujjnyi pipája, azt szortyogtatja, és hegyeset köpköd tőle.
A nap felkapaszkodik az ég peremére. Erősen tüzel, de ilyenkor augusztus közepén már nem érezni a melegét. Csodálatosan mély az ég, olyan mélykék, hogy elvesz benne a gondolat. Az ijesztő nagy, szürke fellegekből szelíd bárányfelhők válnak, amelyek puhán és végtelen bájjal húzódnak feljebb, mindig feljebb a végtelen kék ég mélységébe, míg lassan elhalványulnak s elmosódnak, eltűnnek a kékségben…14
Kutyacsahintás hangzik.
Egy szürke füles tűnik fel a dűlőúton. A csősz tűhegyeset köp, s elereszti a kopókat. A nyurga kopók csaholva kapaszkodnak a nyúl után. Köztük egy apró dakszli nyivákolva rohan.
A kutyacsaholásra megrettenve ugrik ki egy másik nyúl a sötét lucernásból. Rémülve vág neki a fekete szántásoknak, a füle a hátához simul, ahogy fut… Nagyot durran egy puska, hogy visszhangzik belé az egész határ. Vijjongva emelkedik fel egy vércsepár a tarlóról. A reggeli szellő tovaragadja a cső elől a füstöt. A nyúl még egy kétségbeesett ugrást tesz, de dörögve szólal meg a második cső. A nyúl eldől a fekete szántásokon. Rugdalózik, aztán elnyúlik. A szemek fényesen csillognak össze, s mindinkább távolodik a kopók csaholása, és a légben, a tiszta augusztusi levegőben hosszú gomolyokban száll a szürkülő tarlók felett a puskák füstje; kéken, melegen, puhán enyészve el a messzeségben…
(1895)15
